Bihari-Horváth László: Csengők a magyar népi kultúrában
Mindig izgalmas fölfedezői és leírói feladat egy-egy népi, korábban nem reflektált tárgy- és szövegtípus (műfaj), szokás leírása. Kezdetektől izgattak az olyan jelenségek, mint a népi textíliák, pásztorszaruk, léckerítések, kapuk, házoromzatok díszítése; vagy éppen a népi üvegművészet. Így töltöttek el fölfedezői izgalommal kutató pályámban az ismeretlen nyelvi tájak; a firkálás, a tetoválás, a húsvéti locsolóvers, a pálinkázás szokásvilága; általában a nem föltárt „nyelvszokások”. Ugyanilyen izgalmas témát jelentettek számomra a mai folklór további izgalmas jelenségei, mint a madárijesztők, falvédők és felirataik, az utak menti haláljelek, a klinkertéglába vésett szövegek (téglavésések), a szöveges-ábrás hentespapírok – melyeknek mind-mind vannak érzékeny fölfedezőik, kutatóik.
És akkor egy Báránd melletti mezőgazdasági telepen (Báránd Geo-Terra 96. Kft.) megmutatták nekem a 2013-ban megnyílt Csengő örökségünk – Pásztorkincsek gyűjteménye című, szűk szobányi, de roppant gazdag és értékes pásztorcsengő-gyűjteményt. Majd megkaptam a gyűjteményre épülő elemzést, Bihari-Horváth László néprajzkutató (Hajdúszoboszló) csodálatos (színes fényképes) albumát: a Csengők a magyar népi kultúrában című könyvét, melynek első része néprajzi leírás, a második, nagyobbik pedig fényképes album (katalógus) az egyes csengő- és kolomptípusokról.
(Forrás: Bihari-Horváth László Facebook-oldala)
Veres Sándor negyedszázada gyűjti a pásztorcsengőket. Az előszóban így vall erről: „a régi pásztorokat a csengők hangja – vagy ahogy ők mondták, a csengők szava – érdekelte igazán, és talán engem is az ragadott meg, hogy e tárgyaknak nemcsak a külső megjelenése, de a szava is szép. Úgy is fogalmazhatnák, hogy azért figyeltem fel a csengőkre, mert azok megszólaltak. Beszélni kezdtek a világról, melyben a földnek értéke, a művelésnek haszna, a munkának becsülete, és az ünnepeknek méltósága volt…”.
A csengők szaváról végülis nem szól a könyv. De amikor másodszor is meglátogattam a bárándi (határban) lévő, szűk térben elhelyezett, de csodálatos gyűjteményt, megkérdeztem Veres Sándort a csengők szaváról. Akkor ezek a kifejezések jutottak eszébe: vastagszavú, vékony, danolós, rebegős, vízbehangzó, dobogós, nyerítős, sipítős, fütyülős, jajgatós, rezgős… Többségében antropomorfizált kifejezések: a csengők hangját emberi szóhoz, emberi hanghoz hasonlítják. Csengő vásárlásakor szempont volt a csöngő szava, például annyiban, hogy illeszkedjék a már meglévő csengők (kolompok, „harangok”, „kongók”, „pergők”) hangjához. A csengőkhöz fűződő érzelmi viszonyt jellemzi, hogy „a fiúk azt is megőrizték emlékezetükben, hogy melyik volt apjuk lekedvesebb csengője”.
A néprajzkutató számára elemi öröm a fölfedezés és az ismeretalkotás élménye. A leírásban figyelmét nyilvánvalóan az esztétikus formák, a díszes vésetek ragadták meg, és innen elindulva az anyag, a készítők, a vásárlás, a használat kérdései. Kétségtelen, hogy a pásztorcsengők különleges népművészeti tárgyak. Harang- vagy kolompkészítők, kisvárosi, falusi iparosok, cigány rézöntők, rézművesek termékei. Jelesebb központjait és műhelyeit messze tájon számontartották. Ilyenek például a hajdúböszörményi Tiszai Nagy család (csengőre vésett mesterjegyük: TNI, TNG, Tiszai Nagy Imre, Tiszai Nagy Gábor) koszorús, rámás, ráncos, ráncsos, a karcagi Hamar-féle, a kecskeméti koronás („nagy magyar”), a szentendrei gyári vagy misés csengői.
