Tallér Edina: Jóemberek. Road movie a buckaságon
,,Csak azt tudom, hogy be kell csomagolnom a poggyászt, / és hogy nagyok a pusztaságok, és minden pusztaság” – így szólnak a 20. századi portugál költő, Fernando Pessoa sorai, az időben és térben is távol lévő Tallér Edina Jóemberek című regényének szereplői pedig nagyon hasonló közérzetről adnak számot függetlenül attól, hogy Budapesten élnek, vagy szinte soha nem hagyják el a Homokhátság területét. A könyv alcíme Road movie a buckaságon, de a történetben előre haladva hamar rájöhetünk, hogy az út, amit a szereplők képzeletben bejárnak, sokkal hosszabb és messzebbre visz, mint amit ténylegesen megtesznek, vagy amit egyáltalán megtehetnének – szimbolikus, hogy a cselekmények sorozatát egy autó lerobbanása idézi elő, így nemcsak a szereplőknek, hanem magának a regénynek is korlátozottá válnak a lehetőségei. Margit és Dénes, az ötvenes éveikben járó házaspár Kiskunhalasra indulnak, hogy Margit összepakoljon halott édesanyja házában, azonban nem jutnak el az úticélig, legalábbis együtt nem: rövid időre Jakabszálláson maradnak egy lerobbant autóval és egy különös társasággal.
A road movie utazás része tehát még azelőtt meghiúsul, még mielőtt elkezdődhetne, a buckasági kaland helyett a könyv jelentős részében egy helyben vagyunk, a szereplőkkel együtt megrekedve. Tallér Edina jó tollú író, elbeszélője sallangmentesen, mellébeszélés meséli el a szereplők életét. A jeleneteket kiváló dramaturgiai érzékkel szerkeszti egymás után, így a rövid terjedelem is lehetőséget ad a karakterépítésre, a fontos szereplőknek mind jut külön fejezet, amelyben a múltjukat is megismerhetjük. Már ez az epizodikusság is filmszerű sajátosságaként értelmezhető a könyvnek, de több ponton előfordul, hogy a ,,road movie” jelleg nemcsak témaként, hanem elbeszéléstechnikaként is működik: ebben a könyvben a jelenetközpontúság dominál, nem mondatok, hanem jelenetek lesznek a legfontosabb egységek, a gyors ritmusú narratíva pedig dinamikus vágásokra emlékeztet minket. A fejezetek általában ,,egysnittesek”, egy rövid történést folyamatában követünk végig (kivételt jelentenek a visszaemlékező, ,,flashback” epizódok), a fejezethatárok így vágásokat is jelölnek. A fejezetzárások erősségei a könyvnek, a szerző különös stiláris gondot fordít az erős zárómondatok megtalálására: ,,Kolbásztöltés közben sokszor eszébe jut, hogy bele kéne köpni a masszába, felszívni mélyről egy jó nagy csulát, aztán bele töltelékbe, hogy azt zabálják az emberek. Persze, sosem tenne ilyet. Sajnálná beszennyezni a makulátlan, tiszta húst.” (52.)
Az intermediális utalások jó kiindulópontjai lehetnek annak, honnan érdemes olvasni ezt a regényt. Egyrészt több hivatkozás történik magyar alternatív zeneszámokra, Kowalsky meg a Vega vagy Bérczesi Róbert dalszövegei a magyar valóság melankolikus-nosztalgikus hangulatát erősítik, de népdalok is megjelennek (például a Hej, Dunáról fúj a szél). Az előzék pedig Yonderboi Road Movie című szerzeményének dallamára ajánlja a könyvet, és ha meghallgatjuk a zenét, világossá válnak az atmoszférateremtés párhuzamai a két mű között. Yonderboi instrumentális szerzeménye egy lassan építkező, hipnotikus ritmus köré szerveződik – az elején még nagyon vékony a határ aközött, hogy ezt a meditáció vagy a feszültségkeltés eszközének érezzük. Aztán szépen lassan megérkezik erre az alapra egy melódia, és végül a két fokozatosan egymáshoz szokó, egymáshoz alkalmazkodó dallam képes lesz harmonizálni egymással. A szereplők hasonló utat járnak be lélektani síkon – megtanulnak zötykölődni azokon az utakon, amelyeket kijelölt számukra az élet, és élni azzal a kevés lehetőséggel, ami rendelkezésükre áll. Margit leveleket ír az anyjának, a regény végén felmond a munkahelyén, Dénes pedig folyamatosan új emberek társaságába kapaszkodva bolyong, apró megküzdések ezek olyan helyzetekkel szemben, amelyekre a másik alternatíva a tehetetlenség lenne.
