Élő Csenge Enikő: Apám országa
Megjelent egy metafizikai hang a kortárs fiatal lírában – olvasom egyre gyakrabban –, amely „immár nem ironikusan ki- és felforgatni akarja az adott tradíciót, hanem, hogy úgy mondjam, fullba tolja a Pilinszkyt” – Locker Dávid egy 2023 őszén készült interjújának szavait idézve. (Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről – 2. rész) Ebben a felélénkülő metafizikai-spirituális irányultságú fiatal költészetben a „vertikum” (Röhrig Géza szavát kölcsönvéve) sokféle alakzatot ölt a kételytől az extatikus tapasztalaton át az egzisztenciális töprengésen át egészen a testközpontú metafizikáig. Élő Csenge Enikő debütáló kötete ebből a felhozatalból elsősorban az intézményes-tradicionális, hittételeken alapuló vallásosság és a személyes, élményszerű hittapasztalat feszültségéből, sőt a kettő olykor radikális szembeállításából táplálkozik. Mindezt egy 2023 őszén készült interjúban is megerősíti: „nem filozófiatörténeti szempontból beszélek a metafizikáról, én most itt Istenről beszélek”. (Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről – 6. rész)
Ezt a beszédet jól megalapozza és kontextusba helyezi a kötet címe és a ciklusok koncepciója is. Nem kell túlságosan mélyen ismerni a keresztény hagyományt ahhoz, hogy az Apám országáról az evangéliumok nyelvére asszociáljunk: Jézus példázatainak visszatérő fordulata Isten (vagy a mennyek) országa, és minden spirituális hagyomány közül Jézus az, aki a leghatározottabban atyaként hivatkozik Istenre. Élő itt az egyháziassá vált, archaizáló ’atya’ helyett a köznapibb és személyesebb ’apám’ szót használja, amivel rögtön két dolgot is állít: az egyik, hogy a spirituális és az ’evilági’ szféra szétszálazhatatlanul átjárja egymást (ahogyan a bibliai ’Abba’ szó is tette, hiszen az sem különítette el a szentháromság első személyének megszólítását a köznapi értelemben vett apáétól). A másik, hogy itt személyes istentapasztalatról van szó, hiszen nem a mi ’apánk’, hanem az én ‘apám’ országáról van szó.
A kötetcímhez hasonlóan a cikluscímek is határozott állításokat tesznek. Ezek az Apám országáról tett megállapítások bizonyos szempontból a könyv legerősebb mondatai, amelyek összeolvasva egyfajta metamodern kersztény hitvallást adnak ki. „Apám országában nincsenek parancsolatok / Apámat egyáltalán nem érdeklik a parancsolatok” – hangzik az első, amely a hit megélésének nem normatív, inkább belső motivációból fakadó jellegét hangsúlyozza. Ezt követi az „Apám országában senki sem öl / miért tenné”, amely az első cikluscím következményeként, folyományként is értelmezhető: nem azért nem ölök, mert tilos, hanem mert fel sem merül bennem. „Apám országában is szerettél / de apám országában be is vallottad” – az autentikus szeretet nem csupán belső esemény, hanem személyközi: cselekvő, megnyilvánuló. A negyedik ciklus: „Apám országa néha virágba borul” – eszerint nem csupán absztrakt, metafizikus valóság tehát ez az ország, hanem évszakokkal, klímával, élővilággal, tehát következményekkel bír. „Apám országát eltakartad” – az ország szubjektív valóság, mondhatjuk az ötödik ciklus címe nyomán, az onnan szerezhető tapasztalataim nem függetlenek a kapcsolataimtól. A hit nem puszta intellektuális meggyőződés: tapasztalati tény, ezt a tapasztalatot pedig torzíthatják az élményeim. „És akit senki sem szeretett / az sem hal meg / tudod apám országában / örökké él” – a hatodik ciklus címében a „tudod” keserű iróniája mégsem válik üres cinizmussá. Arra azonban visszautal, hogy a gyászt nem oldja fel az örök élet absztrakciója. Ugyanakkor a hit ennek tükrében sem válik semmivé. A kételyek azonban küzdelem tárgyává, tétjévé teszik azt.
