Az árván hagyott szöveg

Pinczés Máté: Felesleges elolvasni (13 elmebeteg történet a pszichológia és a pszichiátria világából); Nincs idő elolvasni (13 ólomlábú történet az időről)

Történt néhány évvel ezelőtt, hogy Donald Trump amerikai elnök szenzációs javaslattal hozakodott elő egyik Twitter-üzenetében: a fertőtlenítő szert fecskendezzék egyenesen a vénába, menten elpusztul a világjárványt okozó vírus. Az amerikai orvosi szervezetek pánikszerűen reagáltak. Minden lehető fórumon szétkürtölték: eszébe ne jusson valakinek! A fölkavart botrányt látva az elnök így védekezett: ő természetesen csak viccelt. Jó vicc volt, kétségtelen. De mi van, ha valaki nem érti a tréfát, és komolyan veszi?

A tréfálkozásnak vannak ennél ártatlanabb, egyszersmind inspirálóbb esetei is. Pinczés Máté 2021-es novelláskötetének ez a címe: Felesleges elolvasni. Ennél csak árnyalattal megengedőbb a két esztendővel későbbi Nincs idő elolvasni. Ha valaki nem hajlandó érteni az iróniát (vagy nem fogékony rá), az nyilván bele sem lapoz a szerzője által látványosan árván hagyott szövegbe. Csakhogy az író mindig azért ír, hogy valaki majd elolvassa művét. Pinczés Máté különös címei azt sugallják: a szerző nemcsak egyszerűen olvasókra számít, hanem olyan olvasókra, akik értik az iróniát. Nekik már lehet ezt mondani: kedves olvasó, értsd az ellenkezőjét annak, amit mondok. Ha elfogadtad játékszabályaimat (ez minden értő olvasás alapja), akkor beléphetsz velem az elmekórtani esetek birodalmába, az ebből fakadó felszabadulás nyomán pedig elmélkedhetsz velem az idő mibenlétéről.

A főcímeket még talányosabbá teszik az alcímek. Mit jelent az, hogy „elmebeteg történetek”? Azt többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen az elmebeteg ember, de milyen az elmebeteg történet? Ezt a jelzőt metaforikusan is szoktuk használni. Ha azt mondjuk: „micsoda elmebeteg ötlet ez”, az azt jelenti, hogy rossznak, a valóságtól elrugaszkodottnak tartjuk. A kötet történetei mindkét jelentést hordozzák: egyrészt elmebetegekről szólnak, másrészt a szövegek abszurd helyzeteket hoznak létre.

Ezzel azonban még mindig leegyszerűsítve szóltunk. A Felesleges elolvasni tizenöt rendellenességet sorol fel (a címben szereplő tizenhármas számra fittyet hányva), és mindegyiket egy történettel szemlélteti. Ezeknek azonban csak egy részét sorolhatjuk az elmebetegségek körébe. A diszgráfiások valószínűleg megbántva éreznék magukat ezzel a címkével, hasonlóan a kényszeresen káromkodó Tourette-szindrómások is. A mániás depressziót ma már általában bipoláris személyiségzavarnak nevezik, az imposztor-szindróma pedig eleve föltételezi, hogy az ebben szenvedő ember nagyon is sikeres. De a többi zavar jeleit mutatók is lehetnek nagyon okosak – gyakran azok is.

De miért is érdekelnek bennünket a személyiségzavarok és elmebajok? Először is azért, mert az ép és zavart elméjű ember között nincsen éles határvonal. Nem hiszem, hogy lesz olyan olvasó, aki a könyv Konzultáció című részében (igen élvezetes stílusban) vázolt rendellenességek közül egyet sem fedezne föl magában – ha nem a felszínen, legalábbis a hajlam szintjén. Másodszor: amikor a 19. században az őrültekre irányult az irodalom figyelme (gondoljunk Gogolra és Dosztojevszkijre, sok már példa mellett), akkor általában az emberről igyekeztek mondani valamit. Ez azóta is érvényes: mindnyájunkban van valami őrültség, és az „őrültek” is olyanok, mint mi (akik hajlamosak vagyunk azt hinni magunkról, hogy nem vagyunk azok).

