New York-i útinapló 2.
Dolgok, melyeket itt nem csináltam:
Céltalanul bóklászni a városban.
Langyos nyárestén teraszon fröccsözve ráérősen nézni az embereket, nőket, férfiakat, milyen évszaknak öltöztek ma, mi járhat a fejükben.
Városon kívülre kirándulni autóval.
Irigykedni az itt lakókra.
Lakóautóval bejárni az Államokat.
Színházba vagy koncertre menni.
Meglepődni, ha valaki nem heteronormatívan öltözködik.
Dolgok, melyeket először próbáltam ki New Yorkban:
Kagylós tésztát enni a munkatársak körében elegáns olasz étteremben. (Rögtön a bevállalós rendelés leadása után kiszöktem a mosdóba, és megnéztem egy videót arról, hogyan kell megenni egy ilyen ételt. Sikerült, finom volt.)
Átbiciklizni egy nagyon hosszú hídon egy másik államba, és ott autentikusnak tűnő vietnámi ételeket enni.
Azon szorongani, milyen sok ismeretlen csípős rovar élhet itt.
Reggel nyolcra odaérni (biciklivel) az iskolába az óvodások diplomaosztójára.
Térdig a jéghideg óceánban állva hallgatni, ahogy körülöttem a fürdőzőket győzködi a partiőrség, hogy nem szabad fürdeni a strandon.
Angol nyelven tartani tárlatvezetést az amerikai csoportnak, közben mondatról mondatra olaszul is összefoglalni a lényeget egy idősebb olasz párnak.
A gyerekemet bátorítani, hogy menni fog az iskola, és biztosan szereti majd, akkor is, ha nem ért minden feladatot.
A Yale olaszos csoportjának olaszul tartani vezetést, és a végén örülni a sikernek.
Elmagyarázni, hogy Budapest nem Csehországban van, és mi az a termálfürdő.
Sokszor elmesélni, hogy a családommal jöttem, és igen, a férjem tényleg valódi szent, hogy az ittlétünk alatt otthon van a gyerekekkel.
Elfogadni nagyvonalú ajándékokat és gáláns meghívásokat.
Pozitívan értékelni mások teljesítményét.
Metrón táncoló fiúknak pénzt adni.
Meghatódni az idegenek kedvességén.
Majdnem sírni a metróban a Pride plakáton, mert otthon ez is másképp van.
Az ígéret földje
Ahogy tavasszal végre javult az idő, erősödött bennem a felfedezési kényszer, mert olyan kevés időnk van itt, és mindent a mostba kell sűrítenem. Most kell kihasználni az időt, és ÉLNI A LEHETŐSÉGGEL. Ez a mondat mint valami átok cseng a fülemben egész ittlétünk alatt.
Most kell elolvasom az összes érdekes könyvet, amit a könyvtár és az e-book-szekció kínál.
Most kell megcsinálnom a fotókat, amelyeket csak New Yorkban lehet megcsinálni.
Most kell kitalálni az egész hátralevő életemre elég inspirációt nyújtó ötleteket.
Most kell beszívni és átszűrni magamon ezt a rengeteg ihletet, közben egyszerre megélni, feldolgozni az élményeket, és átültetni az írásba.
Egyszerre művelődni és kikapcsolni, bekapcsolni és tanítani, tanulni és átlátni, befogadni és rögzíteni.
Előre kell megélnem az összes további évemet, mert innentől semmi potenciálisan érdekes vagy inspiráló nem fordulhat elő velem, mert most vagyok New Yorkban életemben először és talán utoljára.
Finoman szólva frusztráló ez a kényszeres inspirációhajhász hozzáállásom, és megnehezíti az élmények egyszerű élvezetét.
Hónapok teltek el, mire voltak napok, amikor nem fényképeztem megállás nélkül. Hónapok teltek el, mire odataláltam a munkahelyemre google maps nélkül. Hónapok alatt vált az itteni életünk a szenzációból megérkezéssé, biztonságosan megszokottá.
Ilyesmit érezhettek a Grand Tour idején a fiatal angol arisztokraták, akik masszív FOMO-t követve érkeztek Európába, hogy a kontinens nyugati és keleti felén szerzett benyomásaikat olykor erősen alkoholizált állapotban alkotásba szublimálják. Voltak amerikai művészek is, akik néhány évre átugrottak Európába hasonló céllal. Persze elsősorban a mediterrán térség országai vonzották őket, valahogy a Balkán és Közép-Kelet-Európa annyira nem volt fancy.