Személyes, vallomásos és spirituális lírát ígérnek tehát ezek a címek, ezt pedig a szerző be is váltja. Élő Csenge Enikő versei nem mentesek az iróniától, de nem is merülnek el nyakig benne. Nem feszegetnek nyelvi kérdéseket, ellenben olykor kamaszos lendülettel tárják föl a személyes kapcsolatait, mindenekelőtt szüleivel, szerelmeivel és Istennel.
Rögtön a kötetnyitó, ciklusok előtt álló, kvázi programadó versben egy meghitt családi pozícióból indulunk: a Nálunk senki című vers az otthonról elköltözött, haza-hazalátogató fiatal, de már felnőtt gyermek pozíciójából szólal meg: „Ezért jövök haza, fazékból merített hogyvagyokért, / hátha itthon jobban alszom.” (5.). A hazalátogatás gesztusa ünneppé avatja az olyan köznapi, régről ismerős motívumokat, mint „kopott szélű Zsolnayk és nagyanyám / zörgő gyógyszerei”.
„Azt hittem, a meszelt falak az égig érnek, / és ott él az Isten, pontosan a szobám fölött.” A gyermeki, fentről lefelé néző, személyre szabott („pontosan a szobám fölött”) Isten-kép mentes minden teológiai megfontolástól, és radikálisan személyes, sőt, személyre szabott. Nem otthonról hozott, nem tanult hitről olvasunk, tanúsítják ugyanennek a versnek további sorai: „Amíg a Tüzed, Uram, Jézust énekeltem, / anyám hol Buddhában, hol a csillagokban hitt”. „Ahol a templomfalon nincsenek szentek, / az istentiszteleten nincs fűtés, / arra a hegyre mászom húsz éve, nélkülük.” A hit tehát itt nem családilag determinált, sőt, a családdal épp, hogy konfliktust generál: „Ha elhívom őket, a horoszkópot bújják, / ha úrvacsorát kínálok, gluténérzékenyek. / Ha állatkertet bábozom nekik, / a falaik még akkor is csak a plafonig érnek. / Az én falaim tetején, / Ő tapsol.” Ennek a dacosan gyermeki, egyéni, megküzdött hitnek tehát megvan az ereje, amely ugyan elkülönböztet a család többi tagjától, de megad olyat is, amit az nem: végül Isten az, aki megtapsolja a gyermeki bábozást. Ezt a hitet árnyalják tovább a már említett cikluscímek, amelyek az utánuk jövő verseket akkor is beemelik a fent említett vertikumba, ha azok nem szükségszerűen „istenes versek”. A kötetben elhelyezve a párkapcsolati vagy a felnövéstapasztalatot tárgyaló szövegek is vertikális dimenziót kapnak.
A kötet elején elsősorban szakításokat, szerelmi válságokat tárgyaló versek kaptak helyet. Az Épp vasárnap című például a strandon viszkető hámlás, a viharok, az eső képeit és a vasárnap ünnepi levegőjét használja egy párkapcsolat lezárásnak megírásához. A körülmények esetlegessége és a vasárnap kiszámítható, csendes ünnepe teszi egyszerre köznapivá és rendkívülivé ezt az eseményt: „most is ugyanúgy, / csak épp vasárnap / elveszítelek” (9.). A megszólított, megidézett másik megnevezetlensége és körülírása persze mindig nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy talán nem is csak földi szerelemről van szó, hogy a vers többről, nagyobbról, talán a hit elvesztéséről szól. Ennek hagyománya egyidős a keresztény költészettel, hiszen már a középkori lovagi irodalom is élt annak lehetőségével, hogy a virágénekeket akár Mária-énekként is lehessen olvasni (vagy inkább: hallgatni). Élő Csenge Enikő versei persze a kortárs lírától megszokott módon bátran élnek a testiség nem is annyira polgárpukkasztó, mintsem fizikai-biológiai leírásaival, s az ebbe beleírt biblikus nyelvezet hol jobban, hol rosszabbul sikerült áthallásokat hoz a versbe. A Fehér maradban például „az én réseim / az én nedvem / nektek adom” (11.) sorok élnek ezzel a lehetőséggel.
