Szántó Gábor: Törvényen kívüli őr
„Van-e modern zsidó irodalom?” Szántó T. Gábor néhány évvel ezelőtt ezzel a címmel tartott előadás-sorozatot a Bálint Házban. A kérdés egyszerűnek tűnik, de miként Szántó 2022-ben a Scolar Kiadónál megjelent, a Törvényen kívüli őr című esszé- és tanulmánygyűjteménye is tanúsítja, az egyszerű eldöntendő kérdésre csak újabb kérdésekkel lehet válaszolni. És Szántó újabb és újabb kérdésekkel ered a válasz nyomába. Zsidó irodalom, magyar zsidó irodalom és mindezen belül a modern zsidó irodalom mibenléte – ezek a kérdések végigkísérik írói, szerkesztői és teoretikus pályáját. Miközben írói munkásságával – a Kafka macskái című regényével, a Lágermikulás novelláival, az 1945 című elbeszélésével, hogy a recenzens szívéhez legközelebb álló műveit említsük – a gyakorlatban mutatja meg az olvasó számára, hogy mi is a zsidó irodalom, addig elméleti munkáiban, tanulmányaiban és esszéiben újra és újra próbálja teoretikusan is megfogalmazni a választ. Számos fórumon tér vissza rendszeresen a kérdésre, körkérdések, előadások, egyetemi kurzusok vagy kerekasztal-beszélgetések formájában. És makacsul kérdezgeti zsidó irodalommal foglalatoskodó barátait és ismerőseit is. E sorok írója jól emlékszik arra a több évvel ezelőtti kávéházi beszélgetésre, amelynek során Szántó T. Gáborral a zsidó költészetről beszélgettek. Van-e zsidó költészet? Ha igen, mit takar a fogalom? Hogyan ragadható meg definíciószerűen? Sok okos válaszunk volt, és sok olyan, ami elégtelennek bizonyult. Mint általában a zsidó irodalom fogalmával kapcsolatban. Azonban bizton állíthatom, hogy aki kezébe veszi az esszé- és tanulmánykötetet, az a könyv végére érve tudni fogja, mi az a modern zsidó irodalom.
A Törvényen kívüli őr ugyanakkor nem áll meg ezen a ponton. Hogyan is tehetné, amikor Szántó több évtizedes írói pályája, elméleti munkássága és persze makacs töprengései sokkal tovább jutottak. Olyan mélyfúrásokat végez a zsidó irodalomban, ismert és kevésbé ismert szerzők munkáiban, amelyek számos izgalmas és ezidáig rejtett olvasatot tárnak fel. A kötetben olvasható esszék hosszú évek vívódásainak írásos lenyomatai, amely vívódások azonban jelentős eredményekre vezették. A válogatásban szereplő témák eklektikussága tükrözi a lázas kutatás folyamatát; próza- és líraelemzések mellett irodalmi-társadalmi problémákra adott reflexiókat és két, olasz lapnak adott interjút is olvashatunk a kötetben. Lázas és makacs kutatásokról van szó, és Szántó pontosan tudja, hogy kutatásai és kérdései néha értetlenségbe ütköznek. A Zsidókról írni című esszében Szántó leírja, hogy egy könyvrovat szerkesztője megkérdezte tőle, miért ír mindig zsidó irodalomról. A szerzőt először rosszul érinti a kérdés, majd arra gondol, hogy a szerkesztő talán csak arra célzott, hogy szívesen olvasna tőle más témákról is (25.). Könnyen lehet, de gyanítható, hogy egy francia vagy japán irodalomról író szerző kisebb valószínűséggel találkozik hasonló kérdéssel. Mert ahogyan Szántó írja, ha egy zsidó zsidókról ír, a magyar szellemi élet legalább egy részében könnyen ráüthetk a „partikularitás”, a „felekezetiség”, a „fajiság” és a „kisszerűség” stigmáját; mintha a zsidó téma kizárná az esztétikai-irodalmi értékeket (26.). Keserű és erős majdnem-kezdés, a Philip Roth-részek után; majd a kötet tanulmányai és esszéi adják meg a csattanós választ; a zsidó irodalom nemcsak létező fogalom, a „zsidó” és az „irodalom” korántsem zárják ki egymást, és a zsidó irodalom nem zárja be magát felekezeti keretek közé. Szántó rámutat, hogy történeti-társadalmi okokból a zsidó irodalom fogalmától való idegenkedés nemcsak Kelet-Európában, de általában Európában is gyakoribb, mint az Egyesült Államokban. Igaz, Allen Grossman amerikai zsidó költő töprengése szerint a tradicionális vallási hagyományból indulva, a görög–zsidó világnézet oppozicionalitását feltételezve sok zsidó pedig fél belépni a világi létbe és a művészi kreativitás tereibe (143–144.), vagyis fél kilépni az irodalomba. Ami azt is jelenti, hogy ha mégis megteszi, akkor gyakran kilép a zsidó irodalomból. Szántó T. Gáborra érzékelhetően hat Grossmann gondolata, amennyiben újra és újra visszakanyarodik hagyomány és világi lét, hagyomány és művészet, zsidóság és világi kultúra kapcsolatára.
