Nyirán Ferenc: Apokrif történetek
„Majd eljön az idő, mikor hallgatok. / S csak nézlek némán, mint dóm falán / a szárnyas angyalok” – hangzik Nyirán Ferenc második, Kentaur című kötetének utolsó két sora (Posztumusz elégia). A szerző 2022-ben, a Napkút Kiadónál megjelent harmadik kötete, az Apokrif történetek a Kentaurban elejtett fonalat veszi föl. A második kötet utolsó versének Pilinszky Apokrifjéből választott mottója előreutal az Apokrif történetek címére, idézett két sora pedig tematikájának egyik fontos elemére. Az Apokrif történetekben a korábbiaknál hangsúlyosabban jelenik meg a csönd és hallgatás, és mindaz, ami közvetlenül előtte van. Az Apokrif történetek versei változatos hangú, kísérletező sokszínűséggel jelenítenek meg öregséget, mellőzöttséget, nosztalgiát, elmúlt érzések és szerelmek lenyomatait, kérdeznek rá a szent helyére a világban, vagy kutatják a megmaradás titkait. Ráismerhetünk a szerző megelőző köteteinek poétikájára (Apróságok kicsiny tárháza, 2016.; Kentaur, 2018.), hangsúlyos motívumaira (remete, kentaur). Találkozhatunk részleteiben vagy egészében visszatérő verscímekkel (végül és Végül; A remete visszatér és A remete; Egy év után és Tíz év után; Rapid Eye Movement és REM: verscímek az Apróságok kicsiny tárházából – továbbiakban: Apróságok… – és az Apokrif történetekből. Kentaur, a megalkuvó és Apokrif történetek / A megalkuvó: a Kentaurból és az Apokrif történetekből), a korábbiakhoz hasonló kötetkompozíciós elvekkel (mindegyik négy-öt, változatos összetételű ciklusból épül fel, amelyek önmagukra, majd a második kötettől kezdve a megelőző kötetekre is visszautalnak) és ismerős formai megoldásokkal (jellegzetes sorvégi áthajlások, mottók, tipográfiai kiemelések). A korábbi kötetekre jellemző terápiás jellegű, hullámzó, vívódó, lendületes tempójú líra absztraktabb, az emberség, a szentség, az identitás, az elmúlás és megmaradás mibenlétét boncolgató gondolati költészet felé mozdul el.
Az apokrif szó jelentéstartománya a majdnem szent és a megkérdőjelezetten szent, valamint a hamisított, a szentet nélkülöző és így a szentből kizárt szövegekre is kiterjed. Az apokrif szöveg nem létezhet önmagában, azt a Szentírással és tágabb értelemben a kánonnal való viszonya határozza meg. Címbe emelése játékba hívja a kánon fogalmát, bekapcsolva a kötetet az ezzel kapcsolatos diskurzusba. Az Apokrif történetekben a kánon magas presztízsű fenoménként jelenik meg, de a kanonizációs folyamatok ellentmondásosságait is érzékelteti. Az első ciklus mottója – „Én nem temetlek, de már / nem tartlak forró felszínen. / Most elengedlek, mint Saul / a vélt fiát. Víz vigyen” – az Oscar-díjas Nemes Jeles-film főszereplőjének, Saulnak alakja mellett – a kötetcím bibliai konnotációi miatt – egyaránt felidézi a Szentírás két Sauljának alakját is. Az Oscar-díj mint vitatható kanonizációs gyakorlat mégoly burkolt megjelenése a kötet kiemelt helyén, az első oldalon, a teljes kötetre vonatkozóan tematizálja a kanonizáció kérdését.