Érdekes, hogy mindkét főszereplőben kósza gondolatként megfogalmazódik egy ponton az íróvá válás gondolata – ,,Kár, hogy nem lettem író” (21.), tűnődik Margit az odafele vezető úton, Dénes pedig miután letér a közös útról, és visszafordul Budapestre, arról gondolkodik, hogy az életéből egyszerű dalszövegek lettek, ,,azokat is mások írták meg, nem én”. (81.) Innen látszik, hogy a saját narratívaalkotás a szereplők egyetlen opciója arra, hogy kiemelje őket a kiégésből, a megrekedtségből, az írás iránti vágyakozás így nem feltétlen azt jelenti, hogy szerettek volna írók lenni, hanem hogy szerették volna másképp megírni, megélni a történetüket.
A szereplőkhöz hasonlóan mintha a regénynek is lenne igénye arra, hogy mássá váljon, mint ami – a történetből bármelyik ponton lehetne kalandregény, paródia, de akár még horror is. A könyv viszont csak billeg ezen a határokon, amelyeket egy ponton sem lép át. Az elbeszélés csak fenyeget ezzel a potenciállal, például néha van egy-egy baljós, feszültségkeltő mondat, de a pusztaságon végül soha nem történik semmi, ami ne történhetne meg bárkivel: ,,Azzal magához vette a késeket, a kábítópisztolyt, és elindult” (47.) – indul el a disznóvágásra a sérült arcú Idegzsába, a jelenet mindennapi, a narráció mégis feszültséget épít. Pikareszk regényeket idéznek a fejezetek címadásai, a sok eseményt sommásan foglalja össze a cím, de ezek is leginkább nem az eseményekre, hanem az eseménytelenségre utalnak (például: ,,Huszonötödik fejezet, amelyben besüt a nap az ablakon”), ami jól illeszkedik az elbeszélés ironikus hangoltságához is. Érezhetően kísérlet történik arra, hogy a narrátor jelentősebbé tegye a szereplők életét, azonban ez nem tud nem parodisztikus-ironikus hangnemben működni, miután egyértelmű a vállalás kudarca: ilyen például Jakabszállás Jacobsville megnevezése, pontosan tudjuk, hogy ebben a környezetben nehéz megélni az amerikai álmot, ahonnan a road movie műfaja egyébként indult.
Megidéződik ugyanakkor a magyar irodalom szociografikus hagyománya is, már a Jóemberek cím mintha egy jól ismert Mikszáth- és Móricz-cím összevonása lenne (A jó palócok; Szegény emberek) – a regény így egyszerre vállalkozik egy adott földrajzi térség valamiféle néplelkének megragadására, miközben aztán inkább a személyes történetek lélektanában lesz érdekelt. A két öregasszony, a ,,Jolik” gyerekkorának elmesélésével például a Homokhátság elmúlt évtizedeinek történetébe is betekintést nyerhetünk. A fókuszváltás miatt a szociografikus igény viszont így vázlatos marad, és bár egyáltalán nem hiányzik a néprajzi elmélyülés, mégis csalódást kelt, hogy az egyéni történetek komplexitása mellett sok a közhelyes, sztereotip ábrázolása a Budapest–vidék ellentétnek. Erre egy szemléletes példa, amikor Margit, a Kiskunhalason felnőtt, de Budapestre elszármazott nő égen-földön ájfóntöltőt keres a falusiakon, mire ők viccesen megjegyzik, hogy nekik csak kolbásztöltőjük van. Persze ez éppen egy vicc, de alapvetően jellemző beállítódása a könyvnek, hogy a vidékiek egyszerűek (például a távolsági busz ajtajából kolbász- és fokhagymaszag árad), a pestiek pedig kényelmesek, türelmetlenek a ,,vidéki élet” ritmusával. A regénynek ezt a részét elnagyoltnak éreztem, még ha ezeket az általánosításokat megjelenítő karakterek hitelesek is az elbeszélt világban.
