A szöveg kijáratai. Tanulmányok Roland Barthes-ról, szerk. Ádám Anikó, Radvánszky Anikó
A 2019-ben megjelent kötet Roland Barthes munkássága köré épül. A könyv szerkezete a magyarországi recepció (Angyalosi Gergely, Velkey György László), a szövegelemzési struktúrák, az irodalomkép és irodalomesztétika formálódásának folyamatát járja körül, a test fokozatos középpontba helyezésével, olyan távlatokat nyitva meg, ahol a szövegi és biológiai töltekezés útjai találkoznak, majd a test és a percepcionalitás a fotográfiához és a barthes-i vizualitáshoz érkezik el. A tanulmányokon keresztül a barthes-i gondolkodás és írás, a szöveg (el)fogyasztásának induktív-deduktív értelmezési hulláma figyelhető meg.
Barthes szövegkonstruálási megoldása abban áll, hogy szakítani próbál a klasszikusnak mondható sartre-i „elkötelezett irodalom koncepciója, illetve a művészet öntörvényű és kísérletező felfogásának leegyszerűsítő” oppozíciójával, és megjelöli az irodalmi cselekvés, az írás ethoszának egy olyan móduszát, mely társadalmilag felelős és progresszív, ám a művészet autonómiáját is tiszteletben tartja, valamint a saussure-i szemiológia megoldásaival, alapjaival próbál szakítani. Ezzel az újfajta elméleti-szövegépítési móddal, „a tömegkultúra kanonizálatlan mítoszainak nyomába” (254.) eredve Barthes arra ösztökél, hogy „az »utcán heverő« témákat, a jelenkor témáit – akár az elhajított papírokat – mintegy fel kell szedegetni, alaposan meg kell vizsgálni, és […] le kell leplezni.” (254.) – írja Házas Nikoletta könyvbéli tanulmányában. Barthes „a Beszédtöredékekben […] a »magaskultúra« […] kanonizált szövegeit sorakoztatja fel […], megerősítést ígér. A témát nem eltávolítani igyekszik, hanem közel hozni önmagához és az olvasóhoz azáltal, hogy az olvasót részvételre hívja, és a témával való törődésre szólítja fel.” (254.) Barthes „megpróbálja megtalálni azokat a metszéspontokat és közös területeket, amelyek az egyéni és a kulturális meghatározottságok találkozásaikor jönnek létre. A megismerés kérdését ezáltal dialogikusanértelmezi: egyén és kultúra dialógusaként.” (256.)
Pataki Elvira tanulmányában megjelenik a „pályakezdő” Barthes életművének, munkásságának áttekintése az ókori görögség meghatározó fogalmain, filozófiáján keresztül: az „összetett jelentéssel rendelkező, leggyakrabban platóni eredetű képzet, amelyeknek folyamatos jelenléte a barthes-i diskurzusban semmivel sem csorbítja annak modernitását és eredetiségét […], a klasszikus világ minden túlzás nélkül az életmű egyik alappillérének tekintendő, hiszen a mitológiáról, az etimológiáról, a szemiotikáról, a retorikáról, a színházról […]” (33.) szól. Az erről való „barthes-i gondolkodás” (33.) egyszerre meghatározza és el is választja már az antik filozófiai eszmerendszert és gondolkodást a modern gondolkodástól. Az „általános műveltség” (38.), „amely […] minden bizonnyal a nyugati civilizáció kulturális identitásához igen erősen kötődő, a társadalmi és tudományos fejlődés ellenére a modernitás kezdetén is meghatározó jelentőségű humanisztikus képzésen alapuló szellemi javakat jelenti.” (38.)
