Orpheusz, a rónin avagy az örök hátratekintés melankóliája

Villányi G. András: Orpheusz szerelmei

„Dolgainak tökéletes kört kell írni,
hogy önálló alkotásként tudja vállalni őket.
Nem műalkotásra gondol, hanem arra,
hogy az életből műalkotást kell létrehozni.”

(VGA)

Villányi G. András (VGA) költő, angol-japán nyelvből műfordít, esszéista, kortárs író, a Független Irodalmi Napok (FIN) szellemi atyja. Tizenhárom éve nem jelentetett meg önálló kötetet, akkor írtam róla először, az életműve szerves részét képező Tükröződésekről (Scolar, 2011). Akkori művében a híres, nemesi származású, japán császári testőr, majd vaka-költő és szerzetes gondolataira reflektált parafrázisaival; a nagy Szaigjóval (1118–1190) kezdett változatos tematikájú dialógust. Egy jó évtizedes tapasztalattal később, sok fórumon elmélkedve a nyugati és keleti kultúráról, ismét jelentőset alkotott. A hosszú évek után újrainduló Műhely Kiadó első kiadványa az Orpheusz szerelmei kötet, a könyv fizikális megjelenéséért Kocsis Antal ötvösmesternek illik köszönetet mondanunk. A külcsín bemutatásához a 2012-ben megjelenő soraimat tudom idézni, hiszen tipográfiai szerkezetét tekintve – amelyből a kézirat-előkészítés Takács Nándor, a tördelés Keresztes Mária, a borítóterv pedig Kapitány Ferenc munkáját dicséri – az Orpheusz szerelmei a jin-Tükröződések jang-párja: „A fekete és fehér szín mellett a vörös játszik szerepet. A VGA verscímek ebben a színben pompáznak.” A borítón egy Orpheusz (élőpiros) és Eurüdiké (halottfekete) litográfia, ahogyan O. eltaszítja magától a vágyakozó E.-t. Értelmezhető magával rántásnak is, mindenki döntse el, ahogyan Horváth Nóra kiadóvezető megjegyzi: „lesznek, akik eltartják maguktól… és lesznek, akik élénk vitába szállnak vele, hiszen a szerelmet mindenki máshogy éli meg”.

