Fenyvesi Orsolya: Mindig kezdetben
Minden vers mintha szeretne legelölről kezdeni valamit, valamilyen elragadtatott állapot iránti hajlam által vezérelve, miközben tudatában van a kudarcnak is, ti. hogy „új jelentés szükségszerűen / csak létezőből eredhet” (Johanna) – legalábbis ez az érzésem Fenyvesi Orsolya negyedik verseskötetét olvasva. A másik erős érzésem a Minden kezdetbennel kapcsolatban a zavar: néhány esetben letisztult, igazán szép verset olvashatunk, nagyrészt azonban nem segítik egymást a képek, mondatszerkezetek, asszociációk egy adott versen belül a koherencia létrejöttében – és nem valamilyen avantgárd szövegműködés következtében van ez így. Mintha nem minden esetben lenne fókusz, mondanivaló, téma a mélyben, ami gravitációs erőként tartaná össze maga körül a halmozott képeket. Mindezzel nagyjából parafrazeáltam is azt, amit Fenyvesi korábbi kötetei kapcsán kifogásoltak egyes kritikusok.
Volt azonban a korábbi művek recepciójában olyan apologetikusabb hozzáállás, amely kiterjedtebben figyelve Fenyvesi munkáit – műfordítói tevékenységét, képzőművészeti utalásait –, megpróbálta a magyar nyelvterületen kívüli hagyományok felől aktivizálni az értelmezést. Például Fenyvesi harmadik kötetéről írt kritikájában javasolja Simon Bettina többek között azt, hogy „ha Fenyvesi költészetét szeretnénk értékelni, az általa előszeretettel fordított szerzők megítélése és a vallomásos/személyes (confessional poetry) felől érdemes közelítenünk.” (Simon Bettina: Lemaradni Fenyvesi Orsolya állatmintás falvédőjéről. Dunszt, 2019. szeptember 10.) Megfontolandó javaslat, de maga a kritikus sem tesz végül erre kísérletet említett írásában. De hát Fenyvesi saját verseiből épp a vallomásos beszédmódnak az a fajtája hiányzik a maga drámai sűrítőképességével, amely például az általa is kitűnően fordított Anne Sexton költeményeit olyan elementáris erővel működteti. A javaslaton – mely még nem vonatkozhatott a jelenlegi kötetre – gondolkodva lehet, hogy mégis szerezhető valamilyen fajta támpont a Minden kezdetben olvasásához: talán a vallomásosság áradásával részben rokonítható a gondolati fegyelmezettségnek egyfajta sajátosan önelvű, ha nem is egyenesen elutasítása, de kikerülése Fenyvesinél, ami üdítő és újító lehetne, ha nem azzal találnánk szemben magunkat, hogy az üres helyek – paradox módon az üres helyektől való félelem ellenére, lásd a Horror vacui című jól sikerült verset – elhatalmasodnak a szövegek fölött.
Lendít e költészet befogadásán viszont a kötetkompozíció: a témák egymásba fonódása és néhány kép vagy mozzanat motívummá válása történik meg, aminek révén többlettartalommal töltődik fel a Mindig kezdetben cím is, gyakran izgalmasnak ígérkező képzettársítások és közlések kezdődnek el, azzal együtt, hogy a ráközelítéskor szembeszökő ügyetlenségek és sekélyességek nem simulnak el mindebben. A keletkezés, a keletkezendő bizonytalanságai tűnnek kiindulópontnak, ezt a tematikus irányt többféle megvilágításból nyitják meg a művek. A születésről szóló kötetnyitó darab, az Amikor a jelentéshez szőttek a testi és fogalmi tapasztalat egyberántása által a létrejövés misztériumát zárja magába: „Két tenger közt vesztettem el / a levegőmet. Számba adták / egyszavas nyelvem, / hogy fellélegezhessek.” Máshol még közelebb megy a kezdethez, a még meg nem született beszél benne, de tulajdonképp az anyja nevében, például ebben a csapongva induló, de a végére a medrét szépen megtaláló, az anyaság árnyoldaláról valló (jó és kivételesen koherens) versben: „Ezt a verset anyám írta, / és miután megfogantam, / a fekete lyukat, amit még előttem / megidézett, a hátán hordta. / Mert tudta jól, még meg sem születtem, / már ítélkezni fogok felette. Szerette volna, / ha minden körülmények közt, még a semmiben / megbocsátom neki, hogy életét / a várakozás közben vesztette el.” (Az anyám) A megfoganás és a szülés misztériuma (lásd Mária című verset, de több helyütt is található utalás a bibliai esetre), váratlanul felforgató, testi-érzéki tapasztalata, monumentalitása többször is formát kap, hangsúlyosan például a Még nem és az Igen két egymást követő versben, előbbi különösen jól felépített, feszültségteli zárlattal rendelkezik, amit kellőképp megelőlegeznek az addigi sorok. Különösen szép A gyerekszoba és a Lányomnak, aki folyton engem figyel. Érdekes, ahogyan egy-egy vers a haldokló nagymama figurájának szerepeltetésével összekapcsolja a kezdetet-új életet a halállal (Spirálisok, A fürdetés), ahogy egyszerre függeszti fel és mégsem fedi el ennek az összekapcsolódásnak a klisészerű nyilvánvalóságát, hanem mindennapibb környezetben láttatja.
