Jókai Mór emlékezete, szerk. Margócsy István
Ha a 19. századi magyar olvasókat megkérdeznénk, ki a magyar irodalom legismertebb alakja, Petőfi Sándor neve mellett valószínűleg a legtöbben Jókai Mórt említenék meg. A mai átlagos olvasó azonban jó, ha az iskolapadban felszedeget néhány rá vonatkozó információmorzsát, melyeket felnőttkorára vagy elfelejt, vagy – ha kedvet is kap – két-három regény elolvasásáig jut el csupán. Az író hosszúra nyúlt életpályája – melyet szinte megszakítás nélkül az irodalomnak és a politikának szentelt – némi magyarázattal szolgál az életében őt körülvevő rajongásra és tiszteletre. Megítélése azonban már életében is meglehetősen kettős volt. A dicsérő, tiszteletteljes, esetenként rajongó hangnemmel párhuzamosan megjelentek az éles kritikák, s az elutasítás gesztusa a 20. századi irodalomtörténet-írásban is megmaradt a méltató hangok mellett. Halála után is sokáig élt emlékezete az irodalmi életben, azonban a 19. századi szövegek nyelvi távolsága fokozatosan az olvasói kánon szélére sodorta az egykor ünnepelt és sokat kritizált írófejedelmet. Más erényei mellett ennek a felejtésnek az ellenében lép fel az Osiris Kiadó irodalomtörténeti sorozatában megjelent Jókai Mór emlékezete című kötet, mely segít felfrissíteni, megújítani a Jókaival kapcsolatos tudást.
A Margócsy István által szerkesztett gyűjtemény gazdag anyagot fog össze az író életében, majd a 20. század első és második felében, illetve a 21. században róla megjelent írásokból. Ha sorban haladunk a szövegek olvasásával, kirajzolódnak előttünk a Jókairól kialakult kép változásai. A kötetet átlapozva hamar kiderül, hogy valóban egy válogatást tartunk a kezünkben; műfaji és tematikus sokféleségről van szó, hiszen helyet kapnak benne könyvismertetők, tanulmányok, versek, beszédek. Az egymástól tematikájukban, megszólalásmódjukban, céljukban is különböző írások jelentős része egy-egy regény elemzésére vállalkozik, de találunk köztük jellemábrázolásról, humorról, romantikáról és realizmusról szóló értelmezéseket.
A szerkesztő az Előszóban sorra veszi az irodalomtörténeti periódusokat Jókai fogadtatástörténetét vizsgálva, s keres és talál is magyarázatot a különböző korszakokban más-más módon megjelenő Jókai eltérő megítélésére. A terjedelmes bevezetés részletes képed ad Jókai recepciójának különböző korszakairól (az életében megjelent kritikáktól napjainkig), így az olvasó nagyobb rálátással kezdhet neki a forrásszövegek áttekintésének. Az első – a recepció szempontjából jelentős – korszak az 1840-es évektől indul és egészen a 19. század végéig tart. Margócsy kiemeli, hogy „Jókainak recepciója már életében is különlegesnek volt tekinthető, s szélsőségek között mozgott – ami elsősorban azzal függött össze, hogy az az írói jelenség és jelenlét, amelyet ő hosszúra nyúlt pályája során produkált, a maga korában (is) újságnak minősült, s oly sok újszerű problémát vetett fel, mind az írói szerepnek, mind az irodalom funkcionálásának szempontjából, hogy szinte elkerülhetetlen volt a pozitív és negatív megítéléseknek feltornyosulása.” (11.) A hosszú életpálya mellett nem elhanyagolható az sem, hogy Jókait nemcsak egyszerűen íróként ismerte a magyar társadalom, hanem politikusként is. Megítélése a politikai pályafutása alakulásától is függött, hiszen a forradalom lelkes támogatójaként a megtorlás utáni években egyfajta enyhülés figyelhető meg gondolkodásmódjában a hatalommal szemben. Ugyan másfél évtizedig a radikális ellenzéki pártot (az ún. Határozati Pártot) erősítette, később már megbízható kormánypártiként folytatta munkásságát. Margócsy előszavában kiemeli, hogy bár Jókai politikai „pálfordulása” megosztotta a közvéleményt, mégis „oly mértékben és súllyal vett részt az ország (a nemzet) közéletében, amilyenre sem előtte, sem utána magyar írónak nem volt lehetősége”. (12.) Persze a közvéleményt még ennél is jobban érdekelte az író személyisége és magánélete, mely írói imázs tudatos alakítására Jókai ügyesen használta fel az egyre inkább kiépülő modern tömegmédiát. Végül a szerző megemlíti, hogy számos olyan művet írt Jókai, melyben a fikciós történetmesélés keretei között fölhasználta saját életrajzának momentumait is, ezzel is erősítve a személye körül kialakuló kultuszt.