Ebből egyébként érdekes módon megmaradt itt az a meggyőződés, hogy ha valami európai, az a legjobb. Legyen az étel, ruha, művészeti produktum. Sokáig nevettem ezen a felfogáson, mert mi az, hogy európai? Mi, európaiak, tudjuk, hogy a földrész és lakói nem alkotnak homogén halmazt. Bár, ha belegondolunk, mi is gyakran általánosítunk, amikor azt mondjuk: ez annyira amerikai!
Pedig valójában még néhány hónap New York után sem tudok semmit arról, mit jelent (egy másik államban) amerikainak lenni. Ez a város a leginkább európai, az itteniek szerint is. Pont annyira távol van egy Utah vagy Missouri állambeli várostól, mint Balmazújváros Párizstól. Vagy Makó Jeruzsálemtől.
Múzeumok gyerekkel
Már írtam, mennyire más ritmusban és más rétegeit fedezzük fel a városnak gyerekkel, mint régen ketten. A múzeumba járáshoz viszont ragaszkodom, és a gyerekek kicsi kora óta járunk is. Szegények tűrik. Azért alkalmazkodunk hozzájuk, nem megyünk végig 4 óra alatt a Metropolitain Museum összes kiállításán, inkább igyekszünk nekik is érdekes helyet választani. Alkalmanként egy kiállítást nézünk meg, így bírnak legfeljebb egy órát. A gyerekek már tudják, hogy a kiállításon csendben kell lenni, nem lehet szaladgálni, és semmit nem szabad megfogni. Ez nagyjából megy is a nagyobbiknak, de a két és féléves nem mindig tudja betartani. Nagy felismerés volt, hogy itt az intézményekben dolgozók is alapvetően és őszintén kedvesek velünk családként. Nem kaptunk negatív megjegyzést a gyerekek hangos jelenlétére, még múzeumi helyzetben sem. Egyszer fordult csak elő, hogy rászóltak a lányokra rohangálás miatt. Ez persze éppen a számomra egyik legizgalmasabb kiállításon történt: Judy Chicago The Dinner Party-ján. Ide véletlenül tévedtünk be – látszik a felkészült kulturális fogyasztói magatartásom –, egy másik, kortárs európai női fotósokat bemutató kiállítás miatt mentünk a Brooklyn Museumba, ami tetszett is, de nem hagyott mély nyomokat. Aztán egyszer csak ott volt egy terem Chicago monumentális installációjával. Befelé menet lelkesen magyaráztam a lányoknak, ez miért kulcsfontosságú feminista mű, kiket idéz meg, mit jelképez, stb. Természetesen a gyerekeket ez hidegen hagyta, inkább szaladgálni akartak az érdekesen szögletes térben. Így 5 egész percet tölthettem a Vacsoraparty vendégei között, de ez is emlékezetes volt. Megkerestem Virginia Wolf, Szappho és Mary Wollstonecraft terítékét, megpróbáltam felidézni a művet övező vitákat…
Egy másik alkalommal megható volt a saját lelkesedésemet viszontlátni a nagyobbik lányomon, amikor a kedvéért megkerestük a MoMa-ban állandó tárlaton szereplő Frida Kahlo-képet. Kicsit fel kellett emelni, hogy jól meg tudja nézni, legalább háromszor visszatért az önarcképhez, ezer kérdése volt. Talán mégis átment valami a kezdetleges művészeti nevelésünkből.
