New York-i útinapló 1.
Öthónapos kutatói ösztöndíjjal New Yorkba menni egy bölcsis meg egy ovis gyerekkel. Megéri? Szakmailag igen, anyagilag nem, és a családi kohézió szempontjából is kihívásokkal teli vállalkozás. Az a túlélési stratégia, hogy csak a végén vonunk mérleget.
Olaszosként sosem akartam Amerikába jönni, de életemben először bejött egy esélytelenek nyugalmával megpályázott lehetőség. Végre használhatom valamire az olasz kísérleti költészetből otthon megszerzett doktorimat, gondoltam. A Center for Italian Modern Art kutatói ösztöndíjasaként a Nanni Balestrini-kiállításban tartok tárlatvezetéseket, valamint az olasz vizuális költészet és a kelet-európai kollázsművészet összefüggéseit kutatom. Multikulturális közegben élek, az olasz munkatársakkal ugyan olaszul beszélünk, de néha spontán átváltunk angolra. A kiállításban általában angolul tartjuk a tárlatvezetéseket, a vendégek leginkább gazdag amerikai nyugdíjasok és az itteni olasz tanszékeken tanító kutatók. Megdöbbennek, ha kiderül, honnan jöttem, még inkább, ha megtudják, hogy nem egyedül érkeztem. Mindenki kedves, felszínesen csevegünk, aztán nincs több kérdés. Egyetlen információ is elegendő a véleményalkotáshoz. De azért mosolyognak. Itt népszerű a mosolygás, ráadásul ingyen van. Az „ingyendolgok” meg nekünk lettek fontosak, amikor elkezdtük kialakítani az itteni életünket, ezt is meg kellett tanulnunk. Gyakoroljuk a komfortzóna elhagyásához kapcsolódó kliséket.
A híres amerikai pozitív hozzáállásról is tanulunk. Miután évtizedekig hallgattam, mennyire negatív vagyok, kíváncsian várom a jellemfejlődésem pozitív fordulatait. Munkahelyi közegben még nem tapasztaltam, hogy bármi valóban problémát jelentett volna. Bár elsősorban olaszokkal dolgozom együtt, hangsúlyos az európai mentalitás, az alapvető hangulat mégis a „take it easy”. Nem gond, megoldjuk, mosolyogj. Ezt meglepően nehéz megszokni. Beletelik pár napba, mire rádöbbenek, hogy az udvariasságból feltett how are you? kérdésre nem várnak választ. Teljesen kizökkennek, ha netán azt mondom, fáradt vagyok, korán keltem, bonyolult az élet. Itt nincs panaszkodás. Amúgy nem is kíváncsiak egymásra az emberek. Megelégszenek a felszínes válaszokkal. De mintha már én is többet mosolyognék. Vajon azért, mert több megerősítő visszajelzést kapok? Vagy egyszerűen csak mert itt mi érdekesek és különlegesek vagyunk? Egyébként ha körülötted mosolyognak, az is ragadós.
New York bizonyos szempontból hasonló élményt nyújt, mint amikor Nápolyban töltöttem pár hónapot tíz évvel ezelőtt. Igaz, ott egyedül voltam. Nem adja könnyen magát ez a város sem, meg kell érte dolgozni, hogy megszeressem. Egy napsütötte, kellemes méretű, bár szintén kaotikus mediterrán városhoz képest is nehéz terep, hatalmas, büdös, hangos, intenzív élmény.
Másképp vagyunk itt jelen, mint bárhol, ahol eddig turistaként jártunk. Egyszerre több és kevesebb időnk van a felfedezésre, nagyobb a lépték. Hétközben nagyrészt munka és iskola, hétvégén tudunk kimozdulni. Sokat kell mennünk ahhoz, hogy eltávolodjunk a környéktől. A zsúfolt turistalátványosságok nem is érdekelnek, a természetközeli látnivalók pedig kimerülnek a városi parkokban. Már nagyon hiányzik az erdő. Most, hogy vettünk bringákat, már könnyebben fogunk mozogni.
