Borda Réka: Égig érő csalán
„Ez is csak nyelv, nem ad hozzá semmihez semmit, csak elszáll, feloldódik a levegőben.” (77.)
Hogyan lehet szavakba önteni az elmondhatatlant, és hogyan lehet írni olyasmiről, amelyet ha el is tudunk képzelni, a legkevésbé sem akarunk – tehetnénk fel többek között ezeket a kérdéseket a Scolar Kiadó szerzőjének, Borda Rékának 2022 tavaszán megjelent első prózakötetének, az Égig érő csalánnak olvasásakor. A mű felénél fellelhető idézet a megfogalmazás hiábavalóságáról, a nyelv haszontalanságáról számol be, ám később az őszinteség, a megnyílás s az ezt lehetővé tevő kommunikáció elengedhetetlen eleme lesz a főhőst érő trauma feldolgozásának, ez bizonyul az első lépésnek a gyógyulás felé vezető úton.
Az Égig érő csalánban egy fiatal nő néz szembe a múltjával, a nagymamánál, vidéken töltött nyári szünetekre vetülő nagybácsi alakú árnyékkal, ami egészen felnőttkoráig, a jelenig elkíséri, és befolyásolja az életét. Borda Réka prózájában a múlt és a jelen váltakozva tűnik fel, a történet szerkezete töredékes, fel-felvillanó emlékképek és szürreális látomások formájában ölt körvonalat, melyekből az olvasó alighanem hamarabb rájön, hogy mi a mindent átható rejtély, milyen traumatikus tapasztalatot szerzett az elbeszélő kiskorában, minthogy ő megengedné magának a felismerést, annak minden következményével együtt.
Az említett vidéki helyszínen, a gazdag leírásokkal megelevenített Csongrádban egyszerre mutatkozik meg a gyermekkor naivitása, romlatlansága, amikor minden csupa izgalom és játék, és az a megfáradt, mozdulni nem akaró közeg, közösség, amelynek beállítódása a múltból, a megszokásból, a régi berögződésekből származtatható. A narrátor nem fedez fel szépséget az alföldi tájban, az emlékezés ahelyett, hogy jótékonyan elfedne és megszépítene, éles, rideg fényével inkább felfedi mindazt, amire az évek, a felejtés, vagyis inkább a nem emlékezés port hullajtottak. Nem csupán a nagymama int hallgatásra, aki az őszinteséggel, az érzelmek kifejezésével nem tud mit kezdeni, hanem a család és a tágabb környezet is azt vallja, hogy bizonyos dolgokról jobb hallgatni, sőt egyenesen hallgatni kell. „A szavak elveszik az időt a túléléstől. Kifele kell figyelni, ahol a termés van, nem befele, ahol nem nő semmi […].” (39.) A(z el)hallgatás erény, különösen, ha egy nő gyakorolja. Rendkívül kifejező példa a férfiakat és a nőket megítélő kettős mércére, hogy a nagybácsi, Marok félrelépéseit „huncut kilengéseknek” nevezik, azt pedig, hogy az elbeszélő még nem akar anyává válni, hasonló kifejezéssel, „úri huncutságnak”. Az előbbi magyarázható azzal, hogy otthon, a feleségétől biztosan nem kapja meg azt, amire igénye és szüksége van, és ha helyesnek ugyan nem is tartják, elnézik neki, míg az utóbbi érthetetlen hóbort, hiszti. A férfi hűtlenségén túl alkoholproblémáiért is valamelyik hozzá közel álló nőt terheli a felelősség – a feleséget, amiért nem szolgálja ki megfelelően a férjét, vagy az anyát, amiért nem nevelte rendesen a fiát. Ez nem áll távol az áldozathibáztatás jelenségétől, és attól, hogy a bántalmazás elszenvedői magukat okolják a történtekért, azt feltételezik, hogy a kinézetük, viselkedésük stb. váltotta ki azt, és ha másképp járnak el, akár el is kerülhették volna.