A gyűjtemény leginkább megvilágító erejű szövegei az elemzések, mindenekelőtt a regény- és novellaelemzések. Szántó T. Gábor elsődlegesen író, érezhetően inkább az epika világa áll hozzá legközelebb, noha a költészetben is ugyanúgy otthon van, ahogyan ezt 2010-ben A szabadulás íze címmel megjelent verseskötete és a Gergely Ágnes vagy Radnóti líráját elemző írásai is tanúsítják. Az amerikai és az orosz zsidó prózában és Kafka világában különösen lenyűgöző olvasottsággal és ismeretekkel rendelkezik, Salinger, Babel, Kafka, Lev Lunc vagy Philip Roth mintha beszélgetőpartnerei lennének számos beszélgetéseinek egyikében – Roth esetében egy fiktív levélváltás erejéig, ha nem is valósággá, de sajátos igazsággá is vált mindez. Szántó fókusza kelet-európai és amerikai, de az izraeli Smuel Joszef Agnon, a marokkói szefárd szülőktől származó francia Eliette Abécassis egy-egy regénye vagy elbeszélése is helyet kap, tágítva ezt a horizontot.
Szántó vizsgálatai a szövegek zsidó olvasatait elemzi, de számára a zsidó olvasat nem zárja ki az egyéb megközelítéseket. Néha csak egyszerűen helyet kér a zsidó olvasatnak, mint például Kafka A törvény kapujában című novellájának esetében, amelyből a Szántó-kötet címét is meríti, máskor a szövegek explicit zsidó jelentésrétegeibe ás bele. Jártassága a zsidó hagyományban, történelemben, irodalom- és kultúrtörténetben lehetővé teszi számára, hogy Kafka írásainak zsidó elemeit azonosítsa, hogy Babel történeteit az orosz zsidó történelemben, Philip Roth regényeit pedig az amerikai zsidó társadalomtörténetben helyezze el, vagy hogy Allen Grossman lírájának asszonyalakját a Sekhínával azonosítva új réteggel gazdagítsa a vers értelmezéseit. Módszertana magában foglalja az összehasonlító irodalomtörténet módszertanát is, ennek eredménye A föld alól című írás, amelyben Szántó izgalmas szempontból hasonlítja össze Lunc, Agnon egy-egy elbeszélését Eliette Abécassis Kumrán-regényével. Az első pillanatra semmilyen, vagy nagyon kevés hasonlóságot mutató szövegek megnyílnak számára, és észreveszi bennük, hogy noha mindhárom írás a hagyomány süllyedésétnek látlelete, egyúttal annak megmenthetősége mellett is érvelnek. Ha úgy tetszik, a zsidó olvasat érvényessége mellett.
Zsidó irodalomról beszélni amerikai, izraeli vagy akár még orosz, nyugat-európai kontextusban is bizonyos értelemben egyszerűbb, mint magyar zsidó irodalomról beszélni. Történelmi és kulturális okait ennek a jelenségnek jól ismerjük, Szántó T. Gábor azonban ettől a feladattól sem riad vissza. Füst Milán vagy Radnóti Miklós munkásságának elemzésével éppenséggel a legnehezebb utat választja, ismerve a két szerző zsidóságot élesen elutasító attitűdjét. Kettejükkel ellentétben Gergely Ágnes zsidósághoz fűződő viszonya intakt és alaposan átgondolt; a tanulmányok egymás utáni szerkesztése azt sugallja, hogy a Gergely Ágnesről írt esszével felel a szerző az előző kettőre. Gergely Ágnes vitathatatlanul az egyik legjelentősebb élő kortárs költőnk, megkockáztatom, hogy élő klasszikusunk, akinek költészetében a zsidó témáknak is nagy szerep jut. A magyar zsidó identitás megélésének lehetőségeit az elmúlt évtizedekben talán egyetlen költő sem tudta olyan mélyen, önboncoló módon, erőteljesen, mégis intim szeretettel megfogalmazni. Szántó érzékeny kézzel nyúl költészetéhez, a Babel-versben pontról pontra vizsgálva az Iszaak Babel-reminiszcenciákat, miközben a vers címe a 137. zsoltárt is eszünkbe juttatja; és e sorok írójának külön öröm az Izabella és Ferdinánd, de különösen a 137. zsoltár elemzése. Az utóbbi a magyar zsidó identitás dacos, mindennek ellenére megvallása, ahogyan Szántó summázza: „Az újraéledő, nyílttá vált antiszemitizmus légkörében sem mond le identitásairól; sem a származásához, sem a szülőföldhöz fűződő kapcsolódásról.” (217.) A magyar zsidó irodalom fejezet záróesszéje Kertész Imre munkásságát vázolja fel. Regényművészetének és esszéinek feszültségét, Kertész civilizációkritikáját és kultúrpesszimizmusát éppúgy elemzés alá veszi, hogy mélyebb megértéssel szolgáljon Kertész munkásságához, miként az író holokausztról, a kádárizmusról írt-elmondott gondolatait vagy éppen Izraellel kapcsolatos aggodalmait, amely utóbbi érzéseit a Jeruzsálem, Jeruzsálem című gyönyörű esszéjében fogalmazta meg.
Szántó esszéi és tanulmányai a magyar olvasót kevésbé ismert remekművek elolvasására, ismert alkotások újraolvasására és újragondolására, új kontextusokba helyezésére bátorítják. De arra is bátorítanak, hogy kérdéseket tegyünk fel zsidó irodalomról, irodalomról és zsidóságról, irodalomról és identitásról, az ezekhez fűződő viszonyunkról – azaz végeredményben nyugati és kelet-európai, közép-európai irodalmunkról, kultúránkról, önmagunkról. A zsidó irodalom nyomában saját magunk mélyebb megismeréséhez is eljuthatunk.
Bátor és fontos könyv.
Szántó Gábor: Törvényen kívüli őr, Scolar, 2022.
Hozzászólások