A környék szó szerinti rózsadombján, Sugar Hillen lakunk, bár nem látom értelmét az olyan kifejezéseknek, mint „Ózd Montmartre-ja”. Manhattan felső részén vagyunk, a latino negyedben, közel Harlemhez, ahol lépten-nyomon más felekezeti templomba botlik az ember. Az utcán bármikor megáldják a gyerekeket. Harlemben cuki közösségi kerteket gondoznak a lakók, összetartó csoportnak tűnnek. Upper Manhattan a város többi részéhez képest viszonylag zöldebb környék, a sziget két szélén, a Hudson és a Harlem folyó mentén vannak parkok. Nagyvároshoz képest már az is valami, hogy a mi környékünkön tíz utcánként van egy játszótér.
A legnagyobb sztár-zöldövezet New Yorkban a Central Park, napos hétvégéken elözönlik a turisták és a városiak, olyan tömeg van, mint a Szigeten nagyszínpad előtt.
A kultúrsokk elsődleges színtere a metró.
Babakocsival szívás, kevés a lift, ahol mégis van, ott koszos és zsúfolt. Még az első hetekben történt, hogy egyszer majdnem összeverekedett egy fehér srác egy fekete nővel, aki babakocsival akart beszállni. Nem lehetett elcsitítani őket. Az ötéves lányunkban komoly sebeket hagyott az eset, azóta metróra sem akar szállni, a lift pedig teljesen kizárt. Nem értette a szavakat, de a metakommunikáció is elég ijesztő volt a számára. Ilyet látni otthon is, csak más az energiaszint. Meg hát itt előfordulhat, hogy valaki egyszer csak előkap egy fegyvert.
A fiatal fekete srácok szokása, hogy a megállók között nyomnak egy rövid performanszt, aztán kalapoznak. Láttam már konga dobos jazz jammelest két sráctól, akik utána elképesztő udvariasan jártak körbe, és – „God bless you” – hálásan megköszönték a tapsot meg az aprót. A legutóbb egy másik, parkour elemeket baseballsapka zsonglőrködéssel ötvöző előadáson – a lányaink imádták – elhangzott egy mondat. „You know, you can support everyone, every day, it is not about money.” És tényleg, mennyire sokat jelent az is, ha megtapsolom, megdicsérem, visszajelzést adok. Nem volt agresszív, erőszakos, nem koldulta a figyelmet, pacsi, kalap, leszállt. Adtak neki többen is, és akik nem, fáradt latinók és feketék, azok is mosolyogtak.
Csipkefa bimbója
Felváltva ülnek a gyerekek a babakocsiban – mekkora ötlet volt, hogy az utolsó percben mégis elhoztuk –, de leginkább ketten, és egymás ölében énekelnek. Nagyok a távolságok a városban, nem bírjuk állandóan cipelni őket. A madarak, fák, mókusok hasonlóak, mint otthon, de egyébként minden sokkal nagyobb, több, hangosabb, fényesebb, erősebb, büdösebb, és feltűnőbb. Az itteni gyerekek februárban pólóban, tornacipőben játszanak 4-5 fokban (az enyémek „emésztőgödörásó” esőnadrágban, alatta 2 nadrág, harisnya, téli cipő, sapkasálkesztyű). Biztos más az amerikai hőháztartás.
Néha a lányaink spontán magyar népdalokat énekelnek az utcán. A könyvtárban népszerű volt a kisebbik, amikor félórát mesélt egy angol könyvből magyarul. No problem, she is cute. Egy hét után névről ismerik őket a könyvtárosok, és gratulálnak, ha összerakják, hogy én vagyok az anyjuk.
Ha bárhol bénázunk a babakocsival, hárman ugranak segíteni, felállnak, átadják a helyet metrón, buszon, kávézóban. De kaptak már sütit is étteremben a gyerekek csak úgy kedvességből. Ezen a szinten a nyelvi korlátok nem számítanak, csak a mosoly.
A munkahelyemen megajándékozta őket egy idősebb amerikai házaspár három gyönyörű mesekönyvvel. Mert hallották, hogy az iskolában nem játszanak, olyan ne legyen, hogy még mese sincs. Azt azért mégse.
Az akadálymentességen kívül egész gyerekbarát a városi közeg. Bár a belvárosban nehéz babakocsival mozogni, de még a legnagyobb lakótelepek vagy felhőkarcolók tövében is van játszótér. A gyerekeknek köszönhetően más mintázatban fedezzük fel a várost, a mentális térképünket nem olcsó és cuki kocsmák, hanem járótávolságra lévő játszóterek és (közvécével ellátott) parkok rajzolják ki. New Yorkban négy gyerekmúzeum van, ebből az egyik a szomszéd utcában. Sokszor tartanak gyerekfoglalkozásokat hétvégén különböző korosztályokban: mese vagy zene, kézműveskedés, könyvek. A mieink imádják mindezt, de, úgy láttam, a kevésbé szociális gyerekek is jól elvannak.
