u.1. a kifáradásról
a tömegvonzás irány nélküli,
tömbös és időtlen,
a karod tapsra
könyökből megindul,
későn veszed észre,
visszhang terjed,
ebben a túl tempós
áradásban
adod meg magad
a morajlásnak,
nem lépsz,
ez nem a te lépésed,
zsibbadsz, mint a kő,
a sugárút végén
tompa tűzfal,
a falon túl pad,
előtte hat lábnyom,
a sarkok mélyebb üregeiben
fagyott, színtiszta tócsa,
a fókuszpontban
pillantásnyi mozgás,
középről végigrepedt,
emeleti ablaküveg.
u.1.1. váratlan apály
a ház összes
ablaka sötét,
táblája feszül,
mély tükre mind
ugyanazt mutatja,
a zsúfolt kavicságyon,
a pad betonlábai között
közepes kráter,
a háttámla piros
festékburka alól
kifröccsenő szilánkok,
a fa friss rostjainak
fakó csokrai.
a kettészakadt deszka
arasznyi darabjai,
a bőrtáska füle,
a bokrok törékeny
ágain lógó,
a murvával kiszórt ösvény
szélére sodort,
tucatnyi kesztyű
és a tavalyi avarba forgatott
sápadt testek között,
a közös sík recsegő,
jeges kérgén
még ott a rezgés
maradéka,
a hang visszahúzódó
hullámai,
a robaj érdes lenyomata.
u.2. ridegtorlasz
nyelved körül
nyáladdal összeállt
cementtok,
sima belül,
de ha megmozdul,
mintha durva
rongyot nyalnál.
zománc recseg,
szájpadlásod boltozatát
pontosan követve
torkod felé tart,
kitölt a finom pép,
nyelőcsövedben,
a garat lassú
kapuján túl,
az összehúzódások
ritmusában
szelíd súrlódás,
a zajt egyszerre lefojtó,
gyomorforma
betondarab.
a test egybeköt,
de a szervek
élni akarnak.
(Megjelent az Alföld 2023/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Fülöp Péter fotója.)
Hozzászólások