Az életmű vizsgálata Barthes és a magyar(országi) recepció elemzését is érinti. A hazai Barthes-befogadás alapjai a hatvanas-hetvenes években alakultak ki (Barthes Válogatott írásainak magyar nyelven megjelent kötete, 1971). Kiemelhető Barthes „felelőssége” (11.), mely a kor nyugat- és kelet-európai társadalmainak egymás felé irányultságát, társadalmi és politikai demokratizálódását és ezzel a szellemi szabadságot is hirdette, hasonlóképpen a nyugat kritikájának felélénkülése a hatvanas években, amikor „az értelmiség másfelé akart továbbmenni” (104.). Így Barthes egyszerre kívülálló és illeszkedik bele a magyar irodalomtudományi szerkezetbe, ami a hetvenes években kialakult a strukturalizmus nyomán, ugyanakkor Barthes megnyilvánulásai „nem mindig »strukturalisták« […]” (14.), emeli ki Angyalosi Gergely. „A strukturalizmussal kapcsolatos első magyarországi írások a hatvanas évek közepén jelentek meg, az évtized végére az irányzat az érdeklődés középpontjába került, cikkek sora kapcsolódott hozzá […] Barthes magyarországi megjelenése […] megerősödése, majd e folyamat lelassulása is a strukturalizmus, sőt általában vett irodalmi nyilvánosság hatvanas-hetvenes évekbeli változásai szerint alakult” (19–21.), írja Velkey György László. A strukturalizmuson át pedig magával hozta Barthes általános szellemiségét (29.). A magyarországi Barthes-hatás, illetve Barthes munkáinak felhasználása, értelmezése alapvetővé vált.
Az Ottlik-szövegképzésben, a beszédtechnika- és narratívavizsgálaton keresztül kerül előtérbe Horváth Csaba összeállításában Ottlik és Esterházy egy-egy szövege is úgy, mint a magyar irodalom két nagy szerzőjének meghatározó művei. Hende Fruzsina körvonalazza, hogy „Barthes célja egy, a szöveg leírására vonatkozó, hipotetikus modell felállítása volt, mely kiindulási alapként szolgálhat minden elbeszélő szöveg elemzéséhez, hiszen azokra a közös pontokra fókuszál, melyek médiumtól, formától, műfajtól függetlenül jelen vannak” (82.). Ezek a közös pontok alkotják meg A szerző halála szöveg kapcsán a paradigma fogalmát is körüljáró gondolatkört. Horváth kiemeli, hogy a barthes-i vonalon, Esterházy Péter két regényével kapcsolatban merül fel „elbizonytalanítani a szerző halálának tételét” (152.), valamint a barthes-i világot „általánosabb érvényű elméleteknek” (152.) megfeleltetni. Ahogyan Barthes, úgy Esterházy is meghatározó, újat teremtő, paradigmatikus, a valóság és fikció, a fogalomkettősség, a szerző és a szöveg viszonyának korrelációjában alkotó szerző. A szubjektum, a szerző azonban „nem maradhat halott” (154.), érvényesen Esterházyra, Ottlikra (az egész magyar új irodalomra) – visszakanyarodva a barthes-i vonalra, mert „a jelenlegi kultúra zsarnokian a szerző köré épül” (155.) (Idézve: Barthes, A szerző halála, ford. Babarczy Eszter = Uő, A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 50). Amennyiben pedig az arcnak „zsarnoksága” (Idézve: Nathalie Roelens, La hantise du visage chez Roland Barthes et Gilles Deleuze, 2017, 2.) (164.) van, akkor a kultúra zsarnokian a szerző köré épülése azt hozza, hogy a szerzőnek arca van, és ettől szabadulni nem tud. Ebben nyújt segítséget az álarc, hogy a valódi vonalakat, jegyeket és jeleket elrejtse, a szöveg (irodalmi fikció és életírás, napló) pedig ugyanennek a kettősnek a mentén válik szét. A semlegesség ebben az értelemben sem az írott, sem a vizuális (fotográfiai) kettősben nem jut érvényre, de ha telítettsége engedi, az arc az álarcot elhagyva elér(het)i saját nullfokát.
