Georges Simenon: A mérgezés, ford. Ertl István
Georges Simenon életműve Franciaországban is hosszú és kalandos utat járt be addig, amíg az irodalmi instanciák kanonizálták. A magyar befogadástörténet szintén érdekes, s ebben e sorok írójának is volt némi része.
Először Simenon irodalmi ambíciójú regényei jelentek meg magyar nyelven az 1930-as és 1940-es években, majd jóval később, az 1960-as évektől a tendencia megfordult, a Maigret-regények kerültek előtérbe, és jóval kevesebb úgynevezett „kemény” regény jelent meg a szerzőtől. Mind a Magvető Albatrosz könyvek, mind pedig az Európa Fekete könyvek sorozatában jelentek meg Maigret-fordítások, olykor egy kötetben akár három regény is. Az 1980-as évek végéig Simenon krimijei épp olyan rendszeresen jelentek meg, mint Chandler vagy Christie regényei. S eközben néhány nem bűnügyi regény is napvilágot látott magyar nyelven, mint például A macska vagy A Bicêtre harangjai.
A rendszerváltást követő kaotikus könyvpiaci helyzetben a Simenon-regények fordítása is megtorpant. Később a Park kiadó, majd pedig az Agave vette át a jogokat. Az előbbi a bűnügyi regényekre koncentrált, az utóbbi koncepciója azonban más volt.
Amikor Varga Bálint, az Agave egykori oszlopos tagja, akinek a jóvoltából számos krimi- és kémregényszerző életműve (vagy annak egy szelete) alapos, értő és gondos előkészítő munkát követően jelent meg magyarul, felhívott, és elmondta, hogy hozzájuk kerültek a jogok, akkor – a Simenon-sorozat felkért szerkesztőjeként – két feladatom volt: egyfelől tovább haladni a Maigret-regények és -novellák fordításával, másfelől – mivel az Agave az életmű másik szeletét is gondozni kívánta – megkeresni azokat a nem bűnügyi regényeket, amelyek a magyar olvasók figyelmére is számot tarthatnak.
E sorok írásakor már tudni lehet, hogy az Agave harminc megjelent kötet után abbahagyja a Simenon-életmű gondozását. A jó egy évtized alatt sikerült eljutni oda, hogy tíz novella kivételével végre minden Maigret-regény/novella olvasható magyarul kötetben, és megjelent tíz nem Maigret-regény is, köztük olyan fontos regények, mint Aki a vonatokat nézte, A kísértetek, A műhiba, Az özvegy vagy A vonat. Ezt a sort zárja – remélhetőleg ideiglenesen – A mérgezés című regény.
Simenon 1931 és 1934 között tizenkilenc Maigret-regényt jelentetett meg a Fayard kiadó gondozásában. A Liège-ből Párizsba áttelepült fiatal író, újságíró az 1920-as években írt regényeit még álnéven jelentette meg, a Maigret-regényeket azonban már a polgári nevével szignálta. Simenon úgy gondolta, hogy a bűnügyi regények csak egy állomást jelentenek, és irodalmi babérokra törve szerződött a legnagyobb presztízsű kiadóhoz, a Gallimard-hoz. Az úgynevezett – a szerző szavaival élve – „kemény” regények kiindulópontja gyakran szintén egy bűntény, itt azonban nem a rendőrségi munka reprezentációjáról van szó, hanem azoknak a következményeknek a rögzítéséről, amit egy válsághelyzet a szereplőkből kivált. E pszichológiai regények ugyanolyan terjedelműek, mint a Maigret-regények, és a szerzőt alapvetően ugyanaz a kérdés foglalkoztatja ebben az esetben is: a társadalmi osztályok közötti viszonyok, a társadalmi mozgások feltérképezése.
Azonban az 1940-es évek elejétől kezdve Simenon ismét írt Maigret-regényeket is: őt is utolérte a populáris műfajokban alkotó szerzők „végzete”, nevezetesen az, hogy a szereplő akarata erősebb, mint a szerzőé. 1972-ig, amikor abbahagyta az írást, évente általában négy, két Maigret- és két nem-Maigret-regényt publikált. Az irodalmi instanciák sokáig nem bocsátották meg a szerzőnek, hogy a bűnügyi regény területére „tévedt”. A 2000-es évektől, amikor a francia kulturális életben is egyre kevesebb jelentősége lett a hierarchiáknak, Simenon klasszikussá vált, amit az is jelez, hogy az életművéből három kötetnyi regény vagy életrajzi mű a nagy presztízsű Pléiade-sorozatban is megjelent.