Az itteni életünkben a nyitottságra törekvés és az elfogadás terén is fejlődtünk, ennek köszönhetően olykor random választottunk kiállítást, mert útba esett a múzeum. A Museum of the City of New York például nem szerepelt a kötelező bakancslistán, pedig nagyon megérte. Az aktuális kiállítás, a This Is New York 100 Years of the City in Art and Pop Culture a múzeum alapításának centenáriumát ünnepli. A hagyományos várostörténeti dokumentumok helyett itt a város inspirációs térként betöltött szerepét mutatják be. Egy vetítőteremben a falakon körben New Yorkban játszódó filmjelenetekből készült montázs nézhető, és a Szex és New York sorozat elején feltűnő ikonikus Carrie-outfitet is kiállították (ez a tüllszoknya idén januárban egy aukción 52 ezer dollárért kelt el. Nehezen tudom elképzelni, hogy Budapesten egy várostörténeti kiállításon a Barátok közt egyik szereplőjének farmerdzsekijét hasonló összegért árvereznek el, de ez más világ.) A kedvencünk itt a zenés térkép volt: a padlóra vetített New York-térképen az 5 városrész egyikére lépve (ugorva!) a helyhez kötődő zene indul el. Nagyon nehéz volt elvontatni innen a gyerekeket, pedig kétszer is megnéztük a kiállítást, de nem tudtak betelni a bronxi rap és a manhattani pop gyors váltakozásának varázsával.
A gyerekek szempontjából egyértelműen a legzseniálisabb múzeum a New York City Transit Museum volt. Ez a hely a szentendrei tömegközlekedési múzeum itteni változata a föld alatt. Egy korábban működő, többszintes metrómegállóban kialakított múzeumban gyerekeknek szánt játékbuszra és metróra is fel lehet szállni, de az igazi izgalom a metrótörténeti rész. A peron két oldalán felvonul az összes metrókocsi, amit a New York-i közlekedési társaság (MTA) valaha üzemeltetett, az 1910-es évektől napjainkig. És bár itt a vonatoknak nevezett metrókocsik mellett „ellenőrök” járőröznek, a gyerekek fékevesztetten rohangásztak egyik kocsiból a másikba órákon át. A közlekedés- és várostörténeti áttekintés mellett igazi kincs volt a reklámok felfedezése: minden kocsiban az eredeti, korabeli reklámokat rekonstruálták. Elképesztő volt látni a negyvenes évekbeli „zsebkendőbe köhögj, tüsszents!” vagy a még korábbról származó „padlóra köpni tilos és büntetendő!” szlogeneket. Engem a legjobban a Miss Subway jelenség fogott meg, ami egy 1947 és 1976 között működő, reklámfelületként megrendezett „virtuális szépségverseny” volt. A metrókocsikban arcképpel reklámozták a bizonyos kritériumrendszer alapján kiválogatott New York-i nőket, akik között volt Puerto Ricó-i bevándorló középiskolás, brooklyni egyetemista és szőke gépírónő is. Közel 200 nő nyerte el a becses címet az évek alatt. Gondolom, a reklámértéknek köszönhetően tartották meg a programot, 2017-ben megpróbálták újraindítani, de akkor már nem lett újra sikeres. A koncepció lényege jellegzetesen amerikai, a felszínen hangsúlyosan „politically correct”, valójában elég esetleges: minden kiválasztott nő hétköznapi szépség volt, „a girl next door”, akiben az utazóközönség a szomszédjára vagy önmagára ismerhetett. A nép leánya, ha úgy vesszük, de ebben a soknemzetiségű, multikulturális városban a szomszéd lány imázs is a lehető legnagyobb változatosságot mutatta be – a maga felszínes, szépségversenyes módján.
Gyerekek a zöldben
Amióta melegebb van, egyre fontosabb, hogy a zöldbe menjünk. A gyerekek már két hónap után kérdezgették, mikor megyünk erdőbe, de itt az érintetlen természet nehezen megközelíthető. Szép parkok vannak, etalon a Central Park és a Riverside Park (amelyet minden hétvégén ellepnek a latino családok óriási barbecue party-kkal), de igazi erdő alig van New York-ban. Meglepően nagy élmény volt a két botanikus kert (New York Botanical Garden, Bronx és Brooklyn Botanic Garden). Persze, a gyerekek a bejárhatatlanul hatalmas bronxi állatkertet is élvezték (aminek nagyjából az egytizedét láttuk két óra alatt), de a botanikus kertben a tágas füves téren szabadon rohangálás teljes flow élmény volt nekik. Ilyenkor értem meg igazán a Vekerdy-féle tanácsot, hogy egy ovis korú gyereknek napi 3-4 órát kellene kint a szabadban játszania. Tényleg ez lenne az ideális, de piszok nehezen megvalósítható egy ekkora városban. Hogy nevelnek boldog gyereket a New York-iak? Valószínű, kevesen olvasnak Vekerdyt (bár ki tudja?), de azért itt is minden napszakban és évszakban tele vannak a zöldterületek gyerekekkel. Fontos nevelési elv a „sharing is caring”, amit nem győznek mosolyogva ismételgetni a legkisebbeknek is, amikor nem akarják önként odaadni a kislapátjukat/labdájukat/aszfaltkrétájukat a másiknak. Azt is itt tanultam meg, hogy a kő-papír-olló nemzetközi játék, és kiválóan lehet ismeretlen gyerekekkel játszani a hosszú metrózások alatt.