A szöveg „nem létezik, hanem létrejön” (157.) a szerző (és az olvasó) által. Ebben a teremtő-alkotó folyamatban az olvasás, az írás és a szöveg egyszerre nyer új képességeket, tulajdonságokat. A szerző és a szubjektum „a saját személyiségétől eltérő szerepet” (161.) játszik. „Az álarcok dekódolása során lehullanak a társadalmi címkék, valamint a mozdulatokra, az arcokra és a szavakra rakódott retorikai és stilisztikai rétegek, hogy felszínre kerülhessen elsődleges jelentésük, és ezek a legmélyebb jelentések azután maguk is mozdulatokká, arcokká, szavakká váljanak, azaz élettapasztalatokká, amelyek már semmit nem takarnak, csak tiszta élvezetet és könnyed örömöt nyújtanak” (159.), emeli ki Ádám Anikó. A valóság és fikció kettősének értelmében a színház, az álarc, a szubjektum való életben is szerepet játszó, színészi mivolta (a megmutatás, a vizualizáció és a fotográfia alapján), az elfedő álarca a barthes-i értelemben vett pszichikai erősséget támasztja alá, a mítosznak és a modernségnek ad teret, és egy ponttól a filozófiai és szövegértelmezések végtelenített lehetőségekkel ruházódnak fel, az álarcokat az olvasó veszi le a szövegről, „újraalkothatja a jelentést” (169.), majd pedig „rátalál az olvasás tiszta, legeredendőbb élvezetére” (169.).
A deduktív-induktív vizsgálati folyamatban Barthes maga is széttartó és összefonódó folyamatokat említ: „szétosztódó” (disztribucionális), „integráló”, „funkcionális alegységek”-ről beszél (83.), Hende Fruzsina kiemelésében, melyekhez a kompiláció (összeszerkesztés) (91.) fogalma adódik, és mely a barthes-i világot kitáguló és az újjal újra lefedő, újraértelmező, az alapokat megtartó, de mégis másként közlő, reprezentáló újragondolt világként tárja fel. Barthes-ra jellemző új gondolkodása összhangban áll a „régi modern mítosszal” (idézve: Barthes, Sade, Fourier, Loyola, ford. Romhányi Török Gábor, Osiris, Bp., 2001, 49.) (93.), emeli ki Maczák Ibolya. Az összeállítás, összeszerkesztés megad egy újfajta egységet, a tézisből és antitézisből szintetizál, és teremt a meglévő kánonból új kánont, új alapokat, a kortárs filozófiának, irodalomelméletnek ad új standardokat, vagy éppen olyan különcségeket, melyeket
a barthes-i világ feldolgozásában egyformán kell kezelni és befogadni, együtt kell látni és értelmezni, megalkotva és látva a „sajátos, mesterséges nyelvet” (94.) – sugallják a kötetben szereplő írások. Ezt hozza közös nevezőre az a gondolat (99.), amely a „kompilált prédikációk” kapcsán jelenik meg: „azonos szövegű prédikációnak nem csupán a terjedelme változhat meg a szövegelhagyással, hanem a szerkezete is – anélkül azonban, hogy a szöveg fő mondanivalója alapvetően megváltozna.” (99.).
Az érett Barthes gondolkodásmódja kerül napirendre. Közelebbről a tér(beliség) és a jel kapcsolata, ahol a barthes-i filozófiai, teoretikai világ kiterjedtsége, ágazatai, transzgressziója, mélysége és perspektivikussága, valamint kitárulása jelenik meg, vagy éppen az üresség jelenléte kap helyet, a térnek és térbeliségnek is egyfajta analógiájaként. A szimbolikus megjelenés egyszerre irodalmat és teoretikát épít. Ebben a térbeliségben a jel, mint Barthes „életművének központi fogalma” (118.), meghatározó szerepet kap, írja Radvánszky Anikó: „a barthes-i szövegek segítségével a strukturalizmustól a posztstrukturalizmusba tartó gondolkodástörténeti folyamat a humán tudományok úgynevezett térbeli fordulatának viszonyrendszerébe is jobban elhelyezhetővé válik.” (119.). A barthes-i távlatok tehát a létrehozásban, konstruálásban adják meg és támasztják alá a szintetizálás örömét, az anyagi és az elméleti térbeliséget, melyek egymást segítik (Lefebvre): „a tér nem csupán a kézzelfogható környezetet, a tárgyi valóságot jelenti, hanem a tér felhasználásának módjait, a térre vonatkozó jelentéseket […] ideológiát.” (127.). A Szöveg „akárcsak a várostér – nem rögzített jelentéssel bíró statikus és zárt egység (avagy struktúra), hanem a strukturálás és a jelentő gyakorlat (pratique signifiante) nyitott folyamata” (138.). A megnyíló tér (és a barthes-i világ) a nyelvi jelrendszert (Saussure), a középpontot (Derrida) és performativitást (Certeau) is magába foglalja. Itt a struktúra (strukturalizmus) mint tér (szövegtér) is értelmezhető.