A három arányos részre osztott kötetszerkezetből akár egy fejlődéstörténet stációit is kiolvashatnánk: az első ciklus címe, a Hominina, az emberfélék alnemzetségét hozza fókuszba, az azonos című versben az áll, hogy „nem voltak még szavak de értettem hogy én csak én vagyok”, később „az őrangyalom végre lemászott a fáról / … / ő felegyenesedett” (Az első mosdatás), a középső ciklus címe befejezettséget sugall, ide tömörül a legtöbb szüléssel-anyasággal kapcsolatos vers (Amikor megtörténtem). A harmadik címe (Újra és újra Isten) a transzcendenssel való összekapcsoltságot előlegezhetné meg, de a versek itt inkább csak említik Istent (szimpatikus az Elszenderedések), ha egyáltalán. Itt a hiányok versei vannak javarészt (gyakran a címük is jelöli ezt: Horror vacui, Valamit mondani akartam), de a kötet leggyengébb, el nem mélyített, kevéssé figyelemfelkeltő verseinek a zöme is, amelyekben inkább mintha csak a szavak generálnák önmagukat, hogy a kötet végére végbemenjen a lírai énnek a legegyértelműbb visszafordulása önmagához (Az ölelés).
Sajátos színezete e verseknek a testi, az érzéki és az angyali összefonódása, ehhez tapad még az Artúr-mondakör iránti érdeklődés (A tó hölgye, Amolyan lovag, Nem átjáró – utóbbi kettő nem igazán bontakozik ki) és a vadregényesség kedvelése (A nyári lombok elrejtik a várromokat). Az egzaltáltság egy-két esetben létrejön a szövegépítkezésből úgy, hogy az olvasó rá tudjon csatlakozni, például az Angyalvár végére: „Azóta engem is minden orgazmusom / hatalmas angyallá avat, / és ahogy a gyönyörre egyre éhesebben / a bolygó testén helyezkedem, azt kiáltom, / Ki olyan, mint az Isten?”; vagy az olyan, az anyasággal járó érzéseket tematizáló versekben, mint például A határtalanról. Máskor azonban csak el kell fogadnunk, hogy ez jön ki a lírai alanyból. Ugyanígy a verstől elidegenítőek a gyakori nagyzolások, modorosságok és hangzatosságok („mikor még az idővel aludtam” – Mészárlás a többes számért, „Sőt, rögzítem a nagy zabát / videokamerával, nevezzük időnek.” – Ne csinálj magadnak ehető képet, „Csak az ír az írásról, / aki a hiányt hiányolja.” – János evangéliuma), valamint a gyakran túlságosan is sokat mondani akaró, de ehelyett az odavetettség hatását keltő, klisészerű zárlatok. Például egy régi vágyról, női és alkotói szerepfelfogásról szóló verset kifejezetten hígít az ilyen befejezés: „Megosztani az életet egy nálam hatalmasabbal, / aki nem ír, hanem olvas.” (Te is). Továbbá zavaróan sok és indokolatlan a reflexív rámutatás a szövegek vers voltára, az írásvágyra, mintha csak kínos bizonygatások volnának – nagyon direkten sulykolják ezek a szövegek, hogy versek. Az nem segít, hogy némelyik beismeri: „Ez a vers se / áll sehogyan össze.” (Mi vagyunk az izgatottak) S vajon a giccs ironikus vállalása volna a Versem, versem gondolatritmusszerűsége: „csorogni fog, de csak mint a gyanta”, „ömleni fog, de csak mint a hősök vére”, „áradni fog, de csak mint a madarak álma”?
Sok szó esik a szavakról, mondatokról, jelentésekről, nevekről, váratlan asszociációkkal: absztrakt misztériummá válnak így. Küszködés lehet ez a nyelvvel, az abban kódolt renddel és fogalmi készlettel, amelybe a létező beleszületik. Az érzés elsődlegessége és kifejezésének kényszerűsége: „Először van az érzés, majd a sziget. / A szárazföld, mint az énből kitüremkedő / értelem. Így lehetett kezdetben is, / egy kezdetben / elviselhetetlennek tűnő érzéssel, // amit nem volt elég kimondani, / amiről írni kellett.” (Insula, a sziget) Kár, hogy a kötet túl sok olyan, legfennebb ötletet felvető verset foglal magában (Tóparton, Csak lélegezz, Brokát, A test küldötte, Erdő, erdő, erdő, Nem az irodalomhoz mentem feleségül stb.), amelyekben ezt az ihlető feszültséget nem érzem, az önjáró íráskényszert annál inkább.
Fenyvesi Orsolya: Mindig kezdetben, Kalligram, Budapest, 2022.
Hozzászólások