Pásztohy Panka: Pitypang nagyiéknál; Simonfalvi Ancsa: A csodálatos nagyapó, ill. Török Blanka; Mira Lobe: Nagymama az almafán, ill. Susi Weigel
Nagyszülők, unokák, nyári szünet, ezek a tematikus szálak kötik össze a Pagony kiadó idén kiadott három kötetét, melyek közül Pásztohy Panka Pitypang nagyiéknál című meséje a legkisebbeket, Simonfalvi Ancsa A csodálatos nagyapója a 3–6 éveseket, míg Mira Lobe meseregénye, a Nagymama az almafán már az önállóan olvasó, 8 év felettieket szólítja meg. A kötetek fókuszában álló két korosztály, az idősek és a gyerekek egymás mellé állítását az age studies diskurzusaiban is fellelhetjük, hiszen az előítéletek, diszkriminatív történések, korlátozó gondoskodás leginkább e két életszakasz jellemzője lehet, és ha az életkort nemcsak identitásjelzőként, hanem társadalmi pozicionálásként is értelmezzük, akkor ez az a két generáció az, amelyik marginális helyzetűnek mondható. A gyermekirodalomban azonban nem ismeretlen pont e két korosztálynak és a közöttük lévő különleges kapcsolatnak idealizált ábrázolása sem, a bölcs, védelmező időskorú, valamint a felnőttvilág álságaitól még mentes tiszta gyermek képe is ismerős lehet régebbi (Lázár Ervin: Öregapó madarai, Móra Ferenc: Nagyapó állatai, Vázsonyi Endre: Rémusz bácsi meséi)vagy kortárs olvasmányainkból (Molnár Krisztina Rita: Sálmese, Finy Petra: Bodzaszörp). A nagyszülőket szerepeltető művekben gyakori, hogy az időskor attribútumaiként a bölcsesség mellett a megőrzött gyermeki lélek és látásmód, a gyermekek felé irányuló feltétel nélküli szeretet és empátia, a problémák felett győzedelmeskedő játékos derű, valamint a természethez való kapcsolódás képessége körvonalazódhat. Az általam vizsgált kötetekről is elmondható, hogy ez a pozitív, értéktelített időskor és gyermekkor jelenítődik meg a szövegekben, bár a három könyv, három nagyon különböző aspektusból közelítve, a mindennapi élet, a hétköznapokon felülemelkedő ábrándozás, valamint a fikciós világok terében ábrázolja e két generáció egymásra hangolódását.
Pásztohy Panka: Pitypang Nagyiéknál
Pásztohy Panka az egyik legnépszerűbb szerző a 3–8 éves korosztályt megcélzó könyvpiacon. A Pitypang Nagyiéknál már a 16. kötete a Pitypang és Lili-sorozatnak, mely széria népszerűségét jól mutatja az egyes történetekből készült animációs filmek és a figurákra épülő fejlesztő és társasjátékok sokasága. A sorozat többi darabjához hasonlóan a nem titkolt szerzői szándék ennél a kötetnél is egy a kisgyerekek életében fontos kérdés, témakör segítő, érzékenyítő módú megjelenítése, körüljárása: jelen esetben a szülőktől való első, hosszabb idejű elválás, az első ottalvás a nagyszülőknél kerül terítékre. A szöveg tehát segítő meseként kíván működni, elsődleges intenciója a gyermeki (és talán a szülői) szorongás, félelmek oldása, mely cél eléréséhez remek módszer lehet a gyermek- és kutyafigura szinte szimbiotikus kapcsolatára épülő cselekményvezetés, hiszen a befogadó Lilivel és a kiskutyájával is azonosulhat, ugyanis Pitypang éppúgy átesik az akkomodáció fázisain ‒ először örül az új helyzetnek, később kicsit megijed, elbizonytalanodik, majd végül teljesen megnyugszik, otthon érzi magát ‒ mint a gazdája. A nagyszülők didaktikus megszólalások helyett új élmények és tevékenységek felajánlásával (cseresznyeszedés, tojásgyűjtés, sütés), valamint az otthonosságot szimbolizáló tárgyi dolgokkal (Lili apukájának régi mesekönyve, fára épített kisház) próbálják megkönnyíteni Lilinek az elválást, ami tényleg