A mérgezés magyar címe a válság kirobbanására helyezi a hangsúlyt, ellentétben a francia címmel – La vérité sur Bébé Donge (Az igazság Bébé Donge-ról) –, amely lakonikus módon, de arra a folyamatra utal, ami a válság után következik: megérteni, hogy egy feleség miért mérgezi meg a férjét. A regény természetesen nem állítja azt, hogy lenne egy igazság – többféle van, más az, amit a kisváros közössége gondol az esetről, mint az, amire az igazságügyi eljárás jut, vagy az, amire a férj, François. A regény egyébként egy, a szöveg több pontján is felbukkanó metaforával naturalizálja a társadalmi konfliktust: a vizet felborzoló és a vízben vergődő légy képe egyszerre jelezheti, hogy egy esemény következményei nem beláthatók, vagy hogy a küzdelem, amit az élet jelent, alapvetően magányos.
A cím a társadalom perspektíváját emeli ki, amely lehet, hogy túl későn akarja megérteni a nő problémáit, az „igazságot”. Másrészt ott van ugyan a feleség neve, de ez egyszerre fed fel és rejt el identitásproblémákat: Bébé a férje nevét, asszonynevét – Donge – viseli, miközben a becenév – ahogy mindenki szólítja – gyermeki pozícióban tartja őt (a bébé csecsemőt, kisgyermeket jelent magyarul), csak ritkán szólítják Eugénie-nek. Ő a családja legfiatalabb tagja, aki messze, Törökországban tölti gyermekkorát, akit ruhái miatt furcsáll a közösség, s aki csak a mérgezés gesztusával tud úgy megnyilatkozni, hogy komolyan vegyék. A címben – csakúgy, mint házasság során – feleség és férj egymás mellett él, de a nő alárendelt pozícióban van. A nyomozás tétje annak a kiderítése is, hogy vajon képesek-e eljutni oda, hogy felveszi-e az egyik házastárs az út mellett álló másikat, vagy autójával elsuhan mellette – a tárgyalás napjának éjjelén ez François rémálmának központi motívuma.
Simenon ismét a tőle jól ismert sémát alkalmazza: a regény a válság és annak következményeinek narrációja. A szöveg rögtön az elején él az előrejelzés lehetőségével: az arra való utalás, hogy a feleség börtönben van, jelzi, hogy a rejtély természete megváltozik: nem a ki? a legfontosabb kérdés, hanem a miért?. Simenon gyakran alkalmazza a genette-i narratológia értelmében vett kitágulás eljárását is: ezekben a szekvenciákban az elbeszélés hosszabb, mint a történet (ami nem nulla, vagyis nem áll meg) – ez teszi lehetővé, hogy az apró, pár perces, másodperces történések a benyomások, a körülmények, apró részletek kifejtése nyomán kitáguljanak. A második fejezet változó perspektívákból mutatja be a történéseket, majd az elbeszélés François-ra fókuszál, az ő perspektívája válik hangsúlyossá, a hivatalos nyomozás mellett egyre nagyobb késztetést érez arra, hogy lefolytassa saját nyomozását.
Ahogyan az A Bicêtre harangjai című regény főszereplőjével is történik, François kórházba kerül: a csend, a fehér környezet és a méregtől való megszabadulás nem csupán testi, hanem lelki folyamatokat indukál, mintegy kiürül, és a testi gyöngeség olyan dolgokra teszi őt fogékonnyá, amelyekre korábban soha nem figyelt: „François olyan üresnek érezte magát, ahogy még soha, üresnek és tisztának, amilyen a mészárosnál lehet a frissen kibelezett, minden lágy részétől megszabadított állat, amelynek a bőrét is lemosták és lesikálták.” (35) François így válik képessé arra, hogy szembenézzen önmagával: valójában magával van gondja, mert átadta Bébét, a feleségét egy idegen környezet magányának. Simenon 1942-ben egy olyan férfi portréját rajzolja meg a regényében, aki képes szembenézni azzal, hogy a teljesen természetesnek vélt férfi és férj pozíció milyen következményekhez vezet.