A gyerekek nélkül soha nem éltem volna át, mennyire elképesztően idegtépő hosszú utcákon keresztül vonszolni magam után a sírás és a bepisilés hátárán egyensúlyozó ötévest New York belvárosában. Négy vendéglátóhelyet is megjártunk, de egyikben sem volt vécé. Végül a vonatállomásig rohantunk, ahol éppen takarítás volt a mosdóban, és oda már muszáj volt berontani. Ezen a ponton nem is ő sírta el magát. Persze, ez a világ bármely pontján megeshetett volna, csak az épített környezet sűrűsége miatt itt a bokor nem annyira volt opció.
Waste culture
A lakások, könyvtárak, iskolák, amelyekben jártunk, annyira túlfűtöttek, hogy ingujjra kell vetkőznünk, kint meg közben vastagon tél van még március elején-közepén is. Szelel a huzat az ablakon, megy ki a drága meleg és végtelen a melegvíz. Az épületeket vízpárával fűtik. Ami a filmeken általában közhelyes New York-i látvány, hogy dől a pára az utcán a csatornafedél alól, az tényleg megtörténik. A tévhittel ellentétben viszont nem a metróból jön a gőz, hanem a fűtésrendszer mindent behálózó csöveiből eresztik ki. Ez az egyedi, New Yorkban működő gőzfűtésrendszer 1882 óta látja el a várost. A nagyobb egyetemeknek és épületkomplexumoknak saját gőzrendszerük van, és a várost behálózó földalatti csőrendszerben a párát nemcsak fűtésre meg hűtésre használják, hanem fertőtlenítésre is. Néha látni, hogy a házakat feltöltik fűtőolajjal. Ez működteti a tömbök kazánját.
Talán érdemes lenne elmerülni az itteni szupermarkertben kapható sokféle dél-amerikai gyökér- és ismeretlen zöldségféle felhasználási lehetőségeiben is. Babból tízfélét kínálnak, és külön sorban árulják a jamaikai, mexikói és dominikai konyha termékeit. Eddig csak a főzőbanán csipszig jutottunk el, az finom.
A Sohóban, ahol dolgozom, másképp érezhető a kulturális diverzitás. Felénk inkább a latin-amerikai büfék és boltok sorakoznak. Megpróbálták idehozni az otthonukat, amit generációkkal ezelőtt hagytak el, mert menekülniük kellett. Mások azért jöttek, hogy szerencsét próbáljanak. Sokaknak sikerült, itt annyira spanyolajkú az élet, hogy mindent kiírnak spanyolul, a boltokban sokszor nem is beszélnek angolul.
Iskola
Elképesztő szerencsénk volt sok mindennel. Például a szállásunkkal és az óvodával (ami itt iskola). Írtam 7-8 környékbeli (állami) általános iskolának, ebből egy válaszolt, hogy van hely, jöhet a lányunk. Ötéves, angolul csak tízig számol, írni, olvasni nem tud. Nem baj, majd megtanul, no worries. Minden ingyen van, egyenruha, ebéd, tanszerek. De csak 5 hónapra jöttünk, nem baj? Semmi nem baj. Jöhet, alig várják, örülnek neki. A felnőttek igyekeznek pár szót magyarul is megtanulni a kedvéért. Ő az egyetlen nem fekete és nem latino gyerek az osztályban, de az egész általános iskolában is csak páran lehetnek. Szinte mindenki spanyolajkú, de az oktatás nyelve az angol, a gyerekek nem tanulnak spanyolul, mert eleve tudnak.
Ötévesen írni, olvasni, számolni kell, egyhelyben ülni fegyelmezetten 4 órát szünet (és evés) nélkül. Van félóra ebéd- és udvari szünet, amikor minden energiát le kell vezetni, ezért enni alig van idő. A mi ötévesünk még a második héten is motivált, lelkes, de nagyon fáradt. Otthon nagyjából második osztályos tanagyag megy itt, a többiek látszólag bírják, ülnek a szőnyegen a kijelölt négyzetben, jelentkeznek, kórusban vagy egyenként válaszolnak. Házi feladat, néha mondókázás, robotprogramozás, bugyuta éneklős videók meg ölelgetés. A (fiatal és lelkes) tanárok egyetlen kézmozdulatára elhallgat 31 gyerek. Nincs fegyelmezés, rend van. Mindennap kap papírkoronát az, aki el tud számolni százig.