A könyvet tehát a lélektaniság kezdi el érdekelni, ahogyan a Vonnegut-mottó javasolja a ,,végtelen jelentéktelenség” ellenszereként: ,,Nem maradt más hátra: nekiveselkedni a befeleség kutatásának.” Az utazás helyett fontosabbá válnak az életközepi válság, a kiégettség, a párkapcsolati elégedetlenség kérdései: Margit és Dénes az események hatására mindketten arra jutnak, hogy véget kell vetniük a házasságuknak. Egy időben, de mégsem együtt jutnak erre a következtetése – Dénes visszamenekül Budapestre, miután meghiúsult az autószerelővel való találkozója, Margit pedig eközben megcsalja őt Idegzsábával, a bénult arcú böllérrel, akinél megszállnak a lerobbanást követően. Ez a szál az Utas és holdvilágra emlékeztet, ahol Mihály a nászútról menekül meg – itt viszont egy fordított szituáció van, Dénes nem a házasságkötést követően, hanem a házasság utolsó pillanataiban bújik ki a felelősség alól. Cselekményhibának érződik ugyanakkor Dénes leválásának kiindulópontja: eredetileg Kecskemétre indul meg egy autószerelőért, hogy majd együtt térjenek vissza Jakabszállásra. Számomra nem logikus: miért kell elbuszozni a szerelőért? Miért nem egyeztetik telefonon a címet, ahova aztán kijön a szerelő? Mit ad a folyamathoz az, hogy Dénes személyesen, autó nélkül jelenik meg a helyszínen? Mondhatnánk, hogy Dénes itt már tudat alatt azt tervezte, hogy el fog szökni, és a szerelő csak egy rossz ürügy volt a menekülésére, azonban mégis furcsa, hogy a diegetikus világon belül senki nem kérdőjelezi meg, hogy ezt az ügyet így kell intézni: ,,Bement Kecsóra autószerelőért. Várom, hogy visszajöjjenek” (70.).
A lélektani hangoltság aztán egyszerre lesz erénye és gyenge pontja a regénynek: erénye, mert ahogy említettem, ez egy sokkal szerencsésebb irány, mint újraartikulálni a Budapest és a vidék közhelyeit, sokkal komplexebbé teszi a regényt, hogy az egyéni sorsok és azok összefonódásai-eltávolodásai felé fordul. Ugyanakkor a realista igényű prózának mindig mostoha kérdése a hitelesség, és a kettő egyszerre a Jóemberekben nem mindig teljesül. Minden szereplőben megvan az igény arra, hogy főszereplő legyen, úgy élik és narrálják az életüket, mintha egy film szereplői lennének – gyakran válnak filozofikussá, gyakran élnek meg nagy pillanatokat. ,,Kinéz az ablakon. Hideg, havas rónaság. Tegnap még milyen szép volt minden, gondolja. Most meg hó és halál. Mit csinálok én itt? Margit, mit csinálsz? Hová mész?” (67.) Dénes karakterénél jó döntés, hogy egy coach segítségével végzett önismereti munka előzi meg az ő történetét, így indokoltak lesznek a gyakran tankönyvszerű felmondásai arról, hogy mit kellene éreznie, mit kellene csinálnia, de nála is előfordul, hogy az önnarrációs kísérletek hiteltelenek lesznek, mert inkább kifelé, az olvasónak beszélnek, például itt: ,,Ez még februárról, a szülinapomról maradt, konstatálja, miközben letörölgeti a párát a vodkásüvegről” (93.) – még ha fel is idézzük a szülinap emlékét egy vodkásüveg láttán, nehezen elhihető, hogy ez így nyelviesül a gondolatainkban. A szereplők belső monológjai egyes pontokon túlságosan műviessé válnak, túlstilizáltak, ezért számomra kizökkentően hatottak.
Máskor viszont a Jóemberek varázsa talán éppen e kettőségben, a mindennapos és a filmszerűen megírt életek találkozásában rejlik: miközben a regény megmarad a hétköznapi élet tapasztalatainál, a narráció filmszerűsége és az ironikus látásmód lehetőséget adnak arra, hogy a szereplők sorsai egy univerzálisabb dimenzióban is értelmet nyerjenek. A Jóemberek talán legnagyobb erénye, hogy nem akar több lenni annál, amit elmesél – a szerző a szereplők kis léptékű, mégis jelentőségteljes útjain keresztül mutat rá arra, hogy fontos történeteket élünk meg, akkor is, ha a sajátjainkat mások írják meg.
Tallér Edina: Jóemberek. Road movie a buckaságon, Prae Kiadó, 2024.
Hozzászólások