A cím második tagját, a történet szót némiképp félrevezetőnek érzem. Annak ellenére is, hogy a recenziók az Apokrif történetekkel sok szempontból hasonló Apróságok… és Kentaur esetében is kiemelnek narratív vonásokat. „A verseket olvasva körvonalazódik – még ha bizonytalanul is – a köteten végigvonuló narratíva: a központban a magányos én áll, aki sok mindent és sok mindenkit elveszített, akinek nincs szerencséje a szerelemben, akinek mintha véget ért volna az élete” (Branczeiz Anna: Súlyos apróságok, Irodalmi Jelen 2016. 06. 05.); „a tér- és időbeli oda-visszautalásokkal, hivatkozásokkal történetekként is olvashatók a versek” (Szabó Csanád: Az otthon illúziója [Nyirán Ferenc: Apróságok kicsiny tárháza], Apokrif 2016. tél, 74–78.); „Bár narratívnak is titulálhatjuk a kötetet, hiszen megannyi autotextust fedezhetünk fel benne […], ám mégsem történik időbeli, térbeli vagy tematikai elmozdulás.” (Juhász Tibor: A remete visszatért [Nyirán Ferenc: Apróságok kicsiny tárháza], Art7 Művészeti Portál 2016. 09. 07.); „A leginkább narratívnak tekinthető harmadik, címadó ciklusban – melyben mintegy alakmásként egy kentaur, Kheirón mitologikus alakja körül íródik újra a szerelmi csalódás története – érhető leginkább tetten ez a fátumszerűként színre vitt, csak a halállal véget érő szenvedés”. (Pótor Barnabás: A visszatérés örök veszélyei [Nyirán Ferenc: Kentaur], Alföld 2019/7, 136–139.) Láthatjuk, hogy a recenziók kiemelnek valamiféle narrativitást vagy történetszerűséget a kötetekben, de ezt vagy bizonytalannak írják le, vagy pedig feltételes módba teszik, mint ami a befogadás és a szerzői szándék függvénye. Úgy látom, hogy az Apokrif történetekben sem jelenik meg ennél egyértelműbben sem a narrativitás, sem pedig a történetszerűség. A történetek szó leginkább a szerkezeti feszesség hiányát magyarázza. A programadó kötetcím fogalmai, az apokrif és a történetek egy olyan koncepciót hoznak létre, amely inkább ernyőként, mintsem abroncsként működik, összefogja a verseket, de nem szorítja őket túl szűk keretek közé.
Bár a versek a szerző korábbi két kötetéhez képest elmozdulnak a traumafeldolgozástól és a terápiás jellegű írástól az elvontabb, a hétköznapitól elemeltebb témák és regiszterek felé, a kötetnek mégis van egy erőteljes válságvonulata is, amely esetenként önmegszólításban, esetenként énekszerű, dadogó formákban fejeződik ki: „Jer kedves aludni vélem / Adj nekem édes csókja te / Nem merni venni ma én el / Banánkunyhóban dőlni le” (Kreol búcsú). A versek identitást konstituáló emlékek leiratai, nem hagyhatók ki a végső összegzésből – „meglátni és kiszeretni egy / pillanat műve volt, ekkora / méretben tramplit még nem / láttál, […] ne sajnáld az elvesztegetett évtizedet, / és magadat ezért ne vesd meg, de / jóízűen nevesd ki, most, hogy / a múlt már nem kínoz és nem emészt / el, csak ami hátravan még, / az a kis jövő, az merészel” (Tíz év után), mert a múlt lezárásához tartoznak.
Az utolsó példában megjelenő önmegszólítás a kötetben a távolságteremtés egyik eszköze, ahonnan a versek beszélője önmagára fókuszálhat. „Messze mentél, hogy / így közeledhess egyre” (Full Moon). Ez a fókuszkeresés visszatérő motívum. „Rálátás híján nem / egyszerű, ha nincs meg a távlat, ahonnan / önmagamra fókuszálhatnék” (Noli me tangere). A beszélő külső nézőpontból tekint magára: „Már nem tudom, ki vagy mi / elől menekültem, de éreztem, / el kell jutnom a folyópartra, / csak hátranéznem nem szabad.” (Álomcsapda 3). Az önmagát kívülről néző tekintet a kötet egy másik versében is megjelenik, ahol a lírai én a halálon túlról beszél: „Készületlenül ért a halál. […] De becsülettel végigálltam / a szertartást” (A félkegyelmű).
