Váratlanra várva
Ugrásra készen várakozom
a váratlanra, mi nem jön el sosem.
Elhagyott parkolóudvar.
Égre korhadt kerítés.
Hová tűntek a régi terméskövek?
A régi séták merre mentek el?
Mint egy esőverte folyó
a szűrt napfényben,
hanggá váló zörejben.
Foghíjtelki lom, spalettafolt.
Kinyíló szem egy épület falán.
Vagdosva
Vagdosva, ide-oda illesztve:
néma arcokból rám meredő tekintetek,
homályba tűnő mozdulatok maradnak.
Ezek beszélnek hozzám.
Mint összepréselt váróterem,
a jövő bizonytalan állókép.
Valahol labda pattog.
Sikoltás vagy fékcsikorgás?
Kezd visszatérni a
bénító zsibbadás. Állókép se lesz?
Keresztül reng
Hiába szabadulsz – fel.
Nem szabadulhatsz – oldalt és alá.
Keresztül reng rajtad.
Figyel téged. Minden lépésed
– adoniszi suttogás –
éberen őrzi.
A pipacsoknál
Mintha köszönnének a pipacsok
az autóút mentén.
Igen, az ő hajlékuk itt van.
Ahol átsuhan, átrobog mindenki.
Perctöredékre.
Aranymorzsás napfény.
Rojtos-vörös a felhő. Ég az ég.
Figyel a kék csend.
Nemsoká fekete.
Talán egy angyal
láthatatlan karddal utat vág innen.
Panelföldrészről panelföldrészre.
Esemény
Odafenn a körfolyosó csendjét
mesebeli tűzfal határolja.
Lámpa piszkos fénye a lépcsőházban.
Kopott lépcsőfok.
Hány korszak léptei koptatták?
Majd berobban a pirosló ünnep!
Kitágul felfelé, mint égi,
ismeretlen tölcsér.
(Megjelent az Alföld 2022/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Zoltai Bea munkája.)
Hozzászólások