Többek között Michel Foucault-nak is a barthes-i világban van helye. Az énkép formálása és formálódása a térformáláshoz hasonlóan alakul: „Barthes és Foucault a személytelennek feltételezett ösztönök felé fordul, és elutasít minden pszichologizmust. A spontán gondolatfolyamatok ösztönös megnyilvánulásának abszolút valósága mellett foglalnak állást. Az ösztön-lét számukra nem pszichés jelenség, sokkal inkább
a gondolkodás transzcendentális mezejének megnyilvánulása – a szerzői szubjektum és annak tudata tulajdonképpen ezzel a döntéssel kerül kívül az írás objektív folyamatán.” (141.), világít rá írásában Horváth Eszter. A szerző, az én, a gondolkodás (Descartes), és magának az embernek az általános formálódása a következő lépés vagy állomás, amelyet a filozófia befolyásol, előidéz, eleve magával hoz. „Milyen lehet egy ember és emberkép, végső soron minden modell nélkül létrejövő szubjektum?” (141.) Az én itt „nem különül el a világtól, akárcsak az álomban” (142.). A „tudatstruktúrák helyett […] diffúz tudat […]” (142.) alakul. Az igazságot pedig a fikció(ban való gondolkodás) váltja fel, „elmosódik a határ a szürrealista típusú pszichés automatizmus és az új regény pszichikumon túlmutató, tárgyilagos automatizmusa között” (145.). Ebből az alkotás és a valóság megteremtése következik „semleges, üres, ámde valós tér” (144.) megalkotása, kialakulása. A fogalmak és ezáltal az emberi cselekvés önmagába visszatérő folyamatban van, ezzel a világot építi fel maga körül, akárcsak a barthes-i (és minden kapcsolódó filozófiai) elem. Az „új szubjektum létrejötte” (147.) a „létrejövés impulzív erejé”-nek közvetítését is jelenti egyben, a jelenbeli megragadását, ahol a pszichoanalitikusan gondolkodó szubjektum a fentiek alapján érvényesül és válik a mű fő valóságává, őszinte, adekvát, tiszta mivoltában. Mindez a nyelv keretein belül, ahol „a Valós láthatóvá válása után már nincs mit mondani” (149.). Barthes el nem készült regénye, a Vita Nuova ennek a szubjektumnak adott volna keretet a nem-retrospektív önéletírással, az „önéletírás automatizmusá”-val, „önmaga jelenének ki-jelentésé”-vel (148.), ahol a szerző az abszolút jelent ragadta volna meg. A „szöveget »folyamatos jelennek« kell tekinteni, hiszen az olvasását a végtelenségig ismételhetjük” (168.).
A test fogalma, erotikája fizikai és szellemi erotikát is jelenthet, a szó és a szöveg szenvedélyét, magába foglalását, a befogadó általi szövegtöltekezés módjait. Fogalmak összessége kerül vizsgálat alá „Roland Barthes írásaiban, melyekben a test, a vágy, az erotika összekapcsolódik a nyelv, az írás és az olvasás fogalmaival” (172.), írja Z. Varga Zoltán tanulmányában. A szövegtest körüljárása eljut a stílus fogalmához, „amely az író személyes történetéhez és mitológiájához kapcsolódik, és melyet Barthes a »test« szóval nevez meg.” (173.). A (szöveg)test (szöveg)stílust is magához kapcsol, és ennek egyik következéseképpen a nyelv maga lehet a test. A szöveg, a test, az erotika és a mindenkori szövegfeldolgozás folyamatos örömét és kognitív kapacitását fogja össze és engedi továbbgondolni. Ehhez hasonlóan járja körül Jablonczay Tímea a test jelenségét mint fogyasztásra alkalmas objektumot (erotika, olvasás, írás fogalomkapcsolatában), a szöveg és a kultúra általában vett fogyasztására is reflektál a szerző. A test és a szöveg egyaránt elfedhető, öltöztethető és vetkőztethető („a narratív sztriptíz” [198.] jegyében, amely „a jelentés feltárására törekszik” [199.]), illetve kasztrálható (utalással Balzac Sarrasine című művére). Hasonlóképpen jelenik meg a testkoncepció: „A testet egy plurális realitásnak kell tekintenünk […] ahol a mindenki mástól különböző egyén fiziológiai, érzéki, intellektuális, affektív, pszichológiai