Az énkonstrukciós kísérletek nem hoznak létre egységes lírai hangot. A többhangúság jelezhetné ugyan a szubjektum válságát, mégsem teszi. Egy-egy versen belül egységes marad a szubjektum nyelve. Ahogy a fenti példák is illusztrálják, a beszélő önmagától való eltávolodása inkább tematikus, mintsem a nyelvi struktúrát érintő kérdés. Ezekből következően versről versre változhat a megszólaló vagy a megszólított száma és személye, a versbeszéd szituációja vagy a versek formája.
A kötet legtöbb verse rövid szabadvers, amelyeknek formai sokszínűségét a művenként váltakozó sorhossz, hol egybefüggő szövegtömbként megjelenő, hol pedig tetszőleges számú sorból álló versszakokra bontott szöveg, a némely vers elé illesztett mottó, mögé illesztett lábjegyzet vagy a szövegközi tipográfiai kiemelések adják. Ilyen tipográfiai kiemelés például a kurzív vagy nagybetűs szedés. A szabadversek mellett néhány kötöttebb, rímes, szabályosabb ritmusú, hangzásra építő darab is feltűnik.
Az eddigi életmű egészére, a korábban megjelent kötetekre és publikációkra egyaránt jellemző ez a sokféleség. A négy ciklusba csoportosított versek számbeli eloszlása megközelítőleg azonos, kivéve a harmadik ciklust, amely egységesebb a többinél, és a többi ciklus 14–17 verséhez képest mindössze 10 verset számlál. Az első ciklus előre jelzi a teljes kötet poétikai arculatát. A Szentírásra való utalásokat, annak szövegét imitáló stílusjegyeket („Adjuk meg istennek, / ami istené, / a császárnak pedig, / ami a császáré, / mondá, / azzal feldobja / az arany sestertiust. / De az nem csendül vala / a templomkövezeten.” Apokrif történetek / A mutatvány)kortárs, kevéssé emelkedett köznapi stílussal éshumorral vegyíti: „A kisvárosi elit nem vegyül a néppel, […] Amikor / megunod a naponta nyomatott happy életérzést, / lejössz a követésükről” (A kisvárosi elit). „Elnézlek, ahogy alszol, szád szélén / mézédes nyál csorog, s bőröd alatt / felsejlik egy rettenetes reptilián” (Az idegen). Az idegen kultúrák megjelenítése és a földönkívüliek által benépesített föld képe egy apokaliptikus jövőben a kötet üde színfoltjait képezik: „új fajok népesítik / be a bolygót, mely valaha / az otthonunk volt, és nem marad / fenn rólunk semmi, ami / az ismeretlen nyelven hallgató / különös lényeket érdekelné […] ekkor újraindítják / a letűnt korok itt felejtett fúrótornyait, / hogy belőlünk táplálkozzanak” (Majd). A második ciklusban legnagyobb arányban erős sodrású szövegek és szuggesztív, álomszerű képekből építkező versek kaptak helyet: „megöltek / minden férfit, és nem kímélték a nőket, / de a gyerekeket sem, a sziklákról / csecsemők vére csorgott alá és felitta / a felperzselt mező” (Az írástudó üldözése). Ebben a ciklusban jelenik meg legtöbbször az előző kötetekből már ismert remete alakja is: „Fent akartam maradni a hegyen, / vadászva, gyűjtögetve, de hamar / híre ment, hogy egy fura szerzet / ücsörög barlangjában, ócska / gúnyája cafatokban lóg vézna testéről” (A remete). A negyedik ciklus tartalmi és formai szempontból is sokszínű. Ebben az első ciklushoz hasonlítható. Többek között összegez (Intés), tágabb történelmi kontextusba helyez (A mókusok, Jugó), visszautal korábbi ciklusokra, és lezár (Egészet üt). Formai sokszínűségét tekintve rövidebb-hosszabb szabadversek (REM, Bakancslista…) és kötöttebb, rímes darabok (Pogány ének, Kreol búcsú, Egészet üt…), aposztrofikus (Pogány énekek, Kreol búcsú…), önmegszólító versek (Parton innen, Hiába, Intés…) is találhatók benne.