Nem véletlenül említettem az irodalomtörténet példáját. Ideje emlékeznünk: ez a kötet is irodalom. Ahogyan a bevezetőben említettem: szó szerint árván hagyott szöveg, amely az olvasó felfedezésére vár. Ráadásul önreflektív alkotás, metafikció: szemünk láttára formálja magát. Ha a két könyvet egyetlen mű két kötetének tekintjük (és erre biztat a két hasonló cím, valamint az egységes borító), akkor gyorsan észrevesszük az ide-oda utalásokat nemcsak a köteteken belül, hanem közöttük is. Az egyik novellában eldobott karóra a másikban talál halántékon valakit, az egyikben megpendített filozófiai probléma új fénytörést kap a másikban. Ezek az összecsengő motívumok azonban legtöbbször nem irányítanak, hanem dezorientálnak. Az első kötet előszavában olvassuk, hogy a következő könyv az önostorozásról fog szólni – de nem arról szól.

Nyugodjunk hát bele, ha közel akarunk kerülni Pinczés Máté írói világához: a dezorientáció ugyanolyan jelentőségteljes lehet, mint az orientáció, a nem-olvasás választása pedig ugyanolyan döntés, mint az ellenkezője. Amikor – értve a szerző öniróniáját – olvasni kezdünk, azt azért tesszük, mert különben a szöveg elveszti számunkra szöveg jellegét. Mégis föl kell tételeznünk a nem-olvasott szöveg abszurditását, hogy a két kötet többi abszurditásában jelentést találhassunk – vagy inkább alkothassunk. Pinczés szövegei ugyanis sokat bíznak az olvasóra, nyíltan hirdetik, hogy az irodalmi jelentés a szerző és az olvasó közös tevékenységében alakul ki. Az olvasó nem dekódol, hanem a szerző és műve által inspirálva fölépít magában valamit.

Ebben a folyamatban újra és újra föltesszük magunknak a kérdést: mit vegyünk szó szerint, és mit értsünk ironikusan? Bármelyiket választjuk, a másik lehetőség színezni fogja döntésünket. A Felesleges kötet „Előszó helyett” című előszava után van egy másik előszó („Szálló Ige”), amelyben a szerző egyszerre belépteti a mindentudó elbeszélőt a narrációba, és meg is fricskázza. Ehhez tér vissza az első ciklus zárlatában: „én vagyok az az isten, aki beavatkozik, de hol máshol játszhatnék istent, ha nem a saját novelláskötetemben!” (64) Játssza is a szerepet következetesen: a Nincs idő első (és utolsóként megismételt) novellája magáról az isteni teremtésről, a nagy bummról szól egyes szám első személyben.

Csak a szövegen belüli, autonómnak tekintett világra irányítsuk tehát tekintetünket? Nem tehetjük, mivel elolvastuk a két könyv fülszövegét is (ezek is a szöveg részei), azokból pedig kiderül, hogy a szerző képzettsége, hivatása szerint pszichológus. Ezzel megfogja az olvasó kezét, és kivezeti a szövegből. Mintha ezt mondaná: „tekints rá kívülről is, kedves olvasó! Kapj rajta, hogy magam is disszociatív identitászavarban szenvedek, azaz többszörös személyiségem van, ahogyan a Felesleges 120. oldalán leírom.” Más ugyanis az író és a pszichológus viszonya az irodalmi szöveghez. Az író számára a szöveg mint „én” létezik, míg a pszichológust a szöveg mögötti valóság érdekli, így a megformált történet dokumentum vagy demonstráció. Ezzel a kettőséggel az olvasónak szembesülnie kell, hiszen egyrészt látja föltárulni a szöveg önmagát alakító elveit, öntörvényűségének illúzióját, másrészt a Konzultációban ahhoz kap útmutatást, hogy amit előzőleg olvasott, azt hogyan vonatkoztassa a szövegen kívüli valóságra.

Ezen a „valóságon” pedig nemcsak az elmekórtan és a pszichiátria világát értem, hanem egy másik művészeti ágat is: a filmet. Sok olvasó azért fogja majd ezeket a köteteket föllapozni, mert megnézte Pinczés Dávid nagy sikert aratott kisfilmjét, a testvére novellája alapján készült Imposztort. (Nem önkényesen gondolom így: a filmhez vezető QR-kód megtalálható a Felesleges végén.) Mint a Konzultációból megtudjuk, az imposztor-szindróma a sikeres emberekre jellemző kisebbrendűségi érzés: sikerem „csupán a szerencsének vagy egyéb külső hatásoknak köszönhető, csak ezt a többiek még nem látják” (134.). A film alapjául szolgáló írás a mindössze két és fél oldalas „Nehéz örökség”, amelyben Jézus kesereg azon, hogy az Atyához sohasem tud majd fölérni. Ez egészül ki a filmben egy emberi történettel: a csillagász professzor sem tud kilépni apja árnyékából.