A sötét titkot, az elbeszélő önmaga elől is elrejtett traumáját hatalmas szégyen övezi. Bár a szerző explicit módon nem jeleníti meg a kislánnyal történteket, a 2017-es Hoax című lírakötetének hátteréből is táplálkozó, szövevényes, dinamikus növény- és állatmetaforák, szimbólumok és a lány későbbi, nagyon is egyértelmű viszolygása, rettegése a nagybátyjától arra vezetnek bennünket, hogy a legrosszabbra gondoljunk. A címben szereplő csalán által okozott kiütés – a férfi borostájának nyoma a gyerek bőrén – képzeletben újra és újra fellobban, a zavar vörös színével festi meg a testet, fájó viszketést hagy maga után. A másik leghangsúlyosabb motívum a borító szappanján is kirajzolódó nyúl. Nem olyan rég találkozhattunk ezzel az állattal Ferentz Anna-Kata verseskötetében, a Nyúlcipőben, ahol szintén a nőt, gyereket érő erőszakkal állt összefüggésben. Az Égig érő csalánban a gyerekek kedvenc jószágának, Julcsinak a nyakát Marok a szemük láttára tekeri ki, majd az elbeszélő és a barátnője, Eszter is nyulakká válnak, amikor a férfi áldozatául esnek. A nyúl kicsi és védtelen, a kiszolgáltatottságot és a menekülést egyaránt megtestesíti. A főhős hátra hagyja Marokot és a vakációk helyszínét, a kisvárosi miliőt; ellentétben Alízzal, nem ő követi a nyulat Csodaországba, hanem az követi őt, a fővárosba és a felnőttkorba is, ám tőle nem tud megszabadulni, csak ideig-óráig kerülheti el a szembenézést a felszínre törő emlékekkel. Bár az állat jelentését, jelentőségét nem lenne nehéz megfejteni, a szerző az olvasó segítségére siet, amikor a nyulat a nőben rekedt kislánnyal azonosítja. A továbblépés akkor válik lehetővé, ha az elbeszélő elfogadja a benne élő nyulat, de többé nem tekint magára prédaként. Hasonlóan tálcán kínálják magukat azok a képek, amelyek Marokot vadállatként, ragadozóként, tűzokádó sárkányként, vadászként, a testét „ijesztő fegyverként” festik le.
A cselekmény középpontjában álló narrátort a traumája és a belőle származó lelki sérülései határozzák meg, ezen túlmenően keveset tudunk meg róla, nem derül ki például, mi a foglalkozása, mivel telnek a napjai, de még a neve sem. Feltűnő a szüleinek a hiánya; csupán egy pillanatra bukkannak fel a mű végén. A múltban játszódó jelenetekben többnyire negatív felhanggal emlegetik őket, olyan szülőkként, akik a tanév végén „lepasszolják” a gyereket a nagyszülőnek, hogy ne nekik kelljen foglalkozniuk vele, és akik egyébként sem fordítanak kellő figyelmet a nevelésére, fegyelmezésére. Az elbeszélő is mindössze egyszer vágyik az anyai-apai komfortra, ám kívánsága ekkor sem teljesül, a nagymama nem engedi haza. Tehát nem csak a szüleire nem számíthat, hanem annak a személynek a védelmére sem, akire rábízták. Ahogyan arra már a Ms. Columbo! podcast Megtörni a hallgatást című epizódjában és az ÉS-kvartett keretén belül is felhívták a figyelmet, egy ponton magának a nagymamának a szájából hangzik el, hogy azt sem látja, ami a szeme előtt van. Pontosabban úgy dönt, hogy nem veszi észre, nem hajlandó reagálni rá, tenni ellene. Olyan generáció szülötte, amely számára „határon innen” van a családtagok közötti erőszak; ő is elszenvedte – és kibírta – a férje kitöréseit, szülőként ezt adták tovább a gyerekeiknek, ők pedig az övéiknek. A kritikusokat megosztotta, hogy a regény néhány pontján a gyerekszereplők felnőtthöz illő módon szólalnak meg, és utólag, a fantáziaműködés részeként teszik meg azt, amire korábban képtelenek voltak: kiállnak magukért. Ha választanom kellene, azoknak a táborába sorolnám magam, akik nem kifogásolják ezt a megoldást. Alighanem mindannyian kívántuk már, bárcsak visszautazhatnánk az időben és megmondhatnánk a magunkét azoknak, akik méltánytalanul bántak velünk – ezek nagyon is átérezhető, emberi mozzanatok. Nem mellesleg a feldolgozás módszereként, a terápiás jellegből adódóan is működnek, illenek a szöveg egészébe.