jellemzői összpontosulnak. A test tehát az a kereszteződés, ahol összeáll egy karakter; olyan valami, amelyben a kombinatorika szinkronicitása és a diakronitás dinamizmusa is megjelenik.” (212.), emeli ki Földes Györgyi. Az erotika mellé a szerelem (Beszédtöredékek a szerelemről) fogalma, a szöveg szerelme csatlakozik, és itt „rohamok” (213.) sorával állunk szemben, Martonyi Éva meghatározásában „figurákból” (239.) álló szövegösszetétellel, Házas Nikoletta meghatározásában „fragmentumok”-kal (256.), „amelyek egy mozgásban lévő test kimerevítését jelölik” (239.), és az új típusú szövegkonstrukció példájaként a Sade, Fourier, Loyola című művel, melyek együtt „új utakat jelöltek ki a kritikai olvasatok számára” (236.). A szöveg érzéki, szenvedélyes mozgatása a szöveg felfalását, bekebelezését és egyben ürítését (Az olvasásról) is jelenti, a szöveggel való töltekezést, mely az egész testet a maga erotikájában mozgatja meg. Az erotika átvitt értelemben vett szövegközelisége is felmerül, és itt a szöveg(korpusz) a test változásai, alakváltásai szerint változik. Rész és egész, töredék és teljes szöveg kapcsolata és a szöveg birtoklása adja meg, hogy „egy részlet feltárása, vagy arra az egy részletre való koncentrálás és fokozott figyelem révén elhiteti velünk, hogy az egészet is birtokba vehetjük” (232.), írja Varró Annamária. A szövegtest tehát a szerzők ráutalásai alapján az örömolvasás és az elemző olvasás gyakorlatának is megfeleltethető. A test és testiség kifejezetten fizikai adottságait járja körül Franc Schuerewegen írása Ádám Anikó fordításában, ahol a szexualitás és a dominancia a szövegörömön túl kap helyet, a publikálatlanul maradt Epizódok című Barthes-mű kapcsán. A Sarrasine név és jelenség köré épül fel a tanulmány, illetve a női és férfi test, a kelet és nyugat, a társadalmi szerepek kettősségére, Balzac Sarrasine című novellájára és az S/Z című írásra. A kód és szövegi kódfejtés szerepet kap: „a szerző kódolt nyelven írta az esszét, tehát arra késztet minket, hogy fejtsük meg a kódot” (106.), illetve, amikor „a test és az intellektus erőfeszítései váltakoznak egymással […] semmi sem gátolhat meg minket abban, hogy a két szöveget együtt olvassuk, és hogy az Epizódokat az S/Z-hez kössük.” (109.). Schuerewegen a szövegköztiségre, a szövegek közötti olvashatóságra, hasonlóságokra, intertextuális érvényességekre hívja fel a figyelmet.
„Az olvasás terén nincsenek leírható és listázható szintek” (218.), folytatja Földes Györgyi, és maga Barthes sem sorolható be egyféle kategóriába: Barthes „mégsem egészen strukturalista, és nem is csupán irodalomkritikus, vizsgálódásait kiterjeszti a kultúra, társadalom szövegeinek elemzésére; szemiológiai kutatásai nem véletlenül válnak a kritikai kultúrakutatás egyik vezérfonalává.” (187.) A dekódolható beszéd (178.) és a „szöveg mint kódok szövedéke” (189.) itt is szerephez jut, jelek halmazának is megfeleltethetők. A jelhalmazok pedig egy következő szintre vezetnek, Barthes „a szöveg rendetlenségének játékba hozásával olyan esztétikai, olvasásstratégiai, szövegszervezési kérdéseket, valamint filozófiai és pszichológiai, sőt pszichoanalitikus kategóriákat/fogalmakat működtet és variál, amelyek a szöveg örömének elméletét az egyik legmeghatározóbb posztmodern olvasáselméleti írássá avanzsálják” (226.). Az élmény megragadása és az öröm maga, „az olvasás gyönyöre, a szöveg élvezete nem puszta automatizmus, mint ahogy az erotikum sem csupán fiziológia: komplett és komplex kulturális rendszerek, kódok és jelek feladása ez” (228.). A kört tehát megerősíti, alátámasztja a szerzőknek mint olvasóknak a barthes-i szövegekkel való foglalkozása, és a „test is visszaíródik a szövegbe” (229.), emeli ki Varró Annamária.