Hogyan kapcsolódik a második kötet az elsőhöz? Mint ennek utolsó novellájában olvashatjuk, ez a könyv arról szól, hogy „mindenféle abnormális dolgok történnek az idővel” (187.). Valóban az idővel? Vagy velünk, akik az időt érzékeljük, esetleg létrehozzuk? Bár ezekben az írásokban a szöveg még látványosabban alakítja saját magát, mint az előző könyvben, egyúttal rámutat az irodalmon kívüli világra is. Kérdéseket szegez az olvasónak. Épelméjűek vagyunk vagy sem, ha úgy véljük, hogy a gondolkodás sebességének növelésével tetszőlegesen tágítható a szubjektív idő, akár az örökkévalóságig? Ez vetődik ugyanis föl „A gyász öt emelete” főhősében, amint az ötödik emeletről zuhan a föld felé. A válasz „nem”, de a gondolat kísértése mindnyájunkban ott bujkál: elménk munkájával alakítani tudjuk a világot, így az időt is. Viszont számolnunk kell vele, hogy ha kiugrunk az ablakon, az időt zuhanó testünk hozza létre. Nesze neked szubjektív idő. Meghalunk, és kész.

Ahogyan több elméletíró megjegyzi, a halandóság viszont éppen arra jó, hogy tudjuk érzékelni az időt. Értekezik erről Paul de Man és Bahtyin is; ahogyan az utóbbi írja, halandóságunk tudata nélkül „elnémulna az az érzelmi-akarati tónus, melyet az élet múlása ad” (A szerző és a hős. Gond-Cura, 2004, 10.). Nem volna értelmük az időviszonyoknak. Mintha ezt mondaná Pinczés: használjuk ki ezt az emberi tulajdonságunkat, lássuk, mi mindent tudunk kezdeni az idővel. Hogy mit is? Mivel irodalomról van szó, nem meglepő. hogy a szerző először is allegorizál. A Nincs idő második novellájában középkorias halál-allegória jelenik meg. Ez sok további írás problémáját előre vetíti: a halál az a tartomány, amelyben az idő megszűnik. Ezért nem egyszerű poén az, hogy mindegyik novella olvasási időtartamát az átlagos magyar élettartam hányadában adja meg, s még csak nem is az internetes szövegközlési szokásoknak mutatott szamárfül. Sokkal inkább annak tudatosítása, hogy az időt öntudatlanul is így érzékeljük: mint saját életünk szeletét.

Az „Álomnapló”-ban pedig maga az idő lesz allegóriává, és jellemzi önmagát. Többek között így: „Szóval ott álltam élet és halál küszöbén, küszöbön innen és túl egyszerre, mint egy… Mint… Na tessék, nem is tudom mihez hasonlítani” (51.). Akkor tudnánk az időről és a halálról beszélni, ha lenne mihez hasonlítani. Sohasem tudjuk, mi az, amiről beszélünk, csak azt, hogy milyen. Az időt viszont csak halálunk felől tudjuk értelmezni, márpedig a halálban a nyelv is megszűnik. A halál nemcsak ontológiai, hanem episztemológiai végpont is: nemcsak létezésünk, tudatunk is megszűnik benne.

Merevítsük hát ki az időt; ez legalább létrehozza annak az illúzióját, hogy uralkodunk fölötte. Ezt teszi Máshol bácsi, „Az események horizontján” hőse, Jókai- és Dickens-figurák kései utódja: meghalt feleségét bábuval helyettesíti abban az örökkévaló pillanatban, amelyben legboldogobbnak érezte magát. Ez a kötet egyik legjobb novellája, jellegzetesen öntükröző szöveg. A történetben szereplő kisfiú nyomozása a titokzatos öregúr után az író kíváncsisága is: ő is szeretne többet megtudni és föltárni az emberi természetről. Ehhez pedig ismét a pszichés zavarok, a deviancia témaköréhez kell nyúlnia.