A gyerekkönyvtárból, amely a második otthonunk lett, egyszerre öt könyvet lehet kivenni. Ezt ki is használtuk, minden héten 5–8 új mesekönyv megfordult nálunk, ebből a mintából tudok tanulságokat levonni. Elképesztő sokszínűséget tapasztalnak itt a gyerekek, már a kisbabáknak szánt lapozókban is van queer választék. Szerepel a könyvekben transz gyerek, meleg pár, egyedülálló szülő, mindenféle bőrszínű család, és olyan könyvet is találtam, amely a fekete gyerekek göndör hajának elfogadását segíti. Nem erőszakosan, nem demagóg módon, hanem a gyerekeknek korosztályonként megfelelő szinten. Lenyűgöző volt látni, milyen otthonosan mozognak már a kétévesek is ebben a változatosságban. Ugyanolyan érdekes lehet egy beszélő virágról szóló mesekönyv, mint egy másik, amelyben a főszereplőnek amúgy két anyukája vagy két apukája van. Az etnikai és multikulturális összetettségről is rengeteg mesekönyv van, a dél-amerikai ünnepekről, a műanyagszeméttel elárasztott jamaicai tengerpartról vagy egy ázsiai-amerikai kisfiúról, aki bár fiú, szeret főzni. A mi gyerekeink egyik kedvence lett a Malola múzeumi kalandja, amelyben a fekete kislány kedvenc helye a (kortárs művészeti) múzeum, ahol a képek terébe belépve fekete női művészek, közéleti vagy kulturális szereplők bőrébe bújhat. Így jön rá, hogy nem baj, ha iskolás korában még nem tudja, mi érdekli a legjobban. Ráér még eldönteni, bármi lehet belőle. Egy másik kedvenc gyerekkönyvben az empanadas (latin-amerikai eredetű, olajban kisütött, általában hússal töltött tésztabatyu) működik kulturális kapocsként a soknemzetiségű környéken, ahol kiderül, hogy a különböző származású szomszédok közül mindenkinek van egy hasonló étel a gasztronómiai hagyománykészletében.
Igyekeztem én is kihasználni a könyvtár nyújtotta lehetőségeket, kortárs amerikai irodalmat olvastam, elsősorban ázsiai-amerikai és fekete nőktől. Ezen kívül a választásaimat a véletlen határozta meg, ami az e-book katalógusban megtetszett, azt olvastam. Lisa Ko Memory Piece című friss könyve például jó választásnak bizonyult. A könyv bepillantást adott a New Yorkban és környékén élő ázsiai-amerikaiak kultúrájába, amelyről keveset tudtam. Ebben a kontextusban bontakozott ki három barátnő néhol összefonódó, máshol széttartó élettörténete. Az egyik lányból performanszművész lett, munkáinak kortárs feminista olvasata kapcsán elgondolkodtam, milyen lehetőség rejlik abban, ha az író kitalál egy művészt, és felépít egy fiktív életművet. A másik két lányból tech-guru és emberi jogi aktivista lett, a társadalmi osztályok között szétnyíló olló két végpontján. A könyv végére New York egy apokaliptikus vízió terepévé válik, ahol Bronx az egyetlen zöld terület, ahol még van némi ivóvíz…
Bringázás a városban gyereküléssel
Az egyik legjobb dolog az itteni életünkben a biciklizés lett. Otthon nem vagyok nagy bringás, nem szoktam a városban tekerni, mert nem érzem magam biztonságban. Erre se számítottam volna soha, hogy pont a világ egyik legzsúfoltabb városában fogok elöl gyereküléssel(!) bringázni végig Manhattanen. Sokat spóroltunk ezzel a közlekedési móddal, és persze egész más arcát fedeztük fel így a városnak. Arról nem is beszélve, hogy életemben nem volt ilyen jó bringám (amit fillérekért vettünk használtan), kényelmes, megbízható, végre nem éreztem leküzdhetetlen nehézségnek a biciklizést. A város számunkra bringával bejárható része Manhattan maradt, annál messzebb csak egyszer merészkedtünk. A hosszúkás sziget mindkét oldalán végigfut az elkülönített, biztonságos bicikliút, nagyrészt a folyóparton, parkokon vezet keresztül. Kora tavasztól az ittlétünk végégig bringáztunk hétvégente, ezalatt számtalanszor szólítottak meg idegenek, hogy megdicsérjék a gyerekülést, vagy üdvözöljék az elől mosolygó gyerekeket. Többen kértek tanácsot is, hol vettük, milyen az ülés, mennyire vált be nekünk. Őszintén, hátsó szándék nélkül kedvesek voltak a legkülönbözőbb emberek. A bringázás a közösségi interakció lehetőségét is hordozza – ezt is időbe telt megszokni, és jó lenne hazavinni.