Mivel világos, hogy ki követte el a mérgezést, nincs nyomozás, a rendőrségnek csak formális szerep jut az elbeszélésben. Az ügy jogi értelemben azonban halad a háttérben a maga útján, így jut fontos szerephez a vizsgálóbíró a negyedik, majd pedig a feleség ügyvédje a nyolcadik fejezetben. François csak rajtuk keresztül tud kapcsolatba kerülni a feleségével, megpróbálja elképzelni azt a kontextust, amelyben Bébé vallomása a szöveg e két pontján idézett jegyzőkönyvekbe lejegyzésre kerülhet. Ily módon Simenon e regénye is tematizálja azt a problémát, amely a Maigret-regények visszatérő motívuma: a jogi eljárást a tények és a pozíciók érdeklik, és hiányoznak a nüanszok, az apróságok, amelyekre Maigret is fókuszál, s amelyek nélkül egy ügy nem érthető meg: „Hogyan volna lehetséges, hogy ez az ember, akit lefoglalnak a gyerekei és az ideiglenes lakhatás gondjai, akinek nyolc kilométert kell bicikliznie az ebédjéért, s a személye körül már el is kezdődtek az intrikák, hogyan lenne tehát lehetséges, hogy a dossziét éppen csak kinyitva az igazságnak akár csak egy kis szeletkéjét is felfedezze Bébé Donge-zsal kapcsolatban, amikor pedig ő, a férje, aki tíz éve él vele együtt…” (57)
Ugyan a francia cím Bébét emeli ki, de a szereplő fizikai értelemben nincs jelen, mások perspektívájában jelenik meg, mindenki meg akarja fejteni a motivációit. A szöveg többször is kiemeli Bébé légiességét: ez azonban nem csupán a szereplő karakterével, hanem a szöveg megalkotottságával is összefüggésben áll – Bébé a szöveg fölött lebeg. Nem biztos, hogy bárki képes megérteni, és az sem biztos, hogy a jövőben az fog történni, amit François elképzel.
Simenon életművének egyik visszatérő témája a nő és férfi közti inkompatibilitás. Bébé Konstantinápolyban, a Boszporusz mellett tölti gyermekkorát (így a regény megidézi Simenon egy korábbi, 1935-ös, a Les Clients d’Avrenos című regényét) egy furcsa, széthulló családban, kozmopolita közegben, aki meglesi szeretkezés közben a görög cselédet és annak rendőr szeretőjét. François-nak, aki furcsállja, hogy Bébé a nászéjszaka elhálása helyett csónakázni szeretne, mint ahogy annak idején a Boszporuszon tette, nincs ínyére a nő teste, minden szeretkezés az összhang hiányát jelzi számára, és a felelősséget a feleségére hárítja. François számára természetes, hogy lefekszik más nőkkel, és Bébének az egyik szomszédhoz, Mimi Lambert-hez való viszonyában sem az zavarja, hogy a két nő között esetleg több lehet, mint barátság, hanem hogy nem élheti úgy az életét, ahogy korábban.
A férj és a feleség közötti inkompatibilitás a nehezen összebékíthető társadalmi és családi viszonyok következménye – Simenon regényeiből nagyon jól megérthető, ahogyan a francia társadalmi és osztályviszonyok 1930 és 1960 között alakultak. Bébé, mint láttuk, egy olyan családból jön, ahol mindig is egyedül volt. A vegyész végzettségű François pedig öccsével a családi örökséget viszi tovább: tímár apjuk vállalkozását kiteljesítik, állattartással, műanyaggyártással és sajtgyártással is foglalkoznak. François azt gondolja, hogy a fiatal lány csak azért ment hozzá, hogy Bébé Donge lehessen. Később a helyzetet az is bonyolítja, hogy fiuk Bébé sápadtságát, áttetszőségét örökli, ezért François vele is alig foglalkozik.
Simenon e regénye tehát újabb modulációja a jól ismert poétikai és tematikus elemeknek. Az, hogy Bébé Donge alakjában egy olyan nő figuráját rajzolja meg, aki kénytelen megragadni az egyetlen olyan, bár kétségkívül extrém eszközt, amellyel fordítani lehet a hagyományos nemi erőviszonyokon, mai szemmel nézve is figyelemre méltó. Ez is azt jelzi, hogy érdemes Simenon regényeit (újra)olvasni.
Georges Simenon: A mérgezés, ford. Ertl István, Agave, 2022.
Hozzászólások