Problematikusabbnak tartom azt a sablonosságot, amely a trauma hatásmechanizmusának ábrázolását jellemzi – mintha kipipálnánk egy lista tételeit. Egyetlen áldozat és traumája közé sem tehetünk egyenlőségjelet, egy sorsot sem redukálhatunk egyetlen eseményre, az Égig érő csalán főhőse esetében mégsem igazán tudunk mást tenni. Szenvedésének lenyomata ott van minden reakciójában, minden döntésében: kezdve a tárgyat tévesztett gyerekkori haraggal, azon át, hogy nem képes mély kötődést kialakítani a párjával, Benével, odáig, hogy nem örül a teherbeesésnek, s később el is vetél, és akkor még nem beszéltünk a kényszeresen ismétlődő mozdulatairól – utóbbihoz hasonló mánia található Mucha Dorka Puncs című regényében, ahol a főszereplő számol. Ezek a precízen adagolt elemek nem hoznak minket közelebb a karakterhez, s ugyan felmérhető a történések súlya, az abúzus okozta károk, a témának ez a fajta megvalósítása belőlem nem tudott olyan erőteljes érzelmi reakciókat kiváltani, mint például Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című műve.
Noha az Égig érő csalán nem keres választ arra a kérdésre, hogy miért követ el Marok nemi abúzust az unokahúga és a szomszéd kislány ellen, a róla és általa elmondottakban találunk nyomokat, árulkodó jeleket. Például amit a külföldre utazásról, költözésről mond – „[a]míg tilos volt, addig izgalmas volt, most meg már, hogy szabad, nem érdekes […]” (104.) –, rezonálhat arra, hogy szexuális viszonyaiban is előnyben részesíti a tiltottat, a titkost, mint amikor a helyiek megrökönyödésére egy tizenhat éves cigánylánnyal csalja a nejét. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül az öröklött családi mintákat, azt, hogy maga Marok is erőszakból született, s noha az anyja kedvencévé vált, a kezdetektől magában hordozta az agresszióra való hajlamot. Nincs, ami megfékezné durvaságát, gátat szabna erkölcstelen viselkedésének. Felesége, Hajni még ezt is visszasírja a halála után, számára jobb volt a hűtlenséggel, a részegséggel és a veréssel együtt élni, mint a férfi nélkül. Nem egyedül Hajnira jellemző az elnéző hozzáállás, Marok népszerű figura, „[…] a falu bajszos, melegítőnadrágos, nyakláncos szépfiúja. A sármos, negyvenes apa, aki hajnalban piacozik, napközben biztosítónál dolgozik, hétvégente pedig esküvőn vagy misén orgonál, hogy eltartsa a családját és még nyaralásra is fussa. Mindenkinek előre köszön, jól nevelt, jól fésült. Magával ragadó, természetes, kellemesen nyers.” (122.) Később az öregedés, a hízás és a kopaszodás ellenére is a környék alfahíme.
Borda Réka felvázolja az erőszak természetrajzát, olyan karaktereket és közeget teremt, amelyek elárulják a gyermeki bizalmat, visszaélnek a hatalmukkal, az erejüket a náluk gyengébbek ellen használják. Mindez a fő történetszálon túl olyan epizódokban is megmutatkozik, mint amikor a téren játszó gyerekeket kirabolja egy barátságosnak tűnő kerékpáros, amikor Marok a fia, Misi ékszerteknőséből hamutálat csinál, vagy amikor a várva várt Fogtündér helyett a nagymama viszi el a párna alól a kiesett fogat, a helyén pedig nem hagy semmit. Kegyetlen irónia bújik meg a nagymama regény eleji figyelmeztetésében, hogy nem szabad elkóborolni, mert elvisznek a rablók, miközben a valódi fenyegetés sokkal közelebbről érkezik, és az unokája megbecstelenítésében maga is cinkossá válik azzal, hogy szemet huny felette.
Borda Réka Égig érő csalánja megörökíti a túlélők küzdelmeit – azt, amelyiket önmagukkal kell vívniuk, és azt is, amelyiket a környezetükkel. Az elbeszélő a bántalmazóját már nem tudja szembesíteni a tetteivel, helyette az özvegyével osztja meg súlyos terhét, aki válaszul azt kérdezi, miért kellett ezt elmondania, és ezek után hogyan fog ő elmenni Marok sírjához. A szavak, amelyeket meg kell keresni, sőt talán meg kell teremteni egy ilyen vallomáshoz, valóságossá teszik azt, amiről kimondatlanul megtehették, hogy nem vettek róla tudomást. Ez a fiatal nő szakít a családi elvárással, hogy sírokhoz beszéljen az élők helyett, ahogyan a „halottról jót vagy semmit” hagyományával is, és ezzel leteszi az alapjait egy olyan jövőnek, amelyben az elfojtás és a hallgatás talán már nem bizonyul nemzedékről nemzedékre öröklődő, kötelező érvényű törvénynek.
Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar, 2022.
Hozzászólások