Regős Mátyás: Tiki
Beigazolódott a Patyik Fedon életével kapcsolatos kritikusi bizakodás. Tényleg van még muníció Regős Mátyásban, aki az erős kezdés után ragaszkodott a gyermekkor témájához, amelyhez új formát választott. Egy különösen feszes szerkezetű, minden mondatával újat, meglepőt tartogató kisregénnyel emelte a tétet és a jövőbeli kötetekkel szembeni szakmai elvárásokat. A 123 oldalba sűrített folyamatos ön- és metareflexív narrációban annyira sokféle kulturális réteg keveredik, amennyi másnak egy nagyregényhez is elég lenne. A Tiki viszont éppen attól marad egy lendületből, egy ültő helyben vagy stílusosan sprintben végigolvasható, egységes szerkezet, hogy nem takarékoskodik a merész képzettársításokkal. Poós Zoltán ajánlója (Mesecentrum, 2021. 01. 19.) egy hipnózisban elmondott szabad asszociációs terápiához hasonlítja a szöveg áradó stílusát, mely kihagyásaival, az improvizatív jazz ritmusképleteit idéző motívumismétléseivel ritka bravúrt eredményez, mely nemcsak az aradi vértanúk és az Aranycsapat névsorát vegyíti, hanem egy mondatba sűríti Albertet a Tizedesből és Luther Mártont, fröcsögő dühvel gyalázza a tanárát, miközben elfogadja kihívását, hogy megírja négy tételben legmélyebb kitárulkozását.
Ugyanez az ajánló veti fel, hogy lehetetlenség egy a fikció szerint tizenkét éves gyerek iskolai fogalmazásához kötni ezt a stílust. Erre lehetséges magyarázat, hogy a hipnózisban felidézett benyomásokat a felnőtt önti szavakba, ahogyan a példaképek és közös élmények közül Ottliknak is sikerült felnőttnyelven megjeleníteni a kamaszkor előtti szubjektumot. Persze, ha a klisékből kilógó, az autentikus létet megvalósító gyerekkori barátról olvasunk, aki segít túlélni az iskolai megpróbáltatásokat, aki szembeszáll a hatalmaskodó nagyobb diákkal, akivel félszavakból is megértik egymást, akkor kinek nem jut eszébe az Iskola a határon Medvéje? A gyorsan változó világban konzervatív alapú és megbízható kapaszkodót jelent a bevált séma, de Regős Mátyás mesterien kezeli a hagyományt, bizonyítva, hogy Ottlik iskolaköpenyéből mindig újabb ígéretek kerülnek elő. A kisregény olvasása közben Bébé mondata csengett vissza bennem, aki „soha függetlenebb, magányosabb, egyszóval férfiasabb életet” nem élt, mint tízéves koráig. Elsősorban az Ottlik-örökség miatt a Tiki a legférfiasabb magyar próza, amit az Iskola óta olvastam. Nem a kommersz média által sugallt macsó módon, hanem a szélessávú internet elterjedése és az ezredforduló előtti, békebeli mintákra támaszkodva. Az apa nélkül nevelkedő Tikihez ragaszkodó terepjárós, „hobbivadász-gigerli” (32.) Deliága-nagyapáról nehéz eldönteni, honnan származik trágár és kirekesztő kivagyisága, de Tiki életének egyetlen férfimintája a mű legerősebb karaktere lett. Ottóbá a maga esetlen módján igyekszik pótolni, amit apaként elmulaszthatott: a „hülyegyerek” és a „király” szélsőségeivel ösztönzi a hozzá ellentmondásos módon ragaszkodó, érzelmeit szintén cselekvések mögé rejtő fiút.
A függetlenség megtestesítője, Tiki már kisfiúként akkora önbizalommal és tudatossággal lép fel, mintha nem is valódi gyerek lenne, hanem védőangyal vagy képzeletbeli barát, mint például Patyik Fedon volt. Hogy mégis valódi, azt a sorsa beteljesítésével bizonyítja, hiszen minden idealizáltnak tűnő tulajdonságára ráadásként a bibliai és mitológiai hősökhöz hasonlóan veleszületett végzettel járja végig rövid, de mély nyomot hagyó útját. Már az első iskolai napon megmenti az osztályteremben Esti Kornélhoz hasonlóan félénken figyelő elbeszélőt, majd bemutatkozását a teljes és önálló önazonosság kijelentésével zárja: „Tiki vagyok, látom, te meg fradista.” (26.) A nevét is tudatosan hordozza: „állandóan annak az állatnak [a] nevét mondogatta maga elé, anyja pedig emiatt kezdte így hívni”. Később „jól jött a neve, ezt Tiki magyarázta, mert a gyorsan elpattanó t és k mindenki másnak a hatalom jele” (29.). A cselekmény csúcsa felé haladva sűrűsödő allúziók között egyre erősödik az áldozathozatal és a kegyelem képrendszere. Kipling mongúzától a gyengéket védelmező, huszárokkal, lovagokkal és indiánokkal azonosuló, oroszlánként küzdő, megvadult lóként futó fiúig nemcsak az állati hasonlatok, hanem az elfojtott erőt hordozó helyzetekben is tobzódik a szöveg. Vili a saját középszerűségét a féltékenység miatti dühös pillanatban megölt bogár érzékelteti, ami miatt ellentmondásos módon egy tanárnő össze is keveri Tikivel, „pedig azért van némi különbség” (95.).
Tiki ugyan az elbeszélő gyengeségeit pótló párja, mégsem szégyell tanulni a hagyományos (katolikus) polgári műveltségét minden mozdulatával és szavával hordozó idősebb családfőtől, Vili apjától, aki aktív és tudatos nevelése ellenére ugyanolyan távolinak tűnik, mint Tiki nagyapja. A háttérből hiányzik az előző rendszerben szocializált korosztály, mintha a negyven év alig hagyott volna nyomot a társadalomnak ezen a rétegén. A kortalan panellakó Prolimama szégyellnivaló primitívsége emlékeztet ugyan az igénytelenség kultúrájára, de az ő hatása elenyésző. A nyolcosztályos gimnázium keménykezű Kenéz tanár ura pedig metareflexív öniróniával viszonyul a kézhez kapott hatalomhoz. Jóindalatú, de távolságtartó magázással utasítja Vilit, miközben a közhelyes iskolai mondatpaneleket félbeszakítva érzékelteti, hogy ő valójában nem azonosul a rá osztott szereppel: „Ne viccelődjön, Erdős! Ezért innen úgy ki, hogy na. Adja egy füzetét.” (14.)
A Kenéz úr alternatív büntetéseként megírt négytételes fogalmazás Vili „élete legjobb és legszebb történetéről” (20.) már az elején mélyről feltörő agressziója, a Tikivel kapcsolatban többször felmerülő halál- és áldozatmotívum előrevetíti a tetőpontot. E felől közelítve a kisregény alapmotívumai mélyen bibliaiak attól a pillanattól kezdve, hogy Kenéz „alattomos módon kőtáblát adott a kezembe” (22.), egészen odáig, hogy „olyan volt Tiki, mint egy oroszlán” (122.), aki Tiki kedvenc bibliai történetében a mennyországban áll, és „méz folyik a szájából” (28.). Vili itt jegyzi meg ráadásul, hogy „ez a kép mutatja meg a legjobban az arcát” (29.).
Az elbeszélés valóban terápia, a tizenkét éves Vili beilleszkedési és indulatkezelési zavarát az addig kibeszéletlen veszteség megformált megírásával kezeli, hogy a kezébe kapott kőtáblaként igazodási pontot képezzen az életkori értelemben is felnőtt élethez, hiszen túl korán kellett felnőnie. Ehhez ugyanis a család határozott értékrendje önmagában nem nyújtott valódi segítséget, egy külső ösztönző hatalomra volt szükség. Nagygéci Kovács József kritikája (Revizor, 2021. 03. 18.) címében is a terápiára utal, kiemelve a tanári segítség jelentőségét, és pedagógusregénynek nevezve a kötetet. Ez a kategória valóban jobban illik rá, mint az ifjúsági regény címkéje. Az utóbbihoz ugyanis túl sűrű szövetű, mind nyelvi, mind a felhasznált, megidézett műveltséganyag tekintetében. Motívumhálója ugyanis a bibliai képektől a Pál utcai fiúkon és az indiánregényeken át a Tűzszekerekig és Zidane-ig terjed, csupa olyan, a mai felnőttek számára közös kincsként megszerzett élményt említve, amelyek csak kevés mai tizenéves számára hordoznak jelentést. Inkább nevezhetnénk ebből a szempontból nemzedéki műnek, mely a 2006-ban játszódó kerettörténet alapján a mai harmincas korosztályt célozhatja meg. Gyerekekről olvasunk ugyan, de a fiúkkal Regős Mátyás egyetemes emberi élményeket játszat el. (Mellesleg nagyszerű lenne, ha ilyen erős művekkel lenne tele az ifjúsági és young adult irodalom polca a könyvesboltban.)
Az elbeszélt cselekmény csúcspontja egyesíti a játék és a nagybetűs élet motívumait a zánkai tábor rendszereket és korszakokat túlélő ikonikus helyszínén, amelyet a gyermeki képzelet egyenesen Zánkavilágnak nevez, külön szabályokkal. Az iskolaidőn és -épületen túli, családtól távol töltött napok lehetővé teszik a gyerekkor képzeletvilágának legszélesebb kiterjesztését, miközben a nemi érés első lépéseiként az udvarlás és a velejáró féltékenység lehetőségét is nyújtják.
A Tikit metaregény jellege is az Ottlik-hagyományhoz köti. Az Erdős Vili fogalmazását megrendelő, majd első olvasóként kritizáló Kenéz tanár úr folyamatos visszajelzéseivel irányítja a következő részeket, az olvasói elvárásokat hangoztatva provokálja ki a késleltetett tragédiát. „Csalódás, Erdős, csalódás… A múltkori olyan reménykeltő nyitány volt, csupa konfliktus, mozgás és belső monológ. Ez pedig!” (63.) Akár a szerző debütáló kötete által gerjesztett kiadói és olvasói elvárásokra is gondolhatunk, amelyeknek a Tikivel megfelelt Regős Mátyás. Ahogyan Erdős Vili a penitencia ledolgozása után megírja a történet utolsó, ötödik részét, most már jöhetnek a további könyvei is. Továbbra is reméljük, hogy még tartogat nekünk értékeket.
Regős Mátyás: Tiki, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.
(Megjelent az Alföld 2021/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, M. Nagy Szilvia munkája.)
Hozzászólások