Ezúttal VGA a gondolatait saját életpályaívén a görög mitológiából ismert, zseniális trák dalnokkal mérve jegyezte le, amely – ahogyan Horváth Nóra írja – „több évnyi szerelmi (lélek)gyakorlat, amolyan szenvedélyterápia eredménye”. VGA a líra európai atyjának tekinthető Orpheuszt hívta segítségül, amikor gondolattöredékeiből megalkotta a kortárs gnoszticizmus enciklopédiáját, vagy, ahogyan a fülszövegről olvasható, Ferencz Győző szavaival: a szerelem egyetemes breviáriumát. Professzor úrnak igaza van, amikor azt állítja: „vélhetően csak kiválasztott olvasók veszik fel ezt a ritmust, akik hajlandók követni a szerzőt erre a meditatív útra”. Vallom, hogy VGA is lázadó művészként szállt szembe az isteni törvénnyel, hiszen (h)ős-Ádámként vállalta, hogy arcátlanul vakmerő módon, kockáztatva az „Univerzális Pojáca” (119.) jelzőt, nem mond le a fájdalom keserédes mézéről, amely a művészet egyetlen igaz (könny)forrása. A költő pontosan tudja, hogy minden erőfeszítése ellenére a legszentebb földi érzés megragadása nyelvi eszközökkel pusztán illúzió. Ugyanis a szerelem maga egy lehetetlent célzó veszélyes kísérlet Isten vegykonyhájában. A Férfi tudja, hogy végső soron – némi nárcizmussal – a Szerelembe szerelmes (117.), így rájön, hogy múló ittléte arra predesztinálja, hogy felemelkedjen a traumáit szublimáló nőn túli Szépséghez, az EGY Nőhöz. Nem szokatlan ez a hang és forma, ahogyan líra és próza keveredik egy kötetben, Bánki Éva szerint egy filozófiai esszé és egy verses lélektani regény keveréke. A könyvecske tudatos, jól szerkesztett „zarándoklat a szerelem magaslataihoz, mélységeihez; az én könyörtelen önreflexiója, kiút- és üdvözüléskutatás; nyugatiasan gondolkodva: verssűrű próza és az elbeszélő szakaszokat értelmező és átértelmező költemények kompozíciója” (lásd a borítón). Tulajdonképpen keletiesen gondolkodva pedig felfogható afféle önmegszólító és létösszegző kóan-kresztomátiának is, hiszen minden gondolathullám egy-egy kiemelt, piros betűhalmazzal kezdődik, amelyben benne sejlik az adott szakasz mondanivalójának veleje, egy-egy bölcsesség, tanulság, szerelmi-életvezetési tanács: 55 darab versbetét és megannyi hasznos tanítás. Emlékezzünk, láttunk már ehhez hasonlót a német romantikában, elég Novalis Himnuszok az éjszakához (1800) sorait olvasni. Novalis ugarlelke Sophie-t keresve az éjszakába menekült, VGA-Orpheusz szintén éjjeleken át gyötrődve keresi az elveszett kedvest, Eurüdikét. S talán nem is a kedves veszett el, hiszen Ő (a Lány) fizikálisan él, jelen van, mozog a puszta létben, semmiféle pokolbéli káprázat nem rontja, de a Szerelem örökre dőre nagyravágyás marad. Ez az EGY ember igazi tragédiája. Hogy mindig keresi a jelen nem lévő Eurüdikét, a magasságokat mindig a mérhetetlen mélységek követik, Hádész birodalma, az örök visszatérés nietzschei gyötrelme, s mert az utolsó pillanatban az örök Orpheusz mindig hátranéz, így a fájdalom is végtelen lesz, amiért ezt a bűnt elkövette: ez az örök hátranézés melankóliája. A Férfiban testet ölt az önsorsrontás alfája és ómegája, az egybefonódás misztériumának kárhozatos hiánya, a reménytelen szerelmes archetípusa. „A kín forrása nem a Lány, hanem az önsajnálata” (45.). Csakis az egótól megszabadulni képtelen Férfi lehet az, aki mindenáron újra és újra leszáll kedveséért az Alvilágba, hogy aztán elveszítse megint…

A kötet dinamikáját tulajdonképpen a Férfi és nő(k) állandó kapcsolódásának és elválásának dialektikája adja, ezért nem egyenletes a kultúrkörök keveredése sem. A keresztény képzetkör (pl. Isten, Ariel, világszintek, kísértés) alkot vegyületet a keleti buddhizmus (pl. szanszkrit: nirvána, nidána, aniccsa, karuna, bardó, szamszára, Mahajána, Síva; vagy a kínai: wu-wei) és a nyugati (elsősorban görög: pl. Hádész, Erosz, Sziszüphosz, Philémon és Baukisz, Tantalosz, Plátón; római: pl. Catullus, Horatius; és a középkori Dante és Shakespeare) műveltség ars poeticus boncasztalán. A sorokat olvasva eszembe jutnak Juhász Gyula zseniális impressziói. Ő mindig belecsempészte a zenét, a hanghatást szonettjeibe. VGA jól tudja, hiszen folyamatosan műveli magát a zenében, hogy egy-egy hang milyen intenzív gondolkodásra ösztönöz, az ő impressziói elsősorban a barokkból és a XX. századból származnak: olyan zeneszerzőktől, mint J. S. Bach, John Dowland, Samuel Barber és olyan előadóktól, mint Jevgenyij Koroljov, Glenn Gould, Farinelli, Delphine Galou, Maria Callas, Hilary Hahn. A művészetek széles skálájának ismerete a tudásra, művelődésre szomjazó Férfi alapvető erkölcsi igénye, tipikus homo culturatus, illetve aestheticus magatartás diagnosztizálható. Ugyanezen benyomások festmények (pl. Schuppen, Csontváry, Amrita Sher-Gil), szobrok (pl. Rodin alkotásai vagy a Szamothrakéi Niké), filmek (pl. A nagy szépség Jep Gambardellájának szerepe) szemlélése közben is testet öltenek. A modern laptop-kurzor kérlelhetetlenül hétköznapi, frekventatív vibrálásától eljutunk a kozmogónia filozófiai magasságáig, amelyben nincsenek nemek, hanem egymásba préselt koncentrikus körök kvantuma van egy közös origóból kiszakadva. Minden áramlik, a Férfi és Nő feladata, hogy ebben a flow-ban megtalálják egymástól eltépett molekuláikat, egyesüljenek tartós boldogságban, újra egymásra leljen az esztétikum és az etikum. A Férfi folyamatosan igyekszik arbiter elegantiarumként bölcsülni, legkevesebb deficittel kijönni kapcsolataiból.