Sok pozitív visszajelzést kapnak a gyerekek, de komolyak az elvárások, szabad játék, szaladgálás nincs. Mozgás csak heti egyszer tesi órán. De van music class, art class és képernyők. Meglátjuk, meddig tart a lelkesedés, ha nincs kéznél a szülő-tolmácsgép. Egy-két nap után már itthon angolul énekel rajzolás közben, a kisebbik is eltanulta tőle, számol tízig angolul.
A kerületi közkönyvtárban hetente van ringató, éneklés, mesemondás a legkisebbbeknek angolul és spanyolul. Emlékeim szerint otthon az ilyen eseményeken a repertoár a népdalokig terjed, esetleg egy-két Weöres Sándor-verset hallanak a gyerekek. Itt viszont kicsit bugyuta, de tartalmilag önértékelést építő dalok vannak, miért vagy értékes, miért szép a tested, ha tükörbe nézel, mit látsz, mit szeress magadban. Bár az 1-2 éves korosztálynak sem mindegy, később számít igazán, milyen tartalom lesz nekik otthonos maguk körül. Nem cserélném el a magyar népdalkincset, de nagy távolság van az itt felnövő gyerekek önértékelése és az otthoniak önbizalomhiánya között.
Otthonosság – biztonság
Az első szállásunkon, amit az indulás előtti utolsó napokban foglaltunk egy hónapra, elég spártai körülmények uralkodtak. Nem gondoltam, hogy ennyit számít a komfortfokozat. Azzal hitegetem magam, hogy nincsenek nagy igényeim, nekem bármi jó, gyerekként sokat utaztunk lakóautóval, mindent kibírok, de ez nem igaz. Igenis szeretem, ha nincsenek kolibri méretű csótányok a lakásban és mókus méretű patkányok az udvaron. Ha van étkezőasztal, ahol széken ülve ehetünk. Fontos a hőfok, a szobák és ablakok száma, az ajtó nyikorgása, a padló tapintása. Az otthonosság illúzióját keltő apróságok. Konyharuha, edények, vízforraló, fürdőszobaszőnyeg, mosógép! Ezek nélkül valójában simán lehet élni. Nem a melegvíz vagy levegő hiányzik. Halványan szégyellem is magam, amiért ennyi igényem van, engem is elrontott a fogyasztói társadalom.
Mégis, annyira felvillanyozott, hogy elköltöztünk a (második, 4 hónapra) bérelt lakásunkba, ahol vannak növények (bár lehet, elpusztulnak mellettünk a végére…), meg könyvek, rengeteg kiskanál, ágytakaró, étkezőasztal, milyen földi dolgok. A kényszeres gondoskodásra fogom, de nem igaz, hogy csak a gyerekek miatt igénylem a szappantartót (nem a tisztaságot, az egy másik kérdés).
Megható, hogy a gyerekeknek ez mind mennyire nem számít. Egy marék zsírkrétával remekül elvoltak hetekig. De amikor az új lakásban kiderült, hogy a tulaj otthagyott pár polcnyi műanyag éneklős-villogós-csillogó autót, napokig tartó eksztázis kezdődik.
A biztonságérzet az, ha tudom, hogyan és miben alszanak a gyerekek, ha megvan az alapfelszereltség, amivel főzni lehet. Fürdeni, aludni.
Milyen lehet, ha csak a hátadon aludhatna a gyerek? Ha menekülés közben a papucsod az egyetlen lábbelid? Ha már minden morzsát kiráztál a zsebedből, és még mindig éhes? A metrón ez is megszokott, hogy dél-amerikai lányok a hátukon kendőben hordozott kisebb-nagyobb gyerekekkel csokit árulnak. Még sose láttam, hogy vett volna valaki. Az általam használt metróvonalakon visszatérő egy kisbabás és egy hároméves gyereket cipelő anya is. Vajon hol cserélnek pelenkát? A patkányos megállókban? Honnan veszik a sportcipőt, amit hordanak? Milyen körülmények között élhetnek? Nem koldusok, az világos, jól szituált, edzőcipős, évszaknak megfelelően öltözött nők, gyerekkel. Mégis egyfajta láthatatlanságban mozognak. Az is lehet, hogy nem élnek sokkal rosszabbul, mint mi, egy ösztöndíjből négyen. Ki tudja? Nehéz belőni a gazdasági helyzetet cipő alapján.