A Nyirán Ferenc költészetére jellemző érzékletes, eleven és pontos képek az Apokrif történetekben is szavatolják az olvasás örömét: „Kint eső veri a párkányt. / Kopog a bádog, mint / koponyám falán bent / az üresség […] Maradj velem, koboldok / között. Lángolj hidegen. / Full Moon. / Fool Night” (Full Moon); „Egy világháborús bomba. […] Ötszáz kiló fel nem robbant / sunyi vas, fél tonna halál” (Bomba). További jellemzője ennek a lírának az önmagába visszatérés és ismétlés ciklusokon, köteteken átívelve vagy akár egy versen belül: „megáll / a kitárt ajtóban” (Apokrif történetek / F. Kafka); „megáll / a hídon szétnéz” (Apokrif történetek / J. Attila). Egy komplex példaaz Elhagyatva című versből, amely egy hasonlattal kezdődik: „Az udvar betonkockái között / fű és gyom türemlik elő, mint / öregember fülében-orrában / az őszülő szőrcsomók.” A hasonlatot leírás követi, amely egy elhagyott faforgácsoló üzemet ábrázol, majd
a vers ezt az öregség-hasonlattal bevezetett leírást az idős lírai énhez hasonlítja, a zárlat pedig az üzemre és a megszólítottra egyaránt érvényes lehet: „Ilyen lettél te is, még létezel, / vagy, de üzemszerű működésre / már képtelen. Ennél fogva / kifosztva és elhagyatva, végképp / feleslegesen bitorolva a helyet / a világ látható szegletén. Csak / a semmi visszhangzik benned”. A ciklikusság mellett a három köteten átívelő haladás is megfigyelhető. Az Apróságok… az interperszonális viszonyokra helyezi a hangsúlyt, de megjelennek benne a Kentaurban dominánssá váló motívumok is. Pótor Barnabás a Kentaur harmadik ciklusának innovatív voltát emeli ki, és sérelmezi, hogy a további négy ciklus nem mutat fel poétikai megoldásaiban újat az Apróságok…-hoz képest. A recenzió megállapításai az Apokrif történetek esetében is érvényesek, a kötet nemcsak a Kentaurhoz, de az Apróságok…-hoz is visszanyúl, verseket játszat egymásra: „Ma megint érni össze kék szemünk / Tekintet nem simogatni lágyan” (Ma megint: Apróságok…); „Meghalni csöndben reggelig / Hold sütni hasunkra ágyon” (Kreol búcsú: Apokrif történetek). A harmadik kötet fényében ezt a repetitív jelleget inkább lassú, folyton megakadó, vissza-visszaforduló haladásnak látom. Annak a mozgásnak a leképezéseként, amely során a figyelem egyik tárgyról a másik felé fordul, de a horizonton ott marad régi tárgya is.