Éppen a deficit szinonimája lesz Eurüdiké, akivel mindig csak veszíthet, minden alkalommal görcsösen omlik össze a reprodukció képtelenségének tragédiájában, amikor utód nélkül maradva, egyedül, idősödve, magányban és agnosztikusan vergődik. Minden elvesztett Eurüdikével az önmagáról újraalkotott arcképet is szilánkosra töri a végzete – mintha ezek egyenesen a Lány után maradt antik hatású pohár mosogatás közben összetört darabjai lennének. Ady után szabadon: a szerelmi csalódás megélésének elengedhetetlen része a fizikális fájdalom, amelyet hiába próbál a metamorfózis orvosszikéjével lehámozni, majd a durván megtiport lélekpuzzle-t összefércelni, a tudat és test egymástól abortált darabjai ebben a földi halandóságban már nem összeilleszthetőek. Egyáltalán „létezik érzés test nélkül?” – teszi fel a kérdést az állandóan szkeptikus, de korántsem naiv VGA-Orpheusz (108.). Tényként állapítja meg: minden egész eltörött! Tébolyult körülöttünk a világ, a létezés egyre orwellibb, minden kísérlet a boldogságra kudarcra ítéltetett. Ebben a széthasítottság-tudatban nincsen biztos pont, nincsen kapaszkodó? „Miért a legfontosabbak okozzák egymásnak a leggyötrőbb fájdalmat?” (76.). Van-e kiút ebből a szimbiotikus vámpírigából? A Férfi egyetlen válasza és mentsvára a líra, amely a testetlen szaporodás eszközévé válik Orpheusz kezében: önmaga kényszeredett szétszórása. Lantjának játéka azonban meglehetősen színes húrokon értelmezhető: egyszerre materialista, deista, majd buddhista hangok szólalnak meg. „Vándor a hang a kozmikus partitúrán, a szó a librettóban.” (14.) Ugyanakkor minden dal a vég felé közeledik, klasszikus horatiusi húrok ezek: damnationem mortis, majd exegi monumentum. Régvolt szeretőkön való lázas és önző töprengés, a dantei sötét erdőben való tapogatódzás, miközben a Férfi minduntalan igyekszik érzéki és nagyon is földi szomjúságát a vágyak hullámvasútján csillapítani. Mindegy, hogyan nevezi el őket, a nőket (pl. Magna Mater, Sophia, Nagy Szépség, Abszolút Semmi, Haláltalan Völgy) vagy a személyes élettörténet Eurüdikéit, Orpheusz szerelmeit: Darumadár, Sziromkisasszony, Lepkelány, Oroszlánkirálynő, Csigalány, Örök Kislány, végül a Lány. Az utolsó (vagy mindig csak az utolsó) kényszeríti a Dalnokot az éneklésre. Annak ellenére, hogy tudja, a Nő fizikális létének hiánya pusztán az elme vágyakozását erősíti. Az EGY, az ÉN vágyakozik. Nem tud kitörni önnön bűvköréből, minden lírikus (dal)betétje babitsi epilóg, byroni spleen-futam, próbálja az Én határait feszegetni, hiszen tudja, hogy az egyedüllét magánya sokkal súlytalanabb, mint a várakozásra ítélt szerelmesé. A találkozás híján a szerelmi vágy önnön lángját táplálja. Amíg a Férfi bénultan vergődik emlékei légyfogóján, rájön, hogy „a távlati (stratégia) és a napi (taktikai) célok homlokegyenest eltérőek” (55.). Ugyanakkor nem tud összhangba kerülni önmagával, éppen az ellenkezőjét teszi, mint amit igazán szeretne: kiszakítja szívéből a Lányt, végérvényesen eltávolítja. Ez az igazi önsorsrontás, a vágy és tett között feszülő antagonizmus. Mivel képtelen eltávolodni az Éntől, csúfos bukása szükségszerű. A csavar ott van ebben a legfájdalmasabb történetben, hogy ezúttal Orpheusz NEM néz hátra, úgy csukja be az ajtót, hogy Eurüdiké/a Lány esélyt sem kap a megváltásra (41.).