A műélvezet, a szövegmozdulatok mint testmozdulatok alternatívája, a vágás és hasadás, az „örömszöveg” és „gyönyörszöveg”, valamint a testmozdulatok összefüggésbe hozhatók Michel Certeau cselekvésművészetével és Peter Brooks „testmunkájá”-val (Body Work), a „testhangok” fogalmával, az egyéni olvasótól a „társadalom teste” felé elmozdítva a gondolatmenetet. Összefüggésbe kerül a barthes-i és a brooksi aktivitás, az érzék(elés) szenvedélye a jelentés szenvedélyévé válik (la passion du sens és a passion for/of meaning) (190.), olvasható Jablonczay Tímea tanulmányában. A szövegöröm e kettőssége tisztázódik: „Kettős értelme elválaszthatatlan egymástól: az olvasás dinamikus folyamata sejteti az olvasói vágyat, mely a jelentés megragadására irányul, és a jelentés vágyát, azaz azt a fordított műveletet, amely az olvasót csalja csapdába, aki ezen a műveleten keresztül ruházza fel a narratíva kezdetét és a végét jelentéssel.” (190.) „A kielégülés gyönyörének elérhetetlensége” (191.), Peter Brooks szavaival, végteleníti a testmunka folyamatait (legalábbis ezt sugallja, erre világít rá az összefüggés), a „jelentés és jelentésadás” (192.) folyamatos játékában, a „Brooks számára is fontos kérdés” (195.) kapcsán, hogy mekkora a mű, a szöveg ideje, terjedelme, feldolgozhatósági időbelisége. A szavak elérése és öröme is körvonalazódik Gyimesi Tímea gondolatmenetében: „Barthes szerint a nyelvészetnek nincs kategóriája az e szavak által szőtt »értékszövet« meghatározásához. Sajátos pragmatika megfogalmazására van tehát szükség, amely nem áll meg a szavak használatánál, hanem arra a munkára figyel fel, amit e különösen csengő szavak szükségszerűen elvégeznek, amire rákényszerítik a nyelvet és a nyelvhasználót: ez a szó ereje, értéke, élvezete.” (269.). A „testhang” a zenei-fizikai kapcsolódást is magába foglalja, Schumann testének hallása, annak szinesztéziaszerű barthes-i megoldásában. A „test mást sem tesz, mint változik, leend” (275.).
A szövegből területmetszett kör is fejlődik, Barthes munkássága kimozdul a képzőművészet, a színház és a zene irányába is. Ebben sajátos párbeszéd és kölcsönhatás alakul ki. „Az irodalom tehát nemcsak tetszik és okít, hanem megszabadít és felszabadít, elébe megy a nyelv hiányosságainak” (280.). A kölcsönhatás Barthes esetében saját gyászának feldolgozását is jelentette, saját maga felé, illetve a másik felé irányítva érzéseit. „A gyászfolyamat és az én átalakulása az elméletíró és a nézőpont, az írás átalakulásával is jár, s ebben az értelemben nemcsak a több vitát kavart posztumusz kiadott Gyásznapló és a befejezetlen kínai útinapló értelmezhető írásterápiaként […]” (281.), írja Jeney Éva. A pszichológiai megoldások kapcsán fogalmazódik meg: „Roland Barthes az emberi testhez hasonlítja a szöveget, és szövegtestről beszél.” (283.). A gyász terápiás, felszabadító kiírása alátámasztja Darida Veronika meglátását, hogy „[a] könyv imaginárius világa így kerül összeütközésbe a világgal” (293). „Barthes, aki valaha olyannyira bizalmatlan volt az élménnyel mint az irodalomhoz kapcsolható fogalommal szemben, végül az olvasás meg- és átélésére, illetve az irodalmi szövegek egzisztenciális jelentőségére – egyszóval az egzisztenciális olvasatra és írásra – úgy tekint, mint az irodalmi tapasztalat alappillérére.” (286.).