A második ciklusban a felnövés, a naivitás elvesztése a meghatározó: „levettük a kacsalábas cipőket, / hátrahagytuk a dagonyázós nyarakat, / és soha nem ettünk két gombócnál többet” (19.) – szól A halhatatlanok című vers néhány sora. A felnőtté válás pedig magával hozza a gyermeki hit elvesztésének melankolikus tapasztalatát is: „nem, nem úgy hiszek benne, / és fogd már föl végre, hogy annak ott felettünk / többé nincs hatalma” (20.). Individuális, nietzscheiánus istenhalál. Még egy olyan vers is, mint a Most nem, amely éppen a vagabond, elementáris élettapasztalat megőrzését hirdeti, a kifutásában magában hordozza annak fenntarthatatlanságát: „nem pingvinként éljük az életet. / mi igazi szárnyakat akarunk, erős szárnyakat” (25.) – írja, de a végén, az isteni perspektívából megszólalva, így zárja a verset: „annyira szabadok, nem szólhatok nekik, hogy mindjárt vége” (26.).
A címében és zárósorában is a 422. dicséretet idéző vers különösen izgalmas poétikai megoldással él: az elhízást, túlsúlyt tematizáló képek halmozásából felépülő vers („egy kövér malac vagyok / akkorára dagadtam / hogy gurulni könnyebb / mint mozdítani a végtagot”) utolsó sorában idézi a református temetéseken gyakran felhangzó (de a Titanic-film ikonikus jelentéből is ismert) ének emblematikus sorát: „és gurulok évről / évre valamiért még / mindig feléd” (kiemelés az eredetiben). (A 422-es szám egyébként a régi, fekete énekeskönyvre vonatkozik, az új, kék kiadásban már a 772. helyen szerepel, de hát egy vers nem sajtóhír, hogy aktualizálni kelljen). A traumatikus testtapasztalatot (akár a predestináció tanítását is asszociálva) társítja tehát az Isten felé tartó megkerülhetetlen, gravitációs erőhöz hasonló léttapasztalathoz. Egy poétikailag egyszerű, de radikális megoldással azt állítja, amit a protestáns teológiák jó része is tanít: az Isten felé közeledés nem a hívő teljesítménye, hanem Istené, ő az, aki emberi megtestesülésével és megváltásával leküzdötte a transzcendens és az immanens (magyarán Isten és az ember) távolságát. Nem mellesleg ez különbözteti meg a keresztény hitet a világvallások jó részétől: nem egyszerűen szellemi út, hanem örömhír. Nem csak utat mutat, azt is hirdeti: már ott vagyunk a célegyenesben. Ennek az üzenetnek a (bátran mondhatjuk: abszurditásba hajlóan) szubverzív voltát jól érzékelteti ez a szokatlan képpel operáló költemény. (A botrányos, olykor zsigerileg taszító képek használata amúgy szintén az evangéliumok hagyománya, még ha a kispolgári vallásosság mindent meg is tesz mindent, hogy ezt elfeledtesse. Gondoljunk csak arra a Jézusra, aki azt állítja egy a vértől iszonyodó zsidó kultúrában: „ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek.” János 6,53).
Hasonlóan izgalmasak a bibliai narratívát csak egy-két (ám nagyon markáns) szóban megidéző, azt provokáló versek. Itt a spirituális feszültség megbúvik a mindennapok megszokott kellékei között – ahogy ez többnyire történik is. Így torkollik egy hintaágybeli jelenet végül zsoltárosan szemrehányó, mintegy passzív-agresszív civódássá: „és látja / persze / látja hogy ez jó / de arról mindig megfeledkezik / hogy engem is megkérdezzen” (76.). A kötet legerősebb verse úgyszintén paradox módon egyszerű poétikai megoldásra épül: a Sum egy szemrehányó (a lírai ént megszólító) monológot és az apostoli hitvallást ölti sorról sorra egybe: „szánalmas vagy / egy Istenben / és elegem van a képmutatásodból / mindenható atyában / meg ebből az álszent hiteskedésből / mennynek és földnek teremtőjében […]”. Bár a kötetben a hittapasztalat csupán a fiatalkor magánéleti témáinak egyike, az ezt tárgyaló versek az Apám országa legerősebb vonulatát képviselik.