Egyszer lövéseket hallottunk Bronx felől, de a gyerekeknek azt mondtuk, petárda.
Azt olvastam, hogy az utóbbi években tíz százalékkal emelkedett a metróban elkövetett erőszakos bűncselekmények száma. Havonta legalább egyszer lövöldöznek vagy késelnek azon a vonalon, amelyen én is járok. Átfut néha a fejemen, ha felszállna egy örült, mennyire lehetne érvelni, hogy engem ne, mert gyerekeim vannak? Metróra szállni olyan, mint egy katasztrófafilm elején a bevezető, amikor megismerjük a szereplőket, akik elfoglalják helyüket a repülőn, ami majd lezuhan/eltérítik stb., és látjuk, hogy ők valójában esendő emberek, szőrös az orruk, álmosak, nem találnak ülőhelyet, küzdenek a csomagokkal. A cél, hogy közelebb érezzük a szereplőket magunkhoz, izguljunk értük, amikor bekövetkezik a katasztrófa. Igyekszem direkt nem nézni az arcokat, hogy ne találjak ki mögéjük egy életet, ami mindjárt véget érhet. Akár az enyém is. Próbálok a statisztikai valószínűségre összepontosítani, nem tudom kiszámolni, mennyi az esélye, hogy a naponta kb. 3,2 millió embert szállító metrókocsik valamelyikében pont én kerülök egy agresszor közelébe. Elvileg kevés, de nem nulla.
Bevált stratégiám az olvasás. De tömött metrón nem mindig megy. Marad a jegyzetelés a telefonba. Számolom az utcákat, a megállókat, remélem, hamar túl leszünk azon a részen, amikor majdnem 100 utca alatt rohan megállás nélkül a szerelvény. Nem nézek senkire, bárcsak lenne fülhallgatóm, de csak maszkom van. Minél hamarabb leszállni. Még tizenkét megálló – ne nézz semerre –, saját kócos arcod az ablakban. Hét megálló – kint műanyag sziklák a parkban, marihuána- és fokhagymaszag, sűrű, amerikai hideg, bent tömeg és dünnyögés, zakatolás. Erősek az érzetek: minden hangos, fényes, hideg, erős, büdös, gyors, feltűnő.
Feminist City
Megint megtörténik, hogy egy könyv ment meg. Nem adja könnyen magát a város, kell hozzá sorvezető. Akkor tudom kordában tartani a szorongást, ha olvasok. Lehetőleg nem telefonon. Ha van hely, kinyitom a könyvem a metrón. Egyetlen könyvet hoztam: Luise Kern: The Feminist City. A tavaly magamnak vett karácsonyi ajándékom. Tökéletesen rezonál a körülöttem és bennem zajló zavaros élményekre. Ritkán esik meg, csak a körülmények ideális együttállása esetén, és ha észreveszem, hogy éppen ez az, amit keresek. A nők és a város kapcsolata, az anyaként vagy egyedülálló, középosztálybeli, fehér cisz-gender nőként megtapasztalt nagyvárosi élet buktatóiról és nehézségeiről szól. Miért olyan nehéz biztonságban érezni magam nőként? Miért olyan nehéz eljutni A-ból B-e babakocsival bárhol a világon a városi tömegközlekedéssel, amelynek célja, hogy egyszerűsítse az életet? Milyenek a gondoskodás lehetőségei a zsúfolt városi szövetben, ahol háromszor kell átszállni, hogy munka után – double shift – elmenjek a gyerekért, de útközben bevásároljak. Ebben vagyunk otthon is, itt is, persze most mások a fényviszonyok. Itt a férjem van otthon a kicsivel, ő megy a suliba a nagyért (a bölcsi nekünk megfizethetetlen). De az is igaz, hogy egy anya nem tud nem anya lenni, ha dolgozik, akkor sem. Nincs olyan, hogy nem kell hazarohanni, majd felnevelik egymást, megfőzi magát a vacsora, hazajön a lábán a