Takács Nándor, dr. Horváth Nóra és Villányi G. András az Írók boltjában mutatták be a kötetet 2024. február 14-én

A reflektív önvizsgálat éppen ezért a Lány miatt történik, de közben sűrűn önmagát hibáztatja tehetetlensége miatt, amely jól tudja, milyen emberi gyarlóságokból táplálkozik: félelem, megbántottság, düh, bosszúvágy, kisebbségi érzés, türelmetlenség, tartuffe-ösködés, döntésképtelenség, hitetlenkedés. Tudja, hogy a „szerelmi bánat az ego gyulladtabb köréhez tartozik. Szövevényes, szinte áttekinthetetlen terület. Veszteségérzettől az önbizalom megroggyanásán át önsajnálatig nyüzsög alkotói kavalkádja” (68.). Ez a kettősség az emberi elmében univerzalizálódik. A megismerhetetlen, kimondhatatlan, érthetetlen nem csak emberi alkotás, hanem egy isteni Dalnok önreflexiója, egy önmagából kivált eszme manifesztációja. Egyszerre vagyunk foglyai és őrei saját tudatunk burkának, énünk határának, nem tudhatjuk, az érzékelés dimenziói meddig befogadhatók a percepcióban, mettől befogadhatatlanok egy projekcióban. Orpheusz dalai a megnyugváshoz vezető tartaroszi, ugyanakkor taó-szerű út taposását imitálják, minduntalan a Wittgenstein által emlegetett nyelvi korlátokba ütközve. Tudjuk, van ilyen szintagma: végtelen szerelem! Kifejteni ennek szemantikáját azonban ezernyi kötet sem elég, megérteni pedig maximum a lét örvényspiráljának nullpontjánál lehet, amely feltételezhetően a tudatunk Nagy Bummja. De ki érti a valódi világ izotópjait, a korrespondenciáját. Szerintem semmi sem a miénk, csak amennyit felfogunk, elfoglalunk az örökké áramló világból – ezt persze már Vörösmarty is megírta A merengőhöz soraiban: „Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk”. VGA szavai azonban reménykeltőek: „A szüntelen árban remény se látszik a szabadulásra? Vagy mégis?…” (81.). „Van szerelem, amit sikerült desztillálni az önzés zaccától? Hogyan válhat bárki önzetlen szerelmessé?” (74.) Lehet, éppen ez az áramlás a fontos, a lényeges? A newtoni energiamegmaradás törvénye mégis igaz lenne?

