Kemény Lilit, Görcsi Pétert és Visky Andrást Juhász Tibor kérdezi
Az autofikcióra irányuló figyelem az elmúlt évek egyik legjellemzőbb világirodalmi tendenciája. Magyar nyelvterületen is számos olyan kiemelkedő alkotás születik, amelyek sajátosságait a recepció ezzel a műfaji kategóriával véli leírhatónak. Ugyanakkor maguk a szépirodalmi szövegek világíthatnak rá arra, hogy a besorolás korántsem egyértelmű, hiszen általa elkülönböződő beszédmódok, nehezen összefogható poétikák rendelődnek egymáshoz. Körinterjúnkban olyan szerzőket igyekeztünk megszólaltatni, akik ezt a diskurzust a közelmúltban autofikcióként olvasott művekkel élénkítették. A második fordulóban Görcsi Péter és Visky András válaszai mellett Kemény Lili jegyzetét közöljük.
Mi a véleménye arról az érdeklődésről, amely az autofikciót, illetőleg az autofikcióként olvasott műveket övezi? Mit jelent az ön számára ez a fogalom?
Görcsi Péter (író, a Várni a 29-esre című regény szerzője): Az önéletrajziság kérdésköre mindig is kedvelt volt, mind az olvasók körében, mind az irodalomtudomány számára. Az, hogy az utóbbi években az autofikció a megszokottnál felkapottabb lett, talán Knausgård és Annie Ernaux műveinek, valamint utóbbi esetében a 2022-es Nobel-díjnak köszönhető. Én az elmúlt időszakban őket látom kiemelkedően népszerűnek az autofikció nemzetközi porondján, de bizonyára rajtuk kívül is vannak sokan, akik sikeresek, nem igazán követem az irodalmi trendeket, nem ezek alapján válogatom az olvasmányaimat.
Az autofikció népszerűségét növelheti az is, hogy a mai társadalom egyik jellemző vonása a személyes identitás és önkifejezés iránti fokozott érdeklődés. A közösségi média és más online platformok lehetőséget adnak arra, hogy az emberek megosszák saját történeteiket, ami ezt a tendenciát az irodalomban is érezhetővé teszi.
Ami számomra szerzőként fontos az autofikcióban, az a valóság manipulálhatósága. Nem az a fontos, hogy pontosan le tudom-e írni, ami történt, hanem az, hogy a valóság megváltoztatható-e akképpen, hogy művészi értéket képviseljen. Az autofikcióban egy leírt eseménynél nem az a legfontosabb kérdés, megtörtént-e, hanem hogy megtörténhetett-e volna azon a módon, ahogyan le van írva. Az olvasó számára izgalmas feladat lehet kitalálni, mely részek valósak, és melyek a fikció termékei, de ez mellékes: szerintem e két elem harmonikus összjátéka a lényeges. Az autofikció azért lehet olyan vonzó, mert a mély személyesség illúzióját kelti, vagy valóban mélyen személyes, miközben univerzális élményeket tár fel, ami lehetővé teszi, hogy az olvasó közelebb kerüljön saját identitásának, emlékeinek és érzéseinek megértéséhez.
Visky András (író, költő, dramaturg, a Kitelepítés című regény szerzője): Valamiféle általános hitelességdeficit minden reményünket a „hihető” valóság felé irányítja. Amit persze, mármint a valóságot, valamennyi vonatkozásában elveszítettük. Leginkább talán mint otthonunkat. Mégis hogyan bízhatnánk meg a tudományos elbeszélésben, amely három-négy évtizedenként, új ideológiai megrendeléseknek eleget téve, újraír bennünket. A családunk, a felmenőink történetét. Semmiben nem bízhatunk, hátha akkor az elbeszélő Én-ben mégis. Ez az Én, aki hozzánk beszél, keresztül ment azokon a dolgokon, amelyekről ír. Velem történt, én történtem – állítja. Talán létezik mégis valóság. Talán létezik elbeszélhető történelem, ami mégis (a közös) létezésünk értelmére hoz átélhető érveket. Azaz valahogy mégis (közös) életténnyé váltható a (közös) tapasztalat. Ami nagyjából annyit tesz, hogy a valóság visszaperelhető a szépírás (azaz a fikció) eszközeivel.