Az eddig írtakból kiderül: egyáltalán nem tartom „feleslegesnek” elolvasni a két kötetet. Jók az írások, de nem hibátlanok. Az önmagára irányuló és a kifelé mutató nézőpont nem mindig alkot termékeny feszültséget; a szerző néhol bizonytalan abban, hogy meddig mehet el az ironizálásban, tréfálkozásban (néha hülyéskedésben). Olykor túlírja a szövegeket. Az imént említett novellában olvassuk: „Máshol bácsi is beindult volna a városba. Gondolom, nem kell leírnom, mit vettem bent, ezért le sem írom” (68.). Valóban nem, ezért jobb lett volna ezt kihúzni. A stílus regiszterét sem mindig megfelelően választja meg. Ugyanennek a novellának a végéről: „már ettől is eldobtam az agyamat” (82.). Ez azt a pillanatot rögzíti, amikor az elbeszélő hirtelen rádöbben élethivatására, ezért a banalitás disszonánsan hat.

Ilyen példákat bőven lehetne említeni, az Elolvasni-kötetek mégis fogva tartanak. Bejárható, gondolatgazdag világuk van. Sok a tudatos irodalmi utalás (Dickenstől Beckettig), és valószínűleg még több a tudattalan. Amikor az „Előttünk az élet”-ben abszurd módon egyenlővé teszi a cselekményidőt és a narrációs időt (azaz az elbeszélő mindent olyan részletességgel és olyan tempóban mond el, ahogyan megtörtént), akkor ugyanazt ismeri föl, amit a 18. századi Laurence Sterne Tristram Shandyjének hőse, aki az írás közben egyre inkább lemarad az élethez képest. Arra is találunk bőven példát, hogy az író következetesen visszafelé halad az időben (Harold Pinternek van ilyen forgatókönyve, de ilyen George Szirtes kiváló regénye is az édesanyjáról). Itt az „Utólagos elrendelés” alkot ilyen szerkezetet, Pinczésre jellemzően öntükröző módon. Vagyis nem az események képezik az elbeszélés tárgyát, hanem az elbeszélést író pszichológus.

Pinczés Máté (Forrás: www.pinczesmate.hu)

Mielőtt bárki plágiummal vádolhatná a fentiek tükrében, a szerző máris kifogja a szelet ebből a vitorlából. Nemcsak azzal, hogy néhány novella végén gondosan fölsorolja az „újrahasznosított irodalmat” (ez az ő szóhasználata), hanem azzal is, hogy magára a plagizálásra mint cselekvésre az elbeszélésen belül reflektál. A megjelenített politikai kontextus (Schmitt Pál botránya) csak kiindulópont az idővel folytatott újabb játékhoz: ha két író számára egymással ellentétesen halad az idő, akkor ki plagizált kit (ugyancsak az „Utólagos elrendelés”-ben)?

Ezt a problémát teszi bensővé a Nincs időnek az a sajátos szerkezete, amelyre már korábban is utaltam: az utolsó novella megismétli az elsőt, de ezúttal a szerző kommentárjaival. Önplágium? Hasadt személyiség? Egyik sem: az olvasás modellezése. A szöveget író szerző saját maga olvasója is, ez elkerülhetetlen. A hasadt tudat az egyetlen esély rá, hogy írók is, olvasók is lehessünk. Ez vezet bennünket újra meg újra a transzcendencia birodalmába.  

Pinczés Dávid és Pinczés Máté kisfilmjében a csillagász új kisbolygót fedez fel – amely talán már nem is létezik, vagy nem olyan formában, ahogyan most látjuk. A pizzafutár képében megjelenő Jézus azt mondja neki: „El kellett vennem a fényedet, hogy jobban láss.” Itt lép be a néző és az olvasó. Hiszen ez a mondat nagyon sok mindent jelenthet. A fény lehet az értelem sugara, de az elbizakodottság, az elvakultság jele is, Lucifer hatalmának a megjelenítése is. Ki lát tehát jobban? Ugyanúgy nincs rá egyértelmű válasz, mint a két kötet novelláiban megfogalmazott dilemmákra. De minden olvasó megpróbálja majd, csak engedjünk a kísértésnek, megéri. A Nincs idő kötet végén a szerző így búcsúzik az olvasótól: miután végigolvastad a könyvet, „maradt is egy kis időd. Mihez kezdesz vele?” Nyugodtan tegyük félre az iróniát, vegyük szó szerint. Ezt érezzük ugyanis mindig, amikor egy jó könyv olvasását befejezzük. Hiszen már berendezkednünk az általa teremtett világban. Búcsúzunk, de vissza fogunk térni.

Pinczés Máté: Felesleges elolvasni (13 elmebeteg történet a pszichológia és a pszichiátria világából); Printart-Press Kft., 2021; Nincs idő elolvasni (13 ólomlábú történet az időről), Pszichológiai Tanácsadás Kft., 2023.

Hozzászólások