A hit ennyire személyes, belülről fakadó lírai közlése, bár valóban kitapintható vonulatot képez a fiatal lírában, Élő Csenge verseinek kamaszos, nagy hangerőre csavart költeményeiben a spiritualitás sajátos, érzelmileg telített színezetet kap. Magyarán: nem óvatoskodik, mindent dacosan az olvasó szeme közé vág. Üdítő élmény ez az olyan olvasónak is, aki mintegy gyűjtőként keresi a formabontó istenes verseket – még akkor is, ha a szerző túl sokszor nyúl reflektálatlanul az olyan elcsépelt, archetipikus képekhez, mint például a tenger, túl gyakran szerepeltet öncélú, sehová ki nem futtatott álomleírásokat, és a szerelmi költészetet sem az Apám országa fogja megmenteni a közhelyektől.
Ami viszont elvitathatatlan érdeme ennek a magabiztos, ösztönösségében szerethető első kötetnek, az a spirituális szabadságharc, amely épp ezt a keresetlen, érzelmesen és indulatosan egyszerű nyelvet teszi meg az olyan tapasztalatok médiumává, amelyek lényegüknél fogva szétfeszítik az ennél sokkal kimunkáltabb versnyelvek kereteit is. Ez a hetvenes évek keresztény rockzenekaraihoz hasonló jelenség (a legegyszerűbb formát társítani a legösszetettebb közlésre) akkor is frissítő és felszabadító, ha történetesen nem vagyunk az adott forma rajongói.
Mindez felveti azt a kérdést is, mennyire képezheti a költészet a (Magyarországon elsősorban csak nagyegyházak PR-felületeként szolgáló) keresztény nyilvánosság részét. A hazai tapasztalat erre egyelőre egyszavas választ ad: semennyire. Kérdés, ez meddig maradhat így, és egészséges-e, hogy így van. Magától értetődő-e, hogy csak az intézményileg validált hittapasztalat az érvényes? Hogy ez mennyire nem szükségszerű, ahhoz elég csak egy pillantást vetni az amerikai keresztény sajtóra, amelynek főszereplői közé tartozik a költő Christian Wiman, a prózaíró Marilynne Robinson és a festő Makoto Fujimura is.
Mint minden kortárs irodalmi mű, ez a kötet sem olvasható a magyar nyilvánosság kontextusától elvonatkoztatva. A szerző sem teszi, amikor Kertai Csenger kérdésére: „Hogyan lehet ma relevánsan beszélni Istenről?”, az alábbi választ adja: „szerintem az átjárhatóságot hangsúlyozva kételkedés és sziklaszilárdság között. De ez borzalmasan nehéz, főleg egy olyan helyen, ahol tizenkét éve Isten és a kereszténység szellemében próbálnak minket gyűlöletre nevelni. De például daccal, mindezzel szemben, még Vele szemben is.” (Ankét a fiatal irodalom metafizikai érdeklődéséről – 6. rész /Élő – Balla/ (nincs.online)
Ma, amikor a magyar keresztény közbeszéd szinte száz százaléka megrekedt a közéleti botrányokban, a diszfunkcionálisan működő, rég elvesztett hatalmi pózba merevedett intézményes egyház pedig nem vagy csak szórványokban tud érvényesen megszólalni, az irodalom újra abban a helyzetben van, hogy felvállalja prófétai szerepét. Egyre több példa mutatja, hogy ezt meg is meri tenni, ráadásul úgy, hogy közben nem válik ócska ideológiává, propagandává, hanem azzal az egzisztenciális téttel dolgozik, ami adatott neki. Ezért felszabadító tapasztalat lehet olyan szerzőket olvasni, mint Hegedűs Gyöngyi, Izsó Zita, Masri Mona Aicha és egyre többen, akik nem menekülnek a vertikum nélküli, kétdimenzós világba. Közéjük érkezik most Élő Csenge Enikő is, akinek erőteljes és világos víziója van arról, hogyan lehet még ebben a többszörösen terhelt, zajos, összezavarodott hazai nyilvánosságban is relevánsan megszólalni a hit végső, nagy kérdéseiről. Mindez már bőségesen elég ahhoz, hogy továbbra is kövessük munkáját.
Élő Csenge Enikő: Apám országa, Scolar, 2024.
(A fotókat Vincze Márton készítette a könyvbemutatón, május 2-án a Három hollóban.)
Hozzászólások