Alkotómunkája során talált-e tájékozódási pontokat az autofikció diskurzusában, vagy inkább olyan írói stratégiát választott, amely valamelyest függetleníthető a vonatkozó fejleményektől?
G. P.: Ahogyan az olvasásban nem, úgy az írásban sem követem az irodalmi trendeket. A Várni a 29-esre néhány jelenetét már több mint 10 évvel ezelőtt megírtam, csak akkor még nem tudtam, hogy regény lesz belőle. Az, hogy az elmúlt években mégis így lett, sokkal inkább köszönhető a világ fejleményeinek, és annak, ami velem történt, mint irodalmi fejleményeknek.
V. A.: Amikor írni kezdtem a Kitelepítést (a ’90-es évek eleje), senki nem beszélt az autofikcióról. A teoretikus megfontolások mindig is érdekeltek, a regény formájának a megtalálásában nagy segítségemre voltak. De az én kérdésfelvetéseim inkább, nagy szóval, teológiaiak és létfilozófiaiak voltak, és csak kisebb részben irodalomelméletiek. A létezésszakmában voltam érdekelt. Ottlikkal, Mészöly Miklóssal és a posztmodernekkel feküdtem és keltem, nemcsak a műveikkel, hanem nyelvfilozófiai megszólalásaikkal is. Az Egy családregény végét, A szív segédigéit vagy a Márk-változatot, és persze a Kertész-könyveket (Gályanapló, Kaddis a meg nem született gyermekért) autofikcióként olvastam és olvasom, hogyan másként. És a Krasznahorkai-féle szövegzsongás, hogy szavamat ne felejtsem, más szóval az elbeszélés mint hömpölyögve áradó zene: a fülemben van ez is. Velük együtt Buber- vagy Rosenzweig-szövegeket, a tüneményes Derridát, valamint a transzformatív jelenlét esélyeit firtató színházi teoretikusokat, és persze alkotókat (Beckett, Thomas Bernhard, Heiner Müller) szenvedélyesen, talán nem is olvastam, inkább hangosan tanultam. Viszonylag hamar, a napi rituális Szentírás-olvasások hatására megszabadultam az olvasás mentális gyakorlataitól. Az egész testemmel olvastam és olvasok, tudatosan erre törekedtem.
Melyek voltak a legfontosabb ábrázolástechnikai problémák, amelyekkel szövege megalkotásakor szembesült?
G. P.: Ezt a kérdést összevonom a következővel, ha megengeded, mert talán éppen az elbeszélői pozíció megtalálása jelentett nehézséget az elején. Egyrészt unalmasnak éreztem volna, ha a szöveget lineárisan meséli el az elbeszélő, ezért más rendszerben szerettem volna megírni a szöveget. Az események időben és térben váltakozva bontakoznak ki, az olvasónak kell időrendbe állítani őket. Másrészt szükségszerűnek láttam, hogy az elbeszélőnek legyen indoka arra, hogy elmondja, mi történt vele az elmúlt években, azt éreztem, hogy ő egy olyan karakter, aki nem mondja el kérés nélkül ezeket a dolgokat. Ezért választottam azt a formát, hogy az őt kérdező pszichológusnak írja meg a vele történteket.
V. A.: A beszélő, a narrátor pozíciójának a megtalálása – ennél azóta sem tudok elképzelni nagyobbat. Amikor az elbeszélő egy gyermek hangján szólal meg, eleve fikciót írunk, hiszen erről az önmagunkról olyannyira keveset tudunk. És noha többször megpróbáltam, képtelen voltam (számomra) elfogadható mondatokig jutni. És persze a tisztán felnőtt nézőponton is hamar fennakadtam, nem találtam meg ugyanis valódi tétjeit. A megoldás az elbeszélés hibrid karakterében mutatkozott meg. A világra néző gyermek tekintete nem különbözik strukturálisan a világot abszurdnak látó felnőttétől. Főként, ha a kettőt összeköti a nem túl hangos, de azért jól kivehető nevetés. A két hang és nézőpont felszabadította a mondatokat. Meg kellett tanulnom – ez egy másik írástechnikai kihívás – ellenállni a történetek befejezésének, lekerekítésének. Nem a végigmondott történetek érintik meg a valóságot, épp ellenkezőleg, az ábrázolás valóságossága. Hiszek a történetben, talán a nagy történetben is, de ez, nekem legalábbis, csak töredékekben mutatja meg magát. Nem a megértéshez, hanem a szöveg átéléséhez szeretném eljuttatni az olvasót. A valódi megértés az átélés következménye. Előbb mindenképpen testi-érzéki tapasztalatokhoz juttatni a befogadót – ez volna az esztétikai program, ha egyáltalán van. Neki magának kellene szöveggé, sőt történetté válnia önmaga számára, ahogyan velem is történik, amikor egy írás kataklizmákat idéz elő a lelkemben. A testi olvasás elodázza a diszkurzív jelentéseket, és sokkal nagyobb mértékben számít az olvasóra a regény beteljesítésének folyamatában.