Az Apokrif történetek esetében az elmúlás és végességtudat kötetbéli artikulációját a Kentaur utolsó verse megelőlegezte. Az Apokrif történetek versei az öregségtapasztalatot érzékenyen, több aspektusból megvilágítva ábrázolják. Az öregségtapasztalat része, hogy megváltozik a múlt–jelen–jövő viszonya, a múlt (és a jelen) felértékelődik („Meg-megállva mélázol / múltadon. Mert megragadtál / az időben. Habár a jelent egyre jobban / élvezed. Milyen kár, hogy már csak / fél éved van hátra” Flamingó),ajövőre való nyitottság rovására: „Ezt nevezik / haladásnak. Vajon mi lesz itt / újabb ötven év múlva? Hogy fog / kinézni a környék? Amúgy meg / mit érdekel ez már téged” (A ház). Az elhallgatás a halállal egyenlő, s ez szorosan kapcsolódik a kötet legfontosabb referenciapontjaként megjelölt kánonhoz, a Szentíráshoz, ahol az Ószövetségben a halál, a Seol az a hely, ahol még Isten dicsőítésére sincs lehetőség. (Vö. Zsolt 88, 11-13; Zsolt 115, 17; és Wolff, Hans Walter: Az Ószövetség antropológiája, Harmat Kiadó, Budapest, 2003, 135.). „Nem zeng a zsoltár nem zeng / állok összezárt szájjal / Uram csupán a föld reng / időnek térnek háttal” (Pogány énekek);„nem tud úgy hallgatni már senki / ott a bakonyi temetőben, mint / nagyanyám, Fehér Anna” (Ahogy). Az örökül hagyás, rendelkezés aktusa történhet a bölcsességirodalmat megidéző módon (Intés), vonatkozhat a halállal kapcsolatos, praktikus utasításokra: „Meglehet, az utolsó harmad / következik, hiszen több van / mögötted, mint előtted de, / akár holnap is legördülhet / a függöny, […] jöjjön hát az utolsó felvonás, / csak a sebeidet rejtsd el végre, / ne kérkedj velük, ne vérezz / a reflektorok előtt” (Hagyd ezt abba);és megjelenhet ars poétikus gesztusként is: „Nem kell mindig nagyot mondani a versben, / tépni az inget, fellármázni az Istent” (Egészet üt).
A Szentírás mellett József Attila költészete a kötet leggyakrabb hivatkozási pontja. Az Apokrif történetek a két korpuszt hasonló súllyal kezeli. Vegyesen idéz jelölten és jelöletlenül mindkét korpuszból, és mindkét szövegegyüttes hatása tetten érhető utalásrendszerében, nyelvhasználatában, gondolati alakzataiban. József Attila több nagy versének megidézésén felül személyére való explicit utalás is történik (Két arckép / J. Attila).
Ezeken kívül is számos intertextuális utalás található a kötetben, amelyek közül több lábjegyzetként jelölt, de előfordul, hogy verssorok egyértelműsítenek utalásokat, mint például A félkegyelmű című vers utolsó két sora: „a kabát sok évvel azelőtt egy / Dosztojevszkij-darabban játszott”. Ez az előzékeny attitűd nem korlátozódik az Apokrif történetek lapjaira. A harmadik ciklusban található Levelek Junilkának 1-3. sorozat címe a kötetben nem feloldott, de a szerző egy prózaközlésében a következőt olvashatjuk: „Drága Junilka! Talán egy éve, hogy Junilkának kezdtem magát szólítani. Van ebben némi plágium, hiszen könnyen asszociálhat az ember Hrabal Levelek Áprilkának című könyvére, és jobban belegondolva, már az írásom címét is loptam. Némi különbség abból adódik, hogy míg Áprilkának ez a valódi neve, vagyis April Clifford, a maga esetében a júniusi születési dátum adta az ötletet.” (Levelek Junilkának [Első levél],ÉS, LXVI. évfolyam, 7. szám, 2022. február 18.) Ironikus gesztus a pár tucat idézet ilyen előzékeny jelölése, miközben az egész kötetet átszövik az intertextuális utalások. A Nyirán-kötetben az olvasmányélmények reminiszcenciái új minőségben olvadnak egységgé.
Nyirán Ferenc harmadik kötetének poétikája a költészet történetében időről időre felbukkanó, örök témákkal tud kortárs közegben, frissen, független módon foglalkozni, és képes ezeket bátran, biztosan és elegánsan kezelni. Az Apokrif történetek izgalmas, sodró lendületű versbeszéde kapcsolódik a megelőző kötetekhez, egyúttal előremutat egy gondolati, olykor a Szentírás bölcsességirodalmi kategóriáit megidéző versbeszéd felé. Teszi mindezt üdítő öniróniával és könnyedséggel.
Nyirán Ferenc: Apokrif történetek, Napkút, Budapest, 2022.
(Megjelent az Alföld 2023/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Csontó Lajos munkája.
Hozzászólások