Engem vigyen
Küszöbnyi jószág: csecsemő,
mint egy vájni bágyadt
púderszín műköröm.
Átlépni vagy sem.
Vagy rátaposni. Korcogna-
e a talpam alatt.
Végül egy húsdeszkát
teszek rá pallónak.
Nem látszik, ahogy roppan.
Amit nem látok, az nincs.
Mint a szárnyasok
szegycsonttaraja,
a villacsont. Előbukkan
később a falatból, eltöröm.
Ilyenkor kívánni kell.
Bárcsak lehetnék iramtól
siketült csíta, ne pircegjen
alattam filigrán
avar. Szaladnék,
mint tomtalan Jerry,
akinek az epizódjait
végigpörgetik egy hétvégén,
akiből kikopik a csend.
Volt-nincs tömítés. Inalt
hüvelykpiszoknyi gyermek-
kívánságom is. Felkaptak,
engem, engem!
Utólag káromk, csak ez jutott.
Csüngtem, lifegett
bennem a görcs, még, már ne,
mint amikor a fogyasztás-
mérő túlpörög, túl-sok-
túl-kevés, bódít és zavar.
Josephine
Mama mosónő volt, papa vaudeville dobos,
én pedig Fullasztó Majom, így hívtak a kórusban.
Ojjé, King Kong és banánlevél-szoknyácska!
Baker-bőrömet hiába krémeztem, hogy
elhalványítsam a csúfolódók dühét.
A Park Avenue-n cselédajtón slisszantam át
tízdolláros pink rókabundában.
Kubában nem engedtek be a Nacionalba,
felhólyagzott az Ave Maria.
Kátrányplafont kapott az utca,
nyújtóznom kellett, hogy tollas fejdíszemmel
simogassam a feketébe olvadó csillárokat.
Franciábban, mint a franciák, de Gaulle-lal jártam
a Champs-Élysées-t, és ezt dudorásztam: Si j’étais
blanche. Csúcs és Vénusz, mint valami
strassz, beragyogtam az Olympiát.
(Megjelent az Alföld 2022/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, L. Ritók Nóra grafikája.)
Hozzászólások