Hogyan formálta meg az elbeszélői pozíciót?
V. A.: Korábbi válaszomban leginkább erről beszéltem, hiszen az elbeszélői pozíció mutatkozott sokáig megoldhatatlannak számomra. Akkor időzzünk még a technikai kérdéseknél. Regényem annyiban „posztmodern”, bármit jelentsen is ez, amennyiben egy másik könyv át- vagy felülírására szánja el magát. Ami ráadásul nem egy, hanem sok „könyv”, töredék, bölcsességi irat, versfüzér, dramatikus dialógus, tanítás, példázat stb. gyűjteménye. Egyetlen könyv, mégis. A Bibliára gondolok, persze. Annyiban pedig posztmodern utáni a könyvem, a posztmodern írásmódot valóban megtagadó, amennyiben lineáris, világos idővonalra fölhelyezett, összefüggő családtörténetet mesél el. A beszélő hangja, helyzete stb. kulcskérdés számomra, most is az. A hangzó, más szóval színházi értelemben megjeleníthető, előadható, sőt megcselekedhető, azaz transzformatív beszéd kezdett el foglalkoztatni nagyon hamar, íróságom legelején már. Talán apám hangját kerestem a nyelvben, nem tudom. Nem a „jó” vagy az „erős” mondatok megtalálása érdekel, hanem a maga köré-fölé visszhangzó teret létrehozó írás.
Az írás során milyen tapasztalatokat szerzett az irodalmi szöveg és a valóság-valószerűség összefüggéseiről?
G. P.: Hayden White írásai mutatnak rá, hogy még a történelmi eseményeket is csak a fikció segítségével vagyunk képesek elbeszélni. Nem gondolom, hogy a történetalkotás szempontjából létezik ennél fontosabb tapasztalat. Az autofikció nem más, mint a valóság egy szeletének újraírása, szubjektív értelmezése az elbeszélésen keresztül, s mint irodalmi műfaj, nem törekszik a tények lehető legpontosabb leírására. Irodalmi szöveg és valóság így elég lazán kapcsolódik egymáshoz, de ettől függetlenül egy szöveg még lehet nagyon is valószerű.
V. A.: A legfontosabb talán az, hogy a fikció – az alkotói képzelet – sokkal teljesebb, vagy inkább „égetőbb” valóság feltárására alkalmas, mint általában gondolnánk. Nem az egzakt tudományossággal állítanám szembe, hanem az egymással szembe helyezett „igazság”-fogalmainkkal. A kérdés nem az, hogy valóban úgy történt-e – akkor –, hanem hogy történik-e – most. Már pedig a szöveg, ha élete van, most történik, és velünk – ez pedig erős, elháríthatatlan realitás. Ha az akkori valóság nem bír megtörténni bennünk és az olvasóban most, akkor nem valóságot tártunk fel, hanem csak képzelegtünk róla. A valóság ott rekedt, valamiféle megragadhatatlan és kétséges akkorban.
Az elmúlt évekből talán a Karl Ove Knausgård Harcom című regénysorozatát kísérő botrányok mutatják meg a legnyilvánvalóbban, hogy az autofikciónak nevezett szövegek alkotói nem egyszer úgy használják fel az írói élményanyagot, hogy az elkészült mű olvasásakor egyes személyek magukra ismernek. Önnek volt része hasonló konfliktusokban?