Margócsy az Előszó második felében rövid áttekintést nyújt az olvasónak Jókai Mór fogadtatástörténetéről. Sorra veszi a közvélemény formálódásának okait, olyan kritikusokról, irodalomtörténészekről ír, akik befolyással voltak az író szépirodalmi műveinek recepciójára. Az író indulásakor – az 1840-es ’50-es években – megjelenő regényekről elismerő hangon szólt a kritika. Dicsérték elbeszélésmódját, jellemábrázolását, stílusát. A következő évtizedekben a Gyulai Pál körül csoportosuló irodalomtudósok már élesen bírálták Jókai regényeit: hiányolták belőlük a mélyebb problémafelvetést, szereplőinek ábrázolásában pedig a lélektani realizmust. Ám ezek a kritikus hangok sem tudták megingatni Jókai népszerűségét, így életében az irodalmi nyilvánosság nagyobb része méltató hangon szól róla.
A megítélésében bekövetkezett változás a 20. század elején már érzékelhető volt. A Jókai-féle elbeszélésmód és retorika az esztétizáló modernség korszakában elavultnak hatott. A legfőbb kérdés Jókai életművét illetően az lett, hogy hová illeszthető be irodalomtörténeti szempontból. Ennek megválaszolására a 20. század első felének három irodalomtörténésze is vállalkozott: Zsigmond Ferenc, Horváth János és Sőtér István. Míg Zsigmond monográfiájában fejtegette, hogy az írói életműből nagyjából húsz év termése méltó az emlékezetre (s a kései regények már hanyatlástermékeknek tekinthetők), addig Horváth János a Gyulai-féle diskurzust folytatva egy-egy kisebb elemzésben hangsúlyozta az író naivságát a „komoly” irodalmisággal szemben. Sőtér István 1941-ben megjelent könyvében az író „modernségét” dicsérte, s az egész Jókai-életművet folytatható, előremutató hagyományként mutatta fel. A következő irodalomtörténeti korszaknak Margócsy a 20. század második felét jelöli ki. Részletesen elemzi, hogy a korszakban Jókait nehezen tudták beilleszteni a szocialista kultúrpolitika és a marxista irodalomszemlélet „haladó hagyományai” közé. Az irodalmi művek szakmai elemzése helyett fontosabb kérdésként jelent meg Jókai osztálykötöttsége, s a marxista teória – melyben a realizmus jelentette minden művészet alapelvét – kitartóan kereste, s csak nehezen találta meg Jókai művészetében a realista vonásokat. Margócsy hangsúlyozza, hogy az író nem realista világlátását a század második felében sorozatos bírálat érte, s ez a hangvétel határozta meg a század második felének Jókai-recepcióját. Csak a rendszerváltás után, az ideológiai kontroll megszűnésével kezdték újrafelfedezni Jókai művészetének addig elhanyagolt kérdéseit, korszakait.
A 21. században például ismét az addig hanyatló korszaknak titulált késői művek felé fordult az irodalomtörténészek figyelme. Bori Imre és Fried István részletes elemzéseket készített az addig kevéssé méltatott késői novellákról, kisregényekről. De a sokáig kárhoztatott jellemábrázolás is új megvilágításba került Eisemann Györgynek és Bényei Péternek köszönhetően. S bár az irodalomtudományos megújulás jelentősnek mondható, sajnos továbbra is az a tapasztalat, hogy a szélesebb közönség körében egyre kevesebben fordulnak a Jókai-regények felé. Ennek bizonyítására a szerkesztő pontos számadatokat sorol fel, amelyekből kiderül, hogy Jókai olvasottsága a 2000-es évek elején 1.9 %-ra esett vissza az 1964-es 16.4 %-hoz képest. Sajnos az iskolai népszerűsége is hatalmas visszaesést mutat, hiszen a közoktatási tantervekben korábban kötelező olvasmányként szereplő A kőszívű ember fiait (1869) már a legtöbb irodalomtanár kihagyja a tananyagból, s említést sem tesz róla.
A Jókai-recepció egyes korszakait egy-egy példával szemléltetve elsőként Mikszáth Kálmán 1884-ben publikált A mi fejedelmünk és övéi című írására érdemes kitérni. A szerző barátja, majd halála után életrajzi regényének írója ebben a cikkében dicsérő, már-már magasztaló hangnemben szól Jókairól mint íróról, politikusról. Helyét a magyar irodalomban, s a hétköznapi emberek számára is az állandóság fogalmával kapcsolja össze: „Úgy tetszik különben is, mintha mindég élt volna. Mintha sok századok óta álmodná azt a tömérdek regét, mely a tollából csurog. Ki kérdezi: mikor lett a patak? Hát itt volt mindég, itt folydogált, és itt fog folydogálni örökké, s a dűlőt, völgyet, melyet mint ezüstpaszománt szel végig, lehetetlen elképzelni nélküle […].” (85.) Az állandóság mellett Mikszáth Jókai hazafiságát és sikeres politikai szereplését emeli ki. Tevékenységét Tisza Kálmán pártjában a Tiszához való túlságos ragaszkodással jellemzi, s megjegyzi, hogy sokan szemére vetették a politikai váltást, lojalitása semmiképp nem tekinthető bűnnek, hiszen Tisza Kálmán Deák Ferenc óta a legnemesebb alakja a politikai életnek. Mikszáth cikkében nem mellőzi a humoros megszólalásokat, a rá jellemző anekdotikus stílus miatt álláspontjának megismerésén túl egy könnyed, olvasmányos szöveggel ismerkedhet meg az olvasó.
