Viszek egy szívet. Egymásra felelő versek, válogatta Győri Hanna, illusztrálta Grela Alexandra
„A versek azért vannak, hogy az elme megérintse, megtapogassa őket, majd pedig gyurmaként játsszon velük, cinikusan dobálja, majd megrendülten földre ejtse azokat” – olvashattam nemrég egy magyar–történelem szakos tanár, Boldog Zoltán elgondolkodtató Facebook-bejegyzésében. Az idén megjelent Viszek egy szívet versantológia egymásra felelgető szövegeit olvasva ebbe a kreatív, cinikus és/vagy sokszor katartikus játéktérbe léphetünk be, ahol a klasszikusaink – Balassitól kezdve Nemes Nagy Ágnesig – versei mellett a belőlük táplálkozó, velük játszó modern és kortárs alkotások szerepelnek. Miért is jó egy versantológia? Mert a költészet egyik legizgalmasabb területére világíthat rá, mégpedig a művek kölcsönhatására, a versek párbeszédre. Különösen igaz lehet ez egy olyan célirányos válogatásnál, mely szándéka szerint az egymásra felelő versekből nyújt válogatást. A hasonló vállalkozások nagy érdemének tartom, hogy olyan szövegek újraolvasására csábíthat minket, amelyekkel utoljára talán a középiskolai éveink alatt találkoztunk.
Izgalmas tendencia az antológiák népszerűsége is, hiszen az utóbbi néhány évben a legkülönfélébb – tematikus, korosztálybesorolásos, parafrázisokat, paródiákat felvonultató, évfordulós alkalomból szerkesztett – versválogatással találkozhatunk, mely kötetek jelentős része, mintegy eszenciaként működve, egy-egy életmű legjavát, sűrítményét mutatja fel. Ez a jelenség talán összefüggésben lehet a mai korra jellemző „gyorsan, és a lényeget” attitűddel, amely a buzgó turistához hasonló módon a „top 10 látnivaló Rómában” útmutatása alapján szeretné megismerni és kipipálni a várost. A Viszek egy szívet kötetben is irodalmunk topjai szerepelnek, és ha átfutjuk a tartalomjegyzéket, akkor kiderül az is, hogy a kiadványban felvonultatott 17 klasszikus szerzőnk többségénél a legismertebb, legnépszerűbb, sokszor memoriterként is feladott, top 3–5–10 költemény közül lett néhány beválogatva, ezzel szinte alátámasztva azt a tényt, hogy nagy klasszikusainkat csupán néhány híres versük alapján ismerünk meg (és pipáljuk ki). Ha Balassi, akkor Egy katonaének (8.), ha Berzsenyi, akkor A közelítő tél (23.), és ha Pilinszky, akkor az Apokrif (237.) vagy esetleg a Négysoros (250.). A válogatásnak ez a fajta irányultsága természetesen érthető, hiszen ezeket a verseket citálták, alludálták a legtöbbször, ezek a versek épültek bele irodalmi köztudatunkban, ezek a szövegek lapulnak abban a „közös szellemi alap”-ban amelyről Szerb Antal ír – és amelyet a kötet szerkesztője, Győri Hanna idéz szerkesztői előszavában, ahol Szerb Antal mellett Babits és Nemes Nagy Ágnes is megszólal mintegy demonstrálva azt, hogy az intertextualitásról (is) leginkább intertextusok felhasználásával tudunk beszélni.
Ám pont az előbb kifejtettek miatt örömmel vettem a nem annyira ‘evidens’ szövegek felbukkanását, mint például Radnótitól a Virágéneket (222.), Kassáktól az Eső hull a tájra (171.) vagy éppen Weöres Sándortól a Keresztöltés című verset (233.), hiszen a ritkábban hallott, esetleg a kánon peremére szorult versek lehetőséget teremtenek arra, hogy rácsodálkozhassunk egy-egy szoborrá dermedt nagyságunkra, hogy: „nahát, ilyen is tud lenni?” Egyéb rácsodálkozásokra is bőven ad lehetőséget a kötet, hiszen az intertextualitás nem egyirányú folyamat, és akár egy fejből fújt versünk is új oldalát mutathatja meg egy kortárs átírás szemszögéből nézve, mert a klasszikus szövegből merít az átirat, s így az alapul szolgáló versek recepciója is gazdagabb lesz, újabb szempontok szerint, új megvilágításból válnak értelmezhetővé. A kötetet lapozgatva a szövegköziség számtalan formájával, módszerével találkozhatunk, a játékos ötleten alapuló asszociatív intertextualitástól kezdve a versforma-parafrázisokig, de modális tarkaság is megfigyelhető, olvashatunk melankolikus, sötét színezetű, betegségről, halálról dialogizáló verseket, és felbukkannak igencsak vidám, sőt parodisztikus átiratok is, köszönhetően többek között például Havas Attilának, Parti Nagy Lajosnak vagy éppen Varró Dánielnek.