G. P.: Konfliktusokban nem volt részem, de volt már, aki jelezte felém, hogy felismerte magát vagy valaki mást a regény egy-egy karakterében. Arra is volt példa, hogy ugyanabban a karakterben többen is felismerték magukat. Nincs ezzel semmi gond, a könyvek karaktereivel gyakran együttérzünk, beléjük látjuk magunkat. Az autofikció esetében ez hatványozottan jelen van, hiszen olyan műfaj, amely intenzíven játszik a valósággal. Azt hiszem egy ilyen helyzetben a regény szerzőjének ismerősei hátrányból indulnak, mert könnyebben belemennek a játékba, amit a műfaj kínál: a valós és kitalált közötti választás ebben az esetben talán kicsit gyakrabban esik a valós vagy a „talán tényleg megtörtént vele” kategóriába. Az autofikció műfaját az is segíti, hogy az elmúlt évszázadokban szinte csak úgy adnak ki könyveket, hogy szerepel rajtuk a szerző neve. Ez nem minden korszakban és nem minden műfajban volt így. Kire mutogatnánk, kit kérdeznénk, s létezne-e egyáltalán az autofikció műfaja, ha a szerzők neve hirtelen eltűnne a borítóról, ha a szerző személyét tökéletes érdektelenség övezné?
V. A.: Regényemben a testvéreim és a szüleim hivatalos nevét használom. Megkíséreltem fikciós nevekkel előállni, teljes katasztrófa volt az eredmény. Kopogtak és nehéz füstöt okádtak a kimódolt, magyarázkodó mondatok. Viszont írás közben maguktól beléptek egy számomra alig ismert rituális térbe (Lídia nővér, Ferenc testvér stb.), és ez megváltoztatta a szöveg tagolását. Más térbe helyezte el magát a történetet. Egy kezemen meg tudom számolni, hány kitalált név van a regényben. A történelmi személyiségeket persze a gyermek látja olyanoknak, ahogyan a regényben megjelennek, valóságuk nem vonható kétségbe. Persze biográfiai elemeket is elhelyeztem a mellékmondatokban, hogy hitelességük magától értetődő legyen. Voltak konfliktusaim a testvéreimmel, inkább talán értetlenkedő, és mindig jogos kérdések elé állíttattam. De a családi legendárium vakfoltjait feltáró fejezetek okoztak olykor kifejezetten szenvedélyes szóváltásokat. A fikció. Az egyetlen, ami számít. Mert be tud hatolni a rejtőzködő valóságba. Nem autorizáltattam a regényt a családtagjaimmal a megjelenése előtt. Az autofikciós regény közösségi tett, nem lehet jól kijönni belőle. De nem is kell. Megértem Knausgårdot.
*
Kemény Lili (író, költő, filmrendező, a Nem című regény szerzője): A kortárs autofikciós diskurzust felületesen ismerem, de a trendet magát érzékelem. Legelőször akkor érzékeltem, amikor egy régi tavaszon Chris Kraus, Maggie Nelson, Ben Lerner, Kathy Acker, Eileen Myles, Renata Adler, Denis Johnson, Tom McCarthy rövid könyveit olvastam sorban egymás után, és elmondhatatlanul felajzott, hogy ennyire közvetlenül is lehetséges közölni. Hogy az akkor egy lendülettel olvasott szövegek a mostani kritikai terminológiában autofikciósnak minősülnek-e, fogalmam sincs. Gondolom, egyik-másik igen, mások nem. Ma valószínűleg már nem érezném ezeknek az írásmódoknak az egyneműségét, ami akkor maradandó benyomást tett rám.
Eddig is léteztek memoárok, esszék, levelezések, vallomások, gyászbeszédek, tudósítások, intelmek, útirajzok, esettanulmányok, evangéliumok, periratok, olvasó- és műhelynaplók. Ad absurdum: versek. Ezek az írásnemek kevéssé érdekeltek fantáziadús történetek megköltésében, vagy, úgy is lehet mondani, türelmetlenek a meséléssel szemben. Bár talán ez sem általános. Borges, amikor valós és kitalált textusokra való hivatkozásokból épít rejtvényeket, Esterházy, amikor összelopkod mindent, amit megirigyel, és ráüti a főúri név pecsétjét, Borowski, amikor beszámol Auschwitzról, egyszerűen mást csinál. Nem mesél. Hanem valami mást csinál. Vannak olyan írók is, akik nagyívű történeteket, epikus világtablókat komponálnak, sorstípusok tömkelegét foglalják cselekménybe, ugyanakkor megvan bennük ez a meséléskerülő attitűd.