Minden összeáll és széttart, rendeződik, de csak ideiglenesen, a Férfi és nő(k) egymásba forrnak, majd távol kerülnek. Minden atomban kering egy-egy galaxis, a jin-jang tökéletességének öröme lehet a megváltás: „Csillagkeringő, kozmikus léttánc: tűhegyen a végtelen. Én és a világ, test és lélek, gyönyör és fájdalom, e világ és túlvilág, élet és halál szétválaszthatatlansága. Másság vagy egység, ott és itt, nő és férfi: puszta káprázata a saját árnyékába hajló elmének”. (134.) Ez a lehengerlő, teogonikus, lét és nemlét finom fonalából mesterien összeszőtt kogníció, a schrödingeri benn-kinn érzet bizony nagyon is tervszerű. Megdöbbentő a felismerés, hogy Orpheusz szüntelen alvilági zarándoklata valójában törvényes, szükséges sorstragédia, a beteljesületlen, magvában meghiúsított vágy és a beteljesült, de eltékozolt reménység igenis csodálatos perpetuum mobile-köre. Mert ahhoz, hogy a Férfi létrehozza patetikus művét a Szerelemről, ahhoz örökké hátra kell néznie, és elveszíteni, amire leginkább vágyik ezen a világon: Eurüdikét, az EGY Lányt. Majd fel kell élednie, mint a főnix, a saját múltjának számos emlékhamujában megfürödve ki kell másznia a hibacsiból (japán tűzhely kis hamuvödre, VGA-nak ténylegesen is van efféle a kandallója mellett), amely mindannak lett olvasztótégelye, amit az időfogalom terhe belemért. A cél: keleti-nyugati újjászületés, vagy a schopenhaueri életálom vagy a buddhista reinkarnáció kihunyta szerint. Mindkettő a remény reneszánsza, annak ígérete, hogy egyáltalán van értelme ennek az örök ciklikusságnak, hogy a hamuban sült fájdalmas elidegenedés irritációjából megszületik végre a tökéletes létezés igazgyöngye. A Férfi feladata, hogy megtalálja az értelmet, az igazat, a gyöngyöt, a nőé, hogy földanya-méhéből megszülje a múlhatatlant, a ronthatatlant. A folyamat gyönyöre éppen – a szinte vulgárisnak ható – földi szeretkezésekből táplálkozik, amelyekkel egyenesen arányos a mélyebb érzelmesség megélése. Nem kétséges, hogy a földi létében a Férfi mindenhol (pl. Kóbe, kiotói Sárkánytemplom, tokiói Nisi-Adzabu-villa, Párizs, London, az indiai elvonulása, a zalai lankák, Nagykanizsa környéke, a Potyli-part, a Kék Ló) és mindenkor az egyetlen lélek(fel)mentő tett lehetőségét keresi: az elmerülést a Szerelemben. Olykor kultikusnak vélt helyek bejárásával próbálja a tudatot és a testet eltávolítani egymástól, hogy legalább egyfajta panteista egyesülés empirikus örömét átélje: napokig menetel a Hegyen (Mátra), a japán sinrin-joku módján ölelgeti a fákat, erdőfürdőzik, tanácsot kér, emlékezik, amikor Bakondi néni a hátán cipelte a Hegyre, s déja vu érzésként cikázik végig agytekervényeiben az is, hogy a gyermekkorában milyen, pszichésen különös viszony alakult ki benne a távol(ság)tartással kapcsolatban.

A Férfi-poéta feladata, hogy antennahálójával felfogja a hallhatatlant, a lehetetlent, majd kristálytisztára dörzsölve továbbadja vagy elvezesse, mint a vízcseppeket a belső békét szimbolizáló, sztoikus fűszálak. Így van esély a megmaradásra, a generációkon átívelő dallamívekre, a lanthúr-rezgések gyógyító erejének karmikus megtapasztalására. Annak tudatosítására, hogy „az önsajnálat maszatos könnye mellett létezik a katarzis tisztító harmata” (126.) is. Hacsak a Férfi nem túl hanyag, mert akkor a volt szerelmek megkérdezetlen titkait gondatlanságból nem teheti közkinccsé. Így tűnik el sok-sok Eurüdiké a kollektív tudathamuban kavarogva. Akik mégis megmenekülnek, azok az örök Orpheusz szavainak hártyáin keresztül nyomnak súlyos, fekete pecsétet a „gondolatban távolodón földtől / élő anyagtehertől” (138.) mentes tabula rasára. A nyugati tézis-antitézis fekete-fehér logikájában az ősibb, keleti jin-jang-elme varázslatos játéka köszön vissza. Az Orpheusz-rónin örök bolyongásra, tévelygésre ítéltetett, gazdátlan szamurájként érkezik el a felszabadító végtelenbe, a megnyugvást jelentő ős-orpheuszság halhatatlanságába. Úgy vélem, mégiscsak sikerült teljesíteni vágyát, mert itt hagyott emlékül egy olyan könyvet, amelyből megtanulhattuk, mi az Élet valódi értéke, diadalma, esszenciája: „Másféle győzelem ez, nem annyira a világban elért, felszínen sziporkázó, hanem a megértés elégedettségéből fakadó derű”. (143.) Amikor a Férfi végleg el tudja engedni az egóját, és megbízik Eurüdiké kitartásában, s végre együtt nem néznek hátra.

Villányi G. András: Orpheusz szerelmei, Műhely, 2024.

Hozzászólások