A Viszek egy szívet egyik legnagyobb előnyének tekinthetjük azt, hogy a beválogatott 46 darab klasszikus szövegnek felére, azaz 23 műre 2 vagy 3 válaszvers is érkezik. József Attila Születésnapomra (207.) című versére a tucat fellelhető parafrázis közül négy remek humorú szöveg lett beválogatva, ám a legtöbbet, szám szerint öt ‘felelőverset’ Kosztolányi Dezső Boldog szomorú dala esetében (136.) találhatunk, és szembesülhetünk azzal az izgalmas ténnyel, hogy mennyire másként közelítenek versek az eredetihez. Hiszen van, amelyiknél úgy érezhetjük, hogy csak távolról szólítja meg a fiatalabb szöveg az idősebbet, és van, ahol az az érzésünk támad, hogy egész bensőséges, elmélyült párbeszédet kezdeményez vele. Julia Kristeva a szövegek közötti textuális érintkezés kapcsán egy leginkább a fizikában használatos szakterminust, az adszorpció kifejezést alkalmazza, mely eredetileg a gáz, gőz vagy folyadék halmazállapotú anyagok szilárd felületen történő megkötődését jelentette. Nagyon érzékletes és találó ez a fogalom a versek közötti kapcsolódásokra vetítve, és igencsak érdekes megfigyelni azt, hogy egy-egy kanonizált szövegnek melyik illékony, megfoghatatlan halmazállapotú részecskéje – hangulata, ritmusa, dallama, motívuma – kötődik meg az idéző vers szavak alkotta ‘szilárd’ felületén, melyik szakasza az, amelyik a leginkább aktív a kapcsolatfelvételben. Milyen részecskéivel tud vajon kapcsolódni hozzánk egy csaknem fél évezredes szöveg? Az 1589-ben íródott Balassi-vers, a Hatvanegyedik például a kezdősoraival, mely műből mind Petri György (Balassi-variáció, 10.) mind Orbán Ottó szövege (Melyben Balassi módján fohászkodik, 11.) szó szerint átemeli a már-már szállóigévé vált dallamos részletet (mi lehet / e széles föld felett / szebb dolog az…), ezenkívül mindkét későbbi költemény átvette az eredeti mű ritmusát, rímképletét, mutatva azt, hogy talán a Balassi-strófa erőteljes zeneisége is része lehet annak a bizonyos, már említett „közös szellemi alap”-nak.
A kötet illusztrációi ellentmondásos érzéseket váltottak ki belőlem. Egyrészt lenyűgözött a bőségük, hiszen a 258 oldalas kiadvány legtöbb oldalán találkozunk velük, ezenkívül meglepőek, izgalmasak, és kreatívak – mint például a Pilinszky Négysorosához (250.) mellékelt rajz – ám sokszor azt éreztem, hogy teljesen kívülállóak, semmi nincs, ami a szöveghez kapcsolná őket, mintha csak ad hoc kerültek volna a vers mellé.
A szövegköziség kapcsán gyakran használt olvasóközpontú megközelítés egy ilyen kötetnél nemcsak a megcélzott olvasóközönség aktív dekódolói pozícióját feltételezheti – és nemcsak feltételezheti, hanem mintegy koordinálhatja is, hiszen az egymás mellé rendelt szövegek esetében az intertextuális olvasás iránya is meg van adva –, de egyúttal a kötet szerzőinek olvasói létmódja is előtérbe kerül. Az antológia versei felmutatják a költőt mint olvasót, és hogy visszautaljak írásom elejére, megmutatják a költőt mint a nyelvi anyaggal önfeledten gyurmázó játékost is.
Viszek egy szívet. Egymásra felelő versek, válogatta Győri Hanna, illusztrálta Grela Alexandra, Pagony Kiadó Kft, 2023.
Hozzászólások