Mire én oda jutottam, hogy formalizáljam az életanyagomat, és közreadjam az ebből készült regényt, már átalakult a fikcióval való viszonyom; úgy olvastam Tolsztojt, Flaubert-t, Stendhalt, Bernhardot, Goethét, Th. Mannt is, mint kutatókat, akik az írásanyagukba rejtjelezik a saját életük mitikus eseményeit, sok esetben a kiemelt tulajdonnevekkel együtt. (A szerzői név egy-egy íráspraxist jelöl, a személyes íráspraxis szinte olyan, mint valami egy kézben tartott tudományág: felfedezés, módszertan, hipotézis, vázlatok, kísérletek, eredmények egyben.) Így olvastam Foucault-t, Freudot is.
Innen már csak egy lépés a világon mindent kódfejtői szemmel olvasni. Mert amit ember ír le, az mindig a saját életének az elkódolása, legalábbis lehet így látni. Az ember a sorsát kutatja, a szerelmeit őrzi, a halottait temeti, a végrendeletét intézi az írásaiban. Akár tud róla, akár nem. Amikor a kódolás maga válik érdekessé, és frivol, játékos transzparenciával nyomakszik előtérbe, azt posztmodernnek szokták nevezni. Felhívnám a figyelmet Bodor Ádám, Kornis Mihály, Hajnóczy Péter, Galgóczi Erzsébet, Hajas Tibor, Lengyel Péter, Garaczi László, Nádas Péter, Németh Gábor, Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Györe Balázs, Rakovszky Zsuzsa, Kukorelly Endre, Petri György, Barnás Ferenc, Borbély Szilárd munkásságára. A posztmodern is megkérdőjelezhető fogalom. De most csak azt szeretném kérni, gondoljanak bele, miért nem nevezzük az ő bizonyos írásaikat autofikciónak. Ugyanis nem nevezzük. De miért nem? Egyszerűen csak nem volt még időnk hátranézni, mióta meghonosult a terminus?
Miért nem autofikció a Kaddis a meg nem született gyermekért?
Úgy tudom, az autofikció nem az elmúlt pár év terméke. Veszélyes ellenkultúrának született a hetvenes-nyolcvanas években. Irodalomellenes irodalomnak; Proust ellen, akinél mindenki homokos, csak Marcel nem. Elengedhetetlen része a coming-out. A fennálló társadalom ellensége vagyok. Van mit bevallanom, van mire ráírnom a saját hivatalos nevem, mert van tétje. Üldözik a homoszexualitást, úgyhogy lerúgom a rendőr veséjét, kinyalom a csajom pináját, én, Eileen Myles. Az auto- szavatolja, hogy vállalom a következményeket. A -fikció annyit tesz, hogy a többiek védelmében egy-két adatot elmaszatolok. Mást ne lehessen miattam jogi eszközökkel vegzálni. Mert az ember csak a saját bőrét vigye a vásárra (igazi vásárra), azt viszont vigye. Ha a szerzőnek nincs a rovásán olyan „deviancia”, kihágás vagy szimplán csak etikai krédó, amit az adott politikai klímában életveszélyes névvel vállalni, ha nincs határsértés a magán és a nyilvános között, akkor a saját név használata a publicisztikus megszólalásnak tett engedmény, stíluseszköz. Apró, ödipális titkok nem számítanak. Senkit nem fognak börtönbe zárni, megverni, leköpni azért, mert harminc éve megnézte a szomszéd kislány punciját a fáskamrában. Vagy mert időnként sötét, mizantróp vagy enyhén rasszista gondolatai vannak. Vagy mert gyereket szült és kialvatlan.