A szöveg és a vizualitás, a fotográfia kapcsolata a „lenyomatként, valami egykor létezővel taktilis módon érintkező dologként” (184.) értelmezett közegként jelenik meg mégis túl a fotográfia jelszerűségén. A fotográfia esetében kiemelt, hogy a Roland Barthes Roland Barthes-ról, illetve a Világoskamra című munkákban a szó helyét a kép váltja fel. A Világoskamra, Visy Beatrix meglátása szerint, értelmezhető „a fotográfiáról szóló szubjektív vallomásként, esszéként, módszertani és metatudományos fejtegetésként, hangsúlyosabban pedig, fotóesztétikaiként.” (295.). A gyász és a fénykép a hiányt rekonstruálják, egyszerre őrzik Barthes-nál a látás és írás kapcsolatát. A barthes-i életmű határvonalán megjelenő váltás kapcsán is idézhető: „Barthes módszertanilag a lehetetlenre vállalkozik: szubjektív élményekből kiindulva próbál általános, lényegi vonásokat meghatározni, eljutni a fotográfia ontológiájához.” (296.), „mint ahogyan a fotográfiák rejtik lényegüket” (297.). A fotó szemiotikai jelentőségét, illetve a szemiotikai „értelmezhetőség” ellenállását is magába foglalja ez a terület. A barthes-i koncepció itt az „így történt” (300.) helyzetét emeli ki, a hitelesség, hitelesítés koncepcióját, mely a szövegképzés fikció-valóság játékával szemben dokumentatív jelleget kap, „a fénykép egyfajta ikon vagy vizuális hasonmás, amely indexikus viszonyban áll tárgyával” (303.). A képek hatása, újbóli végignézése az én pszichikai átéléstörténetének lehet alapja, analógiája, emlékeket idézhet fel, megismételheti az adott eseményt, „újabb megrázkódtatást” (307.) okozhat, ami Barthes gyászának (bánatának) és az írás-olvasás terápiás, illetve örömet okozó funkciójának lehet ebben az esetben ellenpontja. A fotográfiából vezeti tovább tanulmányában Tanos Márton a film („modern kísérleti film” 311.). illetve Mészöly Miklós szövegképzése felé a kötet gondolatmenetét. A kép itt visszatalál a szöveghez, illetve a barthes-i szöveg és vizualitás a mészölyi szövegöröm kapcsolata lesz: „Mészöly a nyelv alapvetően képi jellegét […] nem csupán egy benne rejlő lehetőségként, »stíluselemként«, hanem sokkal mélyebb értelemben, működésének szükségszerűségeként érzékelte […] a kép és a nyelv eszközeivel a főszereplő életében új belső összefüggéseket tárt fel – vagy éppen hozott létre.” (312.). Az újraolvasás, a szöveg mindenkori öröméhez való visszavezetődését is sugallja a mészölyi példán keresztül.
Megfigyelhető tehát a kötetben létrejövő általános, történeti, távolabbról megközelített, majd a szinte intim közelségbe hozott testi, testolvasási módozatok felvetése. A műfajok, műnemek kapcsolódása egészet alkot. „A regény tehát maga a neutrális írás, vagy még inkább a neutrális írása.” (291.). A kötet nagyon alapos áttekintést ad a tanulmányokon keresztül Barthes életművének legfontosabb eszmei és filozófiai állomásairól, objektív (strukturalista, szöveg- és olvasásközpontú, a mentális és percepcionális testi adottságok és kapacitás összekapcsolásának alapján kialakuló befogadásesztétikai oldal) és szubjektív (pszichikai, énfeltáró oldal) gondolatiságáról. Az eszme, a test, a testtér, a szövegöröm, a fotográfia, a vizualizáció, majd a visszahulló gyász és az írásterápia kiemelt kategórián át különleges hullámot és összképet jelent a barthes-i életmű bemutatásában.
A szöveg kijáratai. Tanulmányok Roland Barthes-ról, szerk. Ádám Anikó, Radvánszky Anikó, Kijárat, Budapest, 2022.
(Megjelent az Alföld 2023/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Balogh Kristóf József munkája.)
Hozzászólások