A következő korszakból, a 20. század elejéről Ady Endre Jókai szobra című írása érdemel figyelmet. Ady in medias res kezdéssel rögtön mondanivalójának lényegére tér, s a rá jellemző nyers stílusban, elítélő hangon szól a magyar társadalomról, akik nem sietnek szobrot állítani Jókai Mórnak. Az írás 1905-ben, Jókai halála után egy évvel, s születésének nyolcvanadik évfordulóján látott napvilágot, így érhető Ady témaválasztása. A rövid terjedelmű írásban Ady éles kritikával illeti mindazokat, akik nem akarnak méltó módon emlékezni Jókaira. Majd önmagát és az olvasót is meggyőzve leírja, hogy Jókai nagysága nem is igényli ezt. Zárásként a jövőbe tekint, s olyan időket vizionál, amelyekben a magyar társadalom ráébred Jókai nagyságára, s akkor majd méltóképpen fognak emlékezni rá az emberek.
A következő írás jól jelzi a Jókai-recepció problematikusságát a 20. század második felében. Az Irodalomtörténeti vita Jókairól címmel megjelent szövegben az 1949-től induló vitasorozat egy darabját olvashatjuk, melyet Nagy Miklós irodalomtörténész foglalt össze. Érdekes, tanulságos olvasmány, melyből az olvasó megbizonyosodhat a szocialista korszak Jókaival szemben felmerülő problémáiról, melyekre Margócsy előszavában a korszak ismertetésénél is utalt. El nem tüntethették az irodalomból, de addigi helyén sem hagyhatták, így át kellett formálni a róla kialakult diskurzust olyanná, hogy beilleszthető legyen a rendszerbe. Hegedűs Géza felvetése éppen ezt a problémát volt hivatott megoldani, mely szerint Jókait polgárosodó nemes helyett polgárnak kell tekintenünk. Ily módon jól magyarázható viszonya 1848–49-hez: békepártisága azzal, hogy osztálya, a polgárság az áprilisi törvényekkel megkapta, amit követelt, lázadó szelleme pedig azzal, hogy még ennél is erősebben éltek benne a liberális szabadságjogok, így később, 1849-ben ezért csatlakozott a Függetlenségi Nyilatkozathoz. Hasonló módon helyezi el Hegedűs az írót a romantika és a realizmus tengelyén. A romantika beteg hajtásainak nevezi első műveit, valamint a Laborfalvi Róza halála után megjelent művek egy részét. Realizmusát pedig „mikroszkópszerűnek” titulálja, mellyel a valóság felnagyítására törekszik. Hegedűs jól felépített érvelésével képes lehetett beláttatni az olvasóval álláspontjának észszerűségét, azonban néhány irodalomtörténész cáfolta azt, így alakult ki a vita az érintett kérdések körül.
A kötet utolsó egysége a 21. századi irodalomtörténet-írás Jókai-képének bemutatására törekszik, néhány kiváló tanulmányt felsorakoztatva. Ezúttal csak Margócsy István Kalandorok és szirének. Jókai Mór jellemábrázolásáról című tanulmányát említeném, amelyben a szerző cáfolja a Gyulai Pál óta a szakirodalomban jelen lévő álláspontot, amely Jókai jellemábrázolását képtelennek, valóságellenesnek nevezi. Elemzésében Margócsy a szerzőről még életében megjelent kritikákat, illetve Jókai ezekre adott válaszát vizsgálja, majd részletesen kifejti saját álláspontját, példákkal alátámasztva érvelését. Jókai szereplőit kiemeli az addig oly erősen élő „angyal–ördög” sémából, állítása szerint nem illeszthetők ilyen egymástól élesen különböző kategóriákba, hiszen a pozitív szereplőknek is vannak negatív tulajdonságaik és fordítva. Margócsy tanulmánya felhívja a figyelmet arra, hogy a Jókai-kutatás berögzült, idejétmúlt elméleteit időnként újra kell gondolni, át kell formálni.
Írásom zárásaként szeretném a kötetet ajánlani mindazoknak, akik érdeklődnek Jókai Mór életműve, fogadtatástörténete iránt. A változatos műfajú és témájú írások között minden olvasó találhat számára érdekes és értékes olvasmányokat.
Jókai Mór emlékezete, szerk. Margócsy István, Osiris, Budapest, 2022.
Hozzászólások