Az a benyomásom, hogy a jogilag-politikailag kihívó coming-out aktusára a kortárs magyar kritikának nincs fogékonysága, és az ödipális háromszög közvetlen-közvetett reprodukcióit, a kódmentesnek mutatkozó, magánéleti tárgyú szövegeket nevezi autofikciónak. A legtöbb recenzióban, publicisztikában, interjúban ebben a tompított formában használják a megjelölést. Azt felejtik ki az autofikcióból, ami a sajátosságát adta. Így a mai definíciója (azaz: a használata) csereszabatossá teszi a memoárral. Annyit javaslok, hogy az így felfogott, „kortárs magyar” autofikciót tekintsük kritikai konstrukciónak. Ne művekből eredeztessük, hanem a kritikai praxisból, ahol dívik. Úgy is, mint műfajmegjelölés, ítélet, de úgy is, mint attitűd, kritikai magatartásmód.
Azt is megvizsgálhatná az Alföld, hogy mióta elfogadott dolog műkritikában élménybeszámolót tartani. Mikor lehetett az első alkalom, hogy egy nyomtatott irodalmi folyóirat szerkesztősége elfogadott egy recenziót, amelyben ilyesmik íródtak le: „beszippantott”, „azonosultam”, „ledobott”, „segített”, „felszisszentem”, „hiányoltam”, „hosszú volt”, „megsértett”, „nem értem”, én, én, én. Közvetlenül én, a recenzens, aki kipróbálom a terméket mások előtt, mások nevében. Az én tempóm, „identitásom”, reflexeim, szájízem, szokásaim, karosszékem – de mindez valaki más képviseletében. Az ún. olvasónak tulajdonítva minden tudatlanságot és türelmetlenséget, mintha statisztika igazolná, de egyben erény és kötelesség is volna értetlennek, közönyösnek, megrögzöttnek, sértődékenynek, lustának, nyárspolgárnak lenni. Az „olvasó” az. Az értékesítők csak előzékenyek. Amíg a művészeti mező autonómiáját a hagyomány autoritása garantálta, más szóval létezett esztétikum, addig a kritikus is szerző volt, nem a vásárló képviselete. Kiválasztott és megformázott valamilyen anyagot, és a rajta elvégzett műveletekből a saját élményvilága és alkata rajzolódott ki, ha akarta, ha nem, az ő titkos, belső élete kódolódott az olvasataiban. De rejtjelezve, személytelenül-személyesen. A művészet autonómiája megszűnt, ezért eljött a kulturális árutermelés, a képviselet és a profilozás ideje. A finom kódolás, a rejtőzködő személyesség kivész. Lehet persze, hogy mindig is burzsoá konstrukció volt.
Vagy tényleg volna valami a levegőben, valami új? Mi változhatott a nagyvilágban vagy a mediális környezetünkben, ami miatt egyre többen írunk és olvasunk a kódmentesség kódjában? Csak intuícióim vannak. Mi talán már nem vonzódunk a biografémákkal űzött formalista játékokhoz, mert az utóbbi időben nehezebb, magányosabb munka lett megképezni egy szubjektumot, egy szuverén ént, mint eddig volt: az én már nem elég erős, hogy hülyéskedjünk vele. De nem nyűgöz le minket az elkötelezett dokumentarizmus és a fékevesztett narratív fantázia sem, mert túl könnyűnek találjuk a kódjaikat – persze, meg is edződtünk a posztmodernek okos marhaságain. Talán csak precíz munkát akarunk végezni, olyan anyaggal akarunk dolgozni, amit jól ismerünk. Szabad, elidegeníthetetlen munkára vágyunk. Meg akarunk őrizni valamit az emberiségnek, ami hozzá illő. Nem tudom, sokfélék vagyunk.
És ezért kérdem: miért nem autofikció a Kaddis a nem született gyermekért? Egy időben íródik az angolszász, a német és a francia irodalmi nyilvánosságot megrázó első hullámmal. Olyan férfi írja, akit a származása miatt megsemmisítőtáborba zártak, ezért nem akar gyereket, mert gyűlöl mindenkit. A virtuális közös gyerek elutasításával olyan morális halálugrást hajt végre, hogy a szerző, sőt az olvasó is védelemre szorul, álnevek, költött helyzetek oltalmára. De mivel nincs, aki ne látna át a hevenyészett kódoláson, tényleg kérdezem: miért nem a Kaddis a paradigmatikus magyar autofikció.
(A körinterjú első részét Biró Zsombor Aurél, Vida Gábor és Szűcs Teri válaszaival itt olvashatják.)
Hozzászólások