A csengők, kolompok (kongók) a templomi harangra emlékezetnek, e formák elterjedési területe azonos a keresztény kultúráéval. A csengő terminológiája követi a harangokét, és a legtöbb esetben emberi vagy állati testhez viszonyítanak (antropomorf vagy zoomorf alakzatok): váll, felső, alsó pártázat, palást, ütőtartó, ütő, ütőgyűrű, tartója pedig: fül, fül töve nyak, az ütőgyűrű köldök, tőgy, az ütő maga nyelv, sőt mony (tojás, here).
A csöngettyűformák díszítése beleilleszkedik a nagyobb népművészeti folyamatokba, megoldásokba és stílusokba. A nagy stílusok (reneszánsz, barokk, romantika, sőt szecesszió) alászállásai ezeken a tárgyakon is megfigyelhetők. Gyakoriak a koszorú-, tulipán- és gránátalma-díszítések; de vannak címeres csengők is, melyek alapja a cifra, koronás barokk pajzs, címertakaróval, címerkerettel, benne névbetűkkel, évszámmal (pl. N. J. 1835). A korona-, címerkeret-típusok mellett írásjeltípusok is megkülönböztethetők: például kapitális vagy kurzív (folyó-)írás, illetve iniciálészerű maradványok. A nemzeti romantika, historizmus, neobarokk hatását mutatják az 1887–1934 között készült kecskeméti koronás (vagy nagy magyar) csengők, sőt a szecesszióra utaló jegyek (nemzeti címer, Szent Korona, akantuszlevél) is fölfedezhetők rajtuk.
A néprajzi elemzés a formák után kiterjed a csengőhasználatra. A csengők gyakorlati haszna főleg a lovak, marhák, sertések legeltetésében nyilvánult meg: a csengő funkciója az állatcsoport (ménes, gulya, nyáj) összetartása volt. „E cél érdekében a csengőt általában olyan tapasztalt és fegyelmezett állatra kötötték, amely megfelelő tempóban legelt”, ő volt a szólásainkban ma is szereplő főkolompos (másként: harangos vezérürü). De köthettek csengőt az elkószáló állatra, figyelemfelhívás céljából a legszebb állatra. A Hortobágyon úgy mondták, hogy „a csengő a lóhoz illik igazán”; a lóra való „pityegő” 4–8 kilométerre is elhallatszott. Az állatokkal való közlekedés időszakában a csengő közlekedési jelzőeszköz is volt. Csengővel hívták fel a figyelmet a nagy termetű és gyors fogatok közlekedésére, vagy ezzel ijesztették el a farkasokat. A 19. század végén már törvény írta elő a csengők használatát veszélyes helyzetekben (éjszaka). A csengő azonosításra is szolgált: „A gazdát megismerték a lovain levő csengő szaváról. Messziről meghallották, hogy jön haza, s nyitották a kaput a szekérnek. Ha a gazda gyanakodott a feleségére, akkor széna csóvát tekert a csengő nyelvére, hogy az néma maradjon. Így lepte meg az otthon maradókat, nagy riadalmára az esetleges szeretőnek.” Ünnepi alkalmakkor, például lakodalomkor is szerepet kaptak a csengős fogatok. Móra Ferenc felfigyelt a kisgyermekeken előforduló csengőre. „A csengő szaváról tudta az anyja, hogy merre jár a kis bice-bóca, s ha messziről szólt a csengő, akkor érte ment”. Új jelenség, hogy a macskák nyakába csengőt kötnek, hogy ezzel védjék a madarakat a kis ragadozótól. Máig él, hogy csengővel szereznek örömet a kisgyereknek; karácsonykor csengő jelzi a gyermekeknek a Jézuska vagy az angyalkák érkezését; ugyancsak ismert a csengőkkel (és más zajkeltő eszközökkel) a szilveszter éjszakai gonoszűzés (csengetés, csergetés, pergőzés, kolompolás, kiharangozás); de olyan szokás is volt, hogy a gyermek első fürdővizébe csengőt tettek, mert úgy hitték, hogy ettől jó hangja (szava!) lesz.
A bárándi gyűjteményben az 1751–1960 közötti időszakból 700 csengő van, a legtöbbjük hajdúböszörményi, karcagi és kecskeméti. 2014-ben a gyűjteményt fölvették a bárándi és Hajdú-Bihar megyei értéktárba.
Bihari-Horváth László: Csengők a magyar népi kultúrában. Tárgytipológia és katalógus a bárándi Veres-gyűjteményből. A bárándi Geo-Terra 96. Kft., a hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeum és a bárándi Turizmusért és Hagyományőrzésért Egyesület közös kiadásában, Báránd–Hajdúszoboszló, 2018. 236 oldal
Hozzászólások