Nyelvtudásaink
A változásról sokáig naivan azt gondoltam, hogy egyirányú dolog. Mint a fejlődés, ami fokozatosan, bökkenőkkel, de elszántan előre halad. Kiderült, hogy egyik sem igaz. Ezt is az anyaságból tanultam meg: a haladás menet közben nem biztos, hogy látszik. A tanulás küzdelmes, a köztes lépcsőfokok belakása is időt és energiát igényel, akár önálló elalvásról, akár szobatisztaságról, akár biciklizésről van szó. Néha egészen úgy tűnik, hogy az ember már „tudott” valamit, amit aztán megint nem tud. Meg kellett szokni, hogy nem megy zökkenőmentesen az átállás, felnőttként, nyelvtudással és motiváltan sem. Ha már megy, akkor is vannak rosszabb napok. A nyelvtudás sem lineárisan fejlődik, hullámzó, visszaesésekkel és rengeteg kudarccal járó folyamat, mire az ember megtalálja a helyét egy nyelvi közegben. Az ötéves lányomon látom, mennyire küzd és igyekszik, nagyon akarja, hogy menjen neki az iskola (ahol írnak, olvasnak, számolnak, házi feladatot írnak, és nem játszanak). Hónapokig nem szólalt meg angolul, mert a passzív tudása ellenére nem volt hozzá bátorsága. Öt hónap után már beszél a játszótéren a gyerekekkel, és magabiztosan kijavítja az én kiejtésemet is. Az angol ábécét betűzve ír le magyar szavakat, elszántan gyakorol, még a kötetnyi házit is hazavisszük, amit a nyári szünetre kapott. Büszke magára, hogy sikerült, de vágyik vissza az otthoni, egyszerű oviba.
Nekem is meglepően nehéz volt megszokni, hogy három nyelven működöm. Mindig is arra vágytam, hogy olaszul létezzek, mégis jó ideig nap mint nap nehézséget okozott, hogy tökéletesen (vagyis anyanyelvi szinten) fejezzem ki magam – az olasz ösztöndíjas társam mellett. Angolul ugyanez a helyzet, de azt a nyelvet inkább munkaeszköznek tekintem. Pedig itt tényleg senkit nem zavar, ha hibázom, nem jegyzik meg, nem nevetnek és javítanak ki, csak engem idegesít, hogy ennyi idő után sem tud erőfeszítés nélkül jól menni. Azzal vigasztalom magam, hogy mások évek, évtizedek óta vannak itt, vagy, pláne, itt születtek. Ez a nyelvileg autentikus működés lényeges eleme az itteni életnek. Nagyon sokan beszélnek jól spanyolul is, a nem kényelvűek közül is sokan otthonosan mozognak akár több nyelven. A metrón gyakran előfordul, hogy három nyelven beszélnek körülöttem, én pedig egy negyediken olvasok vagy írok.