szinte idillikusan és problémamentesen zajlik le, köszönhetően annak is, hogy Lili nagyobb unokatestvére, Jancsi szintén a nagyszülőknél nyaral, és ő már a szülei nélkül is ott szokott maradni Nagyiéknál. A szöveg a megcélzott korosztálynak megfelelően gondosan tagolt, kevés bővítményt tartalmazó, konkrét cselekvéseket leíró mondatokból áll, és az alany gyakori nevesítésével is a könnyebb befogadást célozza meg. Az egyszerű, viszonylag kevés szereplőt mozgató, csodás motívumokat nélkülöző történet hétköznapi cselekményelemeket tartalmaz (habár egy városi gyerek számára a fáramászás vagy épp a bocisimogatás akár csodaszámba is mehet), és a narráció a legkisebbek számára is megnyugtató módon részletezi az időbeliséget és az ok-okozati összefüggéseket, kezdve egészen az autó begördülésétől a bőrönd kipakolásán át az esti lefekvésig. A szerző-illusztrátor egyszerű, bájos, tiszta vonalvezetésű rajzai metaforikus illusztrációként követik végig a szöveget, ám csalódottságot nem csak akkor érezhet az olvasó a néhol sematikusnak tűnő rajzok kapcsán, ha a szerző Pesti mese (Pozsonyi Pagony, 2017)címmel megjelent ‒ és szintén a nagyszülő–unoka kapcsolatra fókuszáló ‒ kötetének gyönyörű, litográfiaszerű, egy-két színnel játszó illusztrációihoz hasonlítja a képeket, de a Pitypang-sorozat többi kötetéhez képest is csalódást okozhat a könyv képi világa, hiszen a megszokottnál gyengébb színharmóniát és kevesebb aprólékosan kidolgozott egyedi részletet fedezhetünk fel a könyv lapozgatása közben.
Mira Lobe: Nagymama az almafán, Susi Weigel rajzaival
Az osztrák írónő nem teljesen ismeretlen a magyar olvasók számára, hiszen már 1958-ban megjelent egy ifjúsági regénye (Anni és a film) a Móra Ferenc Könyvkiadó Pöttyös könyvek sorozatában, a hatvanas-hetvenes években pedig a kisebbeknek szóló kötetei váltak népszerűvé (Mit talált ki Jani, Öcsikét akarok, Kék kenguru),majd hosszú kihagyás után 2013-ban egy Varró Dániel által fordított, az identitáskeresést játékosan, humorosan körbejáró verses meséje(A kicsi én én vagyok)jelent meg a könyvpiacon.
Lobe idén kiadott kötetének főhőse, Max egy meg nem nevezett kisvárosban élő kisfiú, akinek ötfős családjával – egy minden munkát magára vállaló fáradt anyával, egy háttérbe húzódó apával, egy Maxra ügyet sem vető nővérrel és egy Maxot folyton kigúnyoló báttyal – a fejezetek előrehaladtával folyamatosan, leginkább indirekt jellemzés révén ismerkedhetünk meg, míg Max legfőbb bánatával, a nagymamahiánnyal már a harmadik, lényegre törő mondatból értesülhetünk. A hiányt orvosolandó Max egy képzeletbeli nagymamát teremt magának, aki nappali álmodozásai közben jelenik meg, vidámparkba és kocsikázni viszi őt, és csodás kalandokat (mint a vadlóbefogás vagy tengeri hajózás) élnek át együtt. A képzeletbeli alakot Max a néhai nagymamája fényképe alapján teremti meg, és már ennél a jelenetnél is felfigyelhetünk a műben fel-felbukkanó, mélyebb konnotációkat is felkínáló metaforikus szövegalkotásra. A nagymamáról készült régi fotográfia ‒ amely egy olyan farsangi mulatságon készült, ahol a nagymama nagymamának öltözött be ‒ a Maxról készült gyerekkori kép helyére kerül, tehát Max eltűnése, láthatatlanná válás már ezen a ponton elkezdődik, ráadásul az elképzelt nagymamafigura sem egy önazonos, hanem egy szerepet játszó alakról teremtődik meg. Max a nappali álmodozásai révén szinte eltűnik a valódi életéből, rejtekhelyére, az almafára vonul vissza, és „senki sem láthatta, hogy odafent egy kisfiú csücsül” (6.).
A nappali álmodozás világában Max folyamatosan váltogatja a nézőpontokat, hiszen a saját perspektívája mellett elképzeli, azaz beleéli magát a nagymama helyzetébe is. Ez a két nézőpont meglepő módon nem a konvencionális mintát képezi le, a felnőtt–gyermek hierarchia már a nagymamával való találkozás kezdetekor felcserélődik, hiszen minden alkalommal Maxhoz kapcsolódnak a didaktikus megszólalásmódok, és a nagymama viselkedik csintalan gyerekként.
„‒ Te, Max! ‒ suttogta Nagymama. ‒ Én annyira szeretném meghúzni ezt a zsinórt.
‒ Azt nem szabad ‒ rebegte Max megütközve. ‒ Bírságot kell fizetni.
Nagymama sóhajtott, és továbbra is a zsinórt méregette.
‒De ha olyan nagyon szeretném…” (25.)
A Nagymama természetesen meghúzza a busz vészfékét, beteljesítve ezzel Max régi, titkolt vágyát, tehát Max önvédelmi mechanizmusként egyfajta projekciót alkalmaz, hiszen az önmaga előtt elfogadhatatlannak tartott érzéseit a Nagymama személyiségébe vetíti ki. Max gondolkodási sémáit, a néha végletes kategóriákkal, néha pedig mesei motívumokkal operáló gyermeki világképét is nagymama monológjaiból ismerhetjük meg.
„Néha gazdag vagyok, és olyankor veszek magamnak egy új tollat a kalapomra, vagy egy autót. Néha meg szegény. Olyankor elmegyek az erdőbe fát gyűjteni és gyökeret kiásni, hogy éhen ne vesszek… Néha lapátolok egy kis ösvényt az ajtó elé, és megosztom az utolsó szelet kenyeremet a nyulakkal és az őzekkel.” (37.
A könyv 5. fejezetében megjelenik Pinty Flóra, a szomszéd ház felső szintjére beköltöző idős hölgy, aki a későbbiekben Max pótnagymamájává válik. Pinty Flórának nemcsak a neve, de a felbukkanása is különleges (jobb kezében egy kalitkát fogott két hullámos papagájjal, bal kezében pedig egy bevásárlószatyrot, amelyben aranyhalas üveget cipelt), de a gyermeknyelvi szavakkal kevert beszédmódja is elvarázsolja Maxot. „Feltennéd a csipcsiripeket oda a komódra? A lubickolókat meg oda melléjük?” (74.)
Max visszatérése a valódi világba a Pinty Flórával való kapcsolatának kialakulásával párhuzamosan történik meg. A Flóránál tett látogatások alatt nem kell megfelelnie semmilyen elvárásnak, kritika nélküli, szeretetteljes odafigyelésben részesül, szégyenérzet nélkül mesélhet a képzeletbeli nagymamájáról, és lassan a valóságos világ eseményei, dolgai felveszik a versenyt az álomvilággal. „A főzés izgalmas dolog ‒ gondolta Max ‒ Máshogyan izgalmas, mint a tigrisvadászat, de nagyon érdekes és felelősségteljes feladat.” (94.)
A nappali álmodozás hátrahagyása nagyon szépen, érzékenyen, a maga folyamatosságában ábrázolódik. Max az almafa magasan fekvő, a képzelet birodalmát jelképező ágáról először csak az alsó ágig megy le, hogy Flórával beszéljen, majd miután segített beköltözni neki, az almafája is kezdett visszaváltozni („Semmi. Csak zöld levelek és almák.” 77.),végül a képzeletbeli nagymama eltűnését a szél feltámadása ‒ hogy egy villanásnyi időre Mary Poppins alakja is eszünkbe juthasson ‒ teszi véglegessé. („Az almafán fütyült az éjszakai szél.” 89.)
A visszatérő motívumok, a karakterábrázolások, valamint a cselekményformálás szintjén alkalmazott párhuzamok sokasága teszi összetettebbé, kerekebbé a történetet. Az elképzelt nagymama tükörképeként Pinty Flóra is képzeletbeli beszélgetéseket, sétákat folytat a létező, de szinte sosem látott unokáival (ezzel a motívummal, valamint azzal a ténnyel, hogy Flórának társbérletbe kellett költöznie, és még vasárnap is határidős varrómunkája felett görnyed, az időskori kiszolgáltatottság, az egzisztenciális ellehetetlenülés problémája is megjelenítődik).
Mira Lobe legtöbb könyvét Susi Weigel illusztrálta, így egy összeszokott, egymásra hangolódott szerzőpáros munkáját élvezhetjük ennél a kötetnél is. A csaknem 100 oldalas történetet Weigel lendületes vonalvezetésű, vidám (még a lovak is mosolyognak), néha szinte groteszk fekete-fehér rajzai díszítik.
Simonfalvi Ancsa: A csodálatos nagyapó, Török Bianka rajzaival
Simonfalvi Ancsa 2023-ban, az Ali király karácsonyi vacsorája című kötetével (Pagony, 2023) elnyerte a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) elsőkönyves díját. Az Agócs Írisz illusztrációival kísért történetet egyik méltatója, Fábián László „Kedves kis lokálpatrióta karácsonyi mese”-ként aposztrofálja a Kiscelli dombon játszódó, a fikciót és valóságot izgalmasan ötvöző mesét. A szerző legújabb kötetében a reális és az irreális cselekményelemek nem keverednek egymással, hanem egy keret- és egy beágyazott történet szerint válnak el egymástól. A kerettörténet helyszíne egy csendes kis falu, Lapu, ahová a főhős, Jerkó Fufi nevű kutyájával érkezik meg, hogy a nagyszüleinél töltse a nyári szünetet. Az irracionális történések az unatkozó Jerkó egy kérésével veszik kezdetüket: „Apó, de jó lenne egy hinta!, Apó, de jó lenne egy homokozó!”A kérésre Apó mindig ugyanazzal a formulával válaszol: „Hohohohó, kisunokám, mi sem egyszerűbb ennél!”,majd a következőkben Apó elporzik, elviharzik, elszambázik vagy éppen elillan a szerszámos kulipintyójához, ahol Jerkó számára elkészíti vagy felújítja, majd utolsó simításként varázserejű kék festékkel mázolja le a kívánt játékeszközt. A fenti idézetek is mutatják talán, hogy érdemes egy kicsit kitérni a mese szóhasználatára, kifejezéskészletére. A szöveg nyelvezete választékosságra törekszik, kerüli a szóismétléseket, akár még ismeretterjesztő funkciót is tulajdoníthatunk neki, például a rovar- vagy dinoszauruszfajok felsorolását olvasva (csincsók/réti poloska/csíkszegélyű bogár diplodokusz, spinoszaurusz, deinonikusz). A változatos nyelvi regiszter természetesen előnyére válhat a gyermekirodalmi szövegeknek is, és örömmel olvastam a tájnyelvi vagy ritkább hangutánzó, hangulatfestő szavakat, de néha zavaró volt a pontatlan szóhasználat (pl.„Apó a fejszével szétkummantotta a fát, tempósan elcsullong”,vagy éppen a túlzott eklektika miatt csorbult a szöveg stílusa. („Rá se retyetye, menjetek csak be ‒ vigasztalta Apó.”)
Az Apó által készített dolgok segítségével Jerkó eljuthat egy fikción belüli fikciós világba, a kékre festett bicikli a Holdig repíti őt és Fufit, a kék keretű kuckóablakból kinézve a dzsungel tárul eléjük, a kék kerti medencébe merülve pedig a tenger mélyén találják magukat. A fantáziavilágba való belépés kettős természetű, egyrészt szükséges hozzá Apó varázslatos kék festéke, másrészt Jerkónak az a típusú asszimilációs játéktevékenysége, melynek révén Piaget szerint „a gyermek a külvilág bármely tárgyát a meglevő sémáiba bevonva – a ‘mintha’ élmény segítségével – elvárásaihoz hasonítja”.[1] Simonfalvi meséjében az alapkoncepció nagyon ígéretes, a kerettörténetben szép, néha lírai részleteket is találunk („Július huszonhatodika az év legmelegebb napja volt: perzselő napsütés, az égen csak egyetlen felhő botladozott, délre pedig ő is megadóan szertefoszlott”), a visszatérő formulákkal, az ismétlődő cselekményelemekkel képes mesei atmoszférát teremteni, de a beékelt történetek néha kifejezetten sablonosnak, kidolgozatlannak, megúszósnak hatnak. Török Sándor Csilicsala-történeteiben a megnyitott fikciós világ főként Gyuszi oktatásának helyszíneként értelmeződik, A csodálatos nagyapóban pedig úgy érezhetjük, hogy pusztán Jerkó és Fufi sietős szórakoztatására megnyílt animációs helyszínre érkeztünk. A szerzői intenció mintha az lenne, hogy minél több szereplőt és egy kis extra tudásanyagot is belezsúfoljon a rövid utazásokba, de sok helyszínen nincsenek megteremtve az immerzióhoz szükséges részletek. A kuckó című fejezetben a kalandok nagy részét csak vázlatos felsorolásból ismerhetjük meg („csúszdáztak a zsiráf nyakán,belefújtak az elefánt ormányába, megszámolták a zebracsapat csíkjait, versenyt futottak a gnúkkal”). A könyv című fejezetben pedig egy szintén eléggé vázlatos kidolgozású, eredetinek nem mondható, hiszen tucatnyi rajzfilm és képeskönyv által megjelenített dinoszauruszos szülinapon vehetünk részt. „A köszöntés után az ünnepelt sorra kibontotta az ajándékokat: a diplodokusztól egy nagy képeskönyvet kapott, a spinoszaurusztól egy pöttyös labdát, a dimorfodontól egy papírrepülőt, a deinonikusztól pedig egy trambulint.”
A kalandok után ApóJerkót mindig egy cinkos kérdéssel várja („Na, megmutatta a Holdbeli Nyúl a nullakezes trükköt?, Na, gyerekek, finom tortát sütött a triceratopsz anyukája?”). Ezek a minden alkalommal felbukkanó, tematikai variációkat tartalmazó kérdések egyértelművé teszik, hogy Apó a fikciós világnak nemcsak előidézője, hanem ismerője és valamikor részese is volt. A kötet címe, az Apó elnevezés, a visszatérő Hohohohó formula, az illusztrációkon szereplő fehér körszakállas Apó-figura mind valószínűsíthetnek egy Apó–Mikulás párhuzamot is. Jerkó nagymamája csak hangja révén szerepel a történetekben, Mamó ebédelni, uzsonnázni vagy épp fagyizni hívó távoli hangja (a Holdon tett utazásnál Mamó fényjeleket küld) téríti vissza Jerkót az egyes fejezetek végén a valódi világba. Mamó alakját a kötet képein sem egyszerű megtalálni, aki szemfüles, három parányi Mamó-alakot találhat Török Bianka igazán esztétikus, élénk színvilágú montázstechnikát is alkalmazó illusztrációin. A kép–szöveg arány kiegyensúlyozott, több duplaoldalas alkotást is tartalmaz a kötet, és érdemes lehet elidőzni az egyedien kidolgozott háttereknél, valamint megfigyelni azt, hogy milyen sokféle technikát alkalmaz Török Bianka. (Szinte nincs is két ugyanolyan stílusban megrajzolt lombkorona a kötetben.) Aki szeretné, nemcsak Mamó, de az oldalszámok kutatását is elkezdheti, ugyanis jól elbújtak, nekem csak erre az ötre sikerült rátalálnom: 12, 13, 19, 38, 46.
Pásztohy Panka: Pitypang nagyiéknál; Simonfalvi Ancsa: A csodálatos nagyapó, ill. Török Bianka; Mira Lobe: Nagymama az almafán, ill. Susi Weigel; Pagony, 2024.
[1] Jean Piaget, Szimbólumképzés a gyermekkorban, Budapest, Gondolat, 1978, 485.
Hozzászólások