Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból
(Riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről)
A rendszerváltás előtt működött az irodalmi életben számos olyan tudós és professzor, akik nagy tudásukkal kétségtelenül sokat tettek le az egyetemes magyar kultúra asztalára, ám politikai szerepvállalásukban voltak ma már megkérdőjelezhető mozzanatok is. Elég talán, ha Király István, Szabolcsi Miklós, Pándi Pál vagy Szerdahelyi István nevét említjük. Vitathatatlan tudományos érdemeik mellett az is tény, hogy a közéletben betöltött szerepük okozott néhány vadhajtást is. S mivel nagy hatalom is járt mindezzel, azt sem tagadhatjuk, hogy mások pályáját és karrierjét is befolyásolni tudták.
Közülük talán Szerdahelyi István az egyik legvitatottabb személyiség. Korának gyermeke, aki magasról érkezett az irodalmi életbe és a közéletbe, magasan is szárnyalt sokáig, ám a befejezésről már nem mondhatjuk el ezt. Élete és pályája ezért lehetett izgalmas Lajta Erika számára. A Kivezetés a szépirodalomból találó cím. Persze, hogy eszünkbe juthat a Szerdahelyi által nem túlzottan becsült Esterházy Péter híres Bevezetés a szépirodalomba című műve is… A szembenállás és esztétikai vita bizonyítékaként.
A műfajjal kapcsolatban is vannak érdekes észrevételek. Éppen a történet főszereplője írta a szerzőnek: „…Sose hittem volna, hogy valóban megírja ezt a riportot (semmi köze semmiféle regényhez, műfaji kérdésekben higgyen nekem) […]” (217.). Azt hiszem, Szerdahelyinek ebben igaza volt. S közben az is eszünkbe juthat, hogy – szabadon ellentmondva az Internacionálé szövegének – a múltat végképpe nem kell eltörölni… Nem, hiszen az ilyen életművek is szerves részei magyar kultúrának.
Ezért tarthatjuk fontosnak Lajta Erika vállalkozását. Persze nem lehetett könnyű dolga, hiszen egy általa egyébként tisztelt nehéz emberrel hozta össze a sors. Olyan tudóssal és szerkesztővel, akivel ma „nem divat” foglalkozni. Aki többek között a Világirodalmi lexikon vagy éppen a Kritika című folyóirat főszerkesztője és egyetemi oktató volt. Nyers és szókimondó ember, a polgári származással a háttérben kommunistává fejlődött elvetélt költő. Bevallottan „pártcenzor”. Aki megélte és elszenvedte a rendszerváltozást. Aki értekezett „a sosem létezett szocializmusról”, miután szerepet vállalt 1956-ban is. És így vallott új világunkról: „…a ma Magyarországon fennálló rendszert teljes kulturális felépítményrendszerével alapjaiban elutasítom!” (13.).
Sajátos értékítélete szerint Szabó Magda, Temesi Ferenc, Kertész Ákos és Bodor Ádám életművét tartotta érvényesnek. Az új próza képviselőit elutasította. Lajta Erika érdeme, hogy ezeket az értékítéleteket a felszínre tudta hozatni tőle. Egyébként is személyes hangvételű szövegek gyűjteménye ez a kötet, elfogadható és vitatható nézetekben bővelkedő. Egy kacskaringós pálya rajza, bár a vége akár egyenesnek is mondható. Az pedig hiánypótló, ahogy szóba kerül Szerdahelyi költői múltja. Szerzőnk érdemben foglalkozik a pálya eme elemeivel, és találunk verseket is. Tulajdonképpen rejtély, hogy mindezek az értékek miért voltak eddig homályban. A kötet záró írásában (Morfondírozások egy Janus-arcú tudósról) Kántás Balázs ezt írja: „…kifinomult esztétikai ízlése és tudósi műveltsége mellett fiatalabb korában maga is kiváló költő volt, ám végül felhagyott ezzel a tevékenységével, ér érettebb fejjel inkább irodalom- és kultúratudósnak állt…” (301–302.).
Mint oly sok esetben, ez a riportkönyv sem csupán a főszereplőről szól, hanem arányosan bár, a szerzőről is. Megismerhetjük nézeteit és attitűdjét, ám úgy, hogy közben alázattal közeledik tárgya és hőse felé. Szókimondásukban, a világról vallott nézeteikben is sok a rokon vonás, ha nem is értenek egyet mindenben. Jobb szó híján azt mondhatjuk, hogy baloldali elkötelezettségük is rokon, természetesen a különböző történelmi korszakok sajátosságait figyelembe véve. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy miért éppen Szerdahelyi alakja a fontos Lajta Erika számára.
Az sem titok, hogy Szerdahelyi emberi gyarlósága odáig „fajult”, hogy sokakat elgázolt a hatalom érdekében. Ezek a tények számos morális kérdést is fölvethetnek például azzal kapcsolatban, hogy a vitathatatlan tudás miképpen függhet össze az ilyesfajta bűnökkel. De ne legyünk naivak: a történelem számos ilyen példával szolgál! Többek között a kötet viharos interjúi, az indulatok, a kirohanások, a trágárságok sora további kérdéseket sejtet. S van úgy, hogy szerzőnk is belefárad a munkába: „Kezd elegem lenni belőle. Kezdek ráunni az egészre…” (99.). Persze nem hagyta abba, szerencsére! S ha túlzásnak is találjuk, amit Szerdahelyi vallott Esterházyról és társairól, azért azt nem mondhatjuk, hogy bírálata nélkülözött mindenfajta indokot. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy mindebben benne lehetett az a keserűség, ami az általa fontosnak tartott értékek háttérbe szorulása miatt alakult ki benne. Idesorolhatjuk a vereség és a sértettség követkeményeit is.
Lajta Erika méltó beszélgető partner. Gyakran érvekkel, határozott véleménnyel. Érdemei vannak abban is, hogy megszólaltatja a sokak számára ellenszenves egyetemi oktatót. Aki egyébként hatalmas tudással rendelkezett. „Gonosz vagyok. Minél öregebb, annál gonoszabb! – mondta szándékosan elöblösített hangon, és ebben annyi volt az öntetszelgés, a tömény ripacséria, hogy nem lehetett komolyan venni…” (131.).
Szó esik a magánéletről, a feleségekről is. Ebben a tekintetben sincs sok különbség az ellentmondásos közéleti ember és a magánember között. A gyarló ember portréja lesz ezáltal még kerekebb. Van ebben önvád és gyötrelem is bőven. Így hát hiteles a rajz: egy emberről, akinek szertefoszlott az élete a történelem viharaiban. Ám mégis úgy érezzük: jelensége megkerülhetetlen.
Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból (Riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről), L’Harmattan, 2022.
Hozzászólások