Annak ellenére, hogy az angol nyelvtudás hiányosságaival toleránsak, az fontos, miként fejezik ki magukat. Főleg munkahelyi közegben, még inkább egyetemi, akadémiai színtéren a prezentációs készség látszólag a tartalomnál is fontosabb. Tudtam, hogy nekem ez az (egyik) gyenge pontom, ebben kell a legtöbbet fejlődnöm. Egy kevésbé sikerült előadás után még a svájci túsztárgyalók diplomáciai készségével rendelkező, kifogástalan modorú olasz főnököm is megjegyezte, hogy ezen van mit javítani. Az ösztöndíjas időszak végén rendezett nemzetközi konferenciára rengeteget készültem, a szöveget már hetekkel hamarabb megírtam, hogy tudjak gyakorolni. Eljött a nap, amikor három olasz kollégám igyekezett prezentációs coaching keretében megtanítani engem, a komplexusos kelet-európait amerikaiul előadni.
Nem szeretem az ilyen helyzeteket, sietek túl lenni rajta. De itt furcsamód olyan kedvesen és értő figyelemmel próbáltak segíteni, hogy nem volt kínos. Megéreztem, milyen az építő kritika, hogyan lehet belőle valóban tanulni, és ezt a benyomást magammal viszem.
Honvágyak
Közben nyár lett végre, és már érzem, hogy hazafele tartunk, már hazafele gondolkozom, mit viszünk magunkkal, mit hagyunk itt. Kizökkentem az itteni életből, a Central Parkban már az esztergomi hétvégét tervezem, az ovis beiratkozást és a munkahelyi feladatokat listázom. Ettől olyan érzés, mintha megcsalnám a várost egy másikkal.
Kezdettől volt bennem egy banális, szerelemhez hasonlítható érzés a várossal kapcsolatban: az elején minden percet vele akartam költeni, még a lábujjkörme alatti piszokra is kíváncsi voltam. Aztán lassanként, ahogy megszoktam, hogy együtt vagyunk, már önállóbban kerestem benne az újdonságot, hogy más arcát is megismerhessem. És most, hogy elmegyünk, mintha egy erős, első szerelmet hagynék itt, akire mindig emlékezni fogok, ha már egészen másban leszek, akkor is.
Érezni, ahogy teret nyer bennem a honvágy, a magyar nyelv is fontosabb lett, de inkább apróságokból érződik a hiány. A kis Duna Esztergomnál vagy a töpörtyűs pogácsa a piacról, a kovászos uborka, meg a Tóth Árpád sétány a Várban. A rádöbbenés, hogy vannak „otthonos” illatok, a hársfa, ami megszólít, mint egy gyerekkori emlék. Arról, hogy mennyi érzelmet képes behozni egy illat, már írtak nálam jobbak is. Észrevehető, ahogy az „itteni” és az „ottani” fogalmai helyet cserélnek bennem.
Az elindulás valóban az érkezés inverze: visszafelé csináljuk a folyamatokat. Mindenhol visszaadni a kulcsokat, visszavinni a könyveket a könyvtárba, elköszönni az összes színtéren, ahol jelen voltunk, elbúcsúzni az emberektől, akikkel megismerkedtünk. Elvarrni a szálakat, de megőrizni, amit magunkkal vihetünk. Az állandósult hiányérzettel térünk haza, mert évekbe telne befogadni mindazt, amit a város adni tud. Számontartani a hiányérzeteket, listázni az otthonra szánt és az itteni barátoknak vett ajándékokat, megjegyezni, mikor fog szülni a tanító néni, meddig marad még itt nélkülem az olasz barátnőm, és mindenkinek a lelkére kötni, hogy szívesen látjuk Budapesten.
Bármilyen hosszú útról hazaérkezni azzal az illúzióval jár, hogy a távollétedben látványosan megváltozhattak a dolgok. Pedig semmi lényeges nem változik meg öt hónap, ahogy öt nap alatt sem. A tavaly nyári levegő is ugyanilyen volt Budapesten, a forgalom ugyanolyan hangos, a Duna ugyanúgy folyik, és a hegyek sem mentek sehova. Különös módon megnyugtató ez a változatlanság, mintha pontosan ugyanoda érkeznénk meg, ahonnan elmentünk. Kivágtuk magunkat a képről, és most visszaillesztettük a kicsit erősebb kontúrokkal megrajzolt, kicsit megerősödött, kicsit talán érettebb képünket.
Hozzászólások