Húrok közti résben

Farkas Arnold Levente: brácsahúr

Farkas Arnold Levente legújabb kötetében izgalmas világba kalauzol. A tőle megszokott formanyelv, a bibliai utalások szövedéke ismét jelen van, ahogyan a töredékesség és a mesterkéletlen őszinteség is. A kötet azonban mindezt felerősíti a versek közti cezúrák megjelenítésével – az enter billentyű tagolásának láthatóvá tételével. A szövegek közt így nem pusztán hiátus, hanem kapcsolat is létesül: a „cetlik”, melyek egymás mellé rendeződnek, egyetlen egészbe illeszkednek. A kötet elején szereplő rajz is sokatmondó: egy egyensúlyozó alak haladását látjuk rajta, és ahogy a hátlapon látható vonalkód feletti kicsinyített verziója mutatja, két hegycsúcs közt feszülő kötélen álló figuráról van szó. De hogy mi van a csúcsokon, rejtély marad. Töredékekből kell összerakni valamit – és ott a kényszer, az összerakás vágya, az egész iránti áhítozás, mely a kötet talán legfontosabb témája.

Csakhogy a darabok darabok maradnak. Cetlik. Jegyzetek, melyek a naplószerűséget emelik ki, a szubjektum küzdelmeit és elmélkedéseit jelenítik meg, a pócsmegyeri vagy szigetmonostori környezetből indulva, és teljesen máshova érkezve. Ezek a jegyzetek először önállóaknak és egyediségükben teljesnek tűnnek, egy idő után viszont elveszítik koherenciájukat. Egymásba olvadnak, megtörnek, korábbi jegyzetek folytatásaivá válnak, egy-egy vers pedig, mintha véletlen lenne, beletüremkedik a naplószerű írományok szövetébe. A térreferencia lassan másodlagossá válik, a versek tempója felgyorsul, a helyszín mintha elvesztené jelentőségét, a szövegekben csak utalásként vagy odavetett megjegyzésként jelenik meg. A hiátus növekszik, hogy átadja a helyét a durva sortörésekkel tagolt és félszavakkal kezdődő vagy végződő töredékek puszta fragmentumszerűségének. A szorongató befogadói élmény ebben a sodrásban és egyre nagyobb bizonytalanságban születik meg.

Farkas Arnold Levente (Fotó: Gyimesi János)

A versnyelv játékossága a prózai és rímes-ritmusos, kedélyes és komor hangvételű szövegrészek váltakozásával formálódik. A rímek és ritmusok – sokszor szándékoltan rigmusok – ugyanakkor szintén megtörnek: az egymásra hangolt szavak gyakran a verssorok belsejébe szorulnak, a sortörések pedig botladozó tánccá alakítják a többször egyszerű és játékos mondatokat. Néhol szonettformába törik a textus, néhol a mondandó egyetlen folyamként hömpölyög, máshol pedig egy elszakadt vagy felbemaradt gondolatfoszlányként jelenik meg. Valahogy kísérletszerűvé válik a kötet, boncasztallá, melyben minden szétszálazódik, darabokra hullik, hogy aztán egy végső visszaszámlálásban (hatodik, ötödik, negyedik cetli, majd a nyolcadik rajztól az elsőig) eljusson a szellő metaforájáig: „honnan támad a szél, / kérdezte a tegnapi /gyermek, jános evangéliumá/ból hoztam a példa/beszédet, senki se tudja / a földön, mondta az éj/szaka mélyén jézus a szent / nikodémusnak, mert tudta / az írást, / így van a lélektől szült / isteni sóhaj, a szellő”. A Lélek fúj, amerre akar – a szöveg ezt a fúvást viszi színre, a bizonytalan bizonyosságával és a bizonyosság bizonytalanságával. Ebben a szélzúgásban vándorol az önreflexió, a belső monológokból bibliai és irodalmi szerepekbe költözik, és úgy szólaltatja meg őket, mint egy hangszert. Csakhogy ez nem zongorabillentyűk jól lehatárolható sorozatának megszólaltatásával történik, hanem, ahogy Farkas Arnold Levente maga megfogalmazta, egy brácsához hasonlóan – bundok nélkül, tapogatózó harmóniakeresésben. „ötvenegy oltár / lángol a parton, / templomkert mélyén / alkony az arcom, / vonósnégyesben / bárcsahúr fázik, / cselló cseléből / lóláb kilátszik, / lehettem volna / varázslat érted, / Oltár tüzébe vesd ezt a verset (29.) A „cselló csele” a megfoghatatlan zeneiség, mely tett, de ugyanakkor titok. Ezt a titkot járja körbe a változatos formanyelv, a rímes és rímtelen, a sorhatárban megtört vagy elválasztójellel szétszedett szavak rendje és rendetlensége.

A valóság kérdése a kötet elején szereplő darabok fontos témája. Az autobiografikus elemek hangsúlya nyomatékosabb itt, ugyanakkor minden kérdőjel alá kerül. Nem pusztán a nyelvről és valóságról szóló jegyzetek gondolati szkepszise, hanem magára az írásra vonatkozó reflexió miatt is: „a tévedés vajon mit je- / lent, kérdezné a gyer- / mek, han nem volna maga a kérdés is téve- / dés. Ez egy hosszú vers.” (14.) Állandóan kibillen a keresés az önfigyelésben – mint amikor a síró kívülről nézi önmagát, ahogyan sír, és elapadnak a könnyei. A valóság, a vallásos nyelv és gondolatiság és a kettő közelítésének dilemmája az állandó perspektívaváltás szédületébe hív: „Tizenkilencedik cetli. Pócs- / megyer, tizenhét augusztus / tizenegy, péntek. Angyalok / segítettek megbontani a te- / tőt. Azt hitték, megzavaro- / dott. A föld magától te- / rem. Tegnap Szigetmonosto- / ron, Leányfalun, Tahitót- / falun és Dunabogdányban / jártam. Két dolog közt / mindig van hasonlóság, / ám soha nem lehetnek azonosak”. A helynevek stabilitása, meglétük bizonyossága ellentéte a „tető megbontásának”, a „magától termő földnek” – melyek az újszövetségi béna meggyógyításának történetét, a magától növekedő vetés példázatát jelölik ki referenciapontként. Ugyanakkor ott az átlépés, a megfeleltetés lehetősége, de a kérdés végig nyitott marad: mi rejtőzik a hasonlóság mögött? Rejtőzik-e egyáltalán valami? Hogyan definiálható a hasonlóság maga? És a közlemény által kimondott vajon hogyan és hova érkezik? Mindezek ott feszülnek a cetlik szűk kereteiben.

Ahogy említettem, a sodródás tematikusan is megjelenik: az én gyakran vált szerepet. Néhol jelzi a távolságot: Máté evangélista, Zarathustra, Buddha, Kodály. És egyszer csak Jézusként szólal meg: „dekapolisz határában új / ságot olvasok, szigetmonostor, / tizenkilenc március tizen/négy, csütörtök, fáradt va / gyok, mincs kedvem semmi/hez a megváltás is olyan / meló, amit undorral végzek / el.” (74.) A reflexió átadja a helyét az összeolvadó együtt-mondásnak – már nem elválasztható a megszólaló a megszólaltatottól. Izgalmas, ahogyan egy-egy történet apokrif verziója megjelenik: változatok bukkannak fel, amelyek alternatív nézőpontot hoznak be a szövegbe. Így íródik felül maga a bibliai narratíva is, egy teremtett fikció keretében – értelmezetté válik, kiigazítja az „eredetit”, miközben a megíratottnak feszül. Ez a nyelvre és a kimondottra általában is kiterjedő szkepszis nem pusztán a szerepek elbizonytalanításában, hanem explicit módon is megjelenik, reflexiókén át- meg átszövi a kötet textúráját: „kényelmetlen ez a vers” (68.), „a szava miatt kényelmet / len, töredékeket szippant / fel a békétlenségből […], „ugyanaz a látszat, ami en / gem nyugtalanít, mások szá / mára megnyugtató” (69.) A nyelv áttetszőségébe és referencialitásába vetett hit megrendülése, mely újra és újra megtestesül a formanyelvben is, a kötet mottója: „Bár ne volna tett a nyelv / akkor nem kellene vétenem / de tett a nyelv is hogyha szólsz / s ha hallgatsz akkor is” (5.) Ezzel együtt szólal meg a szorongás és a bizonytalanság – a verziók, az igazság és a vétek összefüggésében.

Ezt az összefonódottságot látva kell megállapítanunk valamit. Nem tekinthetünk el attól, hogy a szöveg alapvetően – persze sok más szöveg mellett – bibliai textusok kommentárja és parafrázisa. Ebben pedig sokkal több a szöveg, mint a pusztán nyelvelméleti és történetelméleti kételyt tematizáló szépirodalmi alkotások. Minden a vallási igazság problémájának háttere felől szólal meg. Ebből a nézőpontból birkózik az igazság és a benső vágyainak szövevényes kérdésével, amolyan jákóbi módon, mindezt pedig egy bonyolult viszonyrendszerbe helyezi. Az erotika többek között Mária és a fogantatás kapcsán jelenik meg, a hamisság és csalás a szent szövegek költött vagy fellelhető verzióinak kapcsán, a vétek a nyelv és a hibázás, a határátlépések és Jézus megismerése dinamikájában. Ebbe mind belesimul a lírai én pozíciója, átjárhatóvá téve a versnyelvet valamiféle valóságreferencialitás és megköltött állapot közt. Évezredek kerülnek egy síkba, a kierkegaardi „egyidejűségbe” – miközben Jézus jelenléte maga is problematizálódik: egymásra olvasott szövegek és valós jelenlét-tapasztalat birkóznak egymással. A fájdalmas megélés pedig ennek a birkózásnak vagy játékos könnyedségbe rejtett szorongásnak, komoly zenei játéknak a következménye: „[…] ki vagyok / én, a vágyaim, vagy az, aki / elfojtja a vágyait, holnap / reggel is itt fogok állni / majd eltökélten a szabadság / illúziójával, szabadság, / illúzió, holnap reggel, / az eltökéltség se bizonyos” (80.)

Jézus alakjának megjelenése különösen is sokrétű. „[J]ézus krisztus lélek / és igazság” (44.), de ez a lelki létmód a sokrétűségében szétszálazódó jelenléttel jár. A „Jézus-ciklus” darabjai a rekonstruálható Jézus-életrajz és a személlyel való azonosulás kérdéseit boncolgatják. Érdekes, ahogyan távolodik a megfigyelő: először Jézus alakja kerül a fókuszba, majd az anyja, Mária, később keresztanyja, Erzsébet, végül Máté és Márk, az evangélista. Koncentrikus körökként járjuk végig a történetet, mindig más megfigyelő szemein át nézve ugyanarra a középpontra. „Apokrifusok” beidézésével, a nőiség/anyaság/fiúság kérdéseinek, aztán pedig dogmatikai problémák boncolgatásával íródik a kereséstörténet, veszélyes mélységek felett egyensúlyozva.

A kötetet olvasva az a benyomásom támad, hogy leginkább semmi sem bizonyos, csak a küzdelem a megélésért, a megtalálásért és a megnyugvásért. Nem léphetünk ugyanabba a folyóba kétszer, de a folyó sodor, áramlik, és magával visz. Talán ez ennek az opusznak az ereje és mozgatórugója – ez a hatóerő, ez a dünamisz az, ami magát a kötetet alapvetően mélyen egzisztenciális és vallási útkereséssé alakítja, melyet a kis- és nagybetűs lélek egyaránt hajt. Talán nem véletlen, hogy a Lélek egyik metaforája a hangszer – itt a brácsahúr. Bár a kötet az igazság iránti vágytól mozgatva töredék marad, a keresésbe való betekintés intim közelséget nyújt – ahogyan a szólamok közti csend megérkezésének feszültsége. És itt a szünet telik meg valamiféle kétértelmű jelenléttel – mint a bárcsa húrjai közti távolság.

Farkas Arnold Levente: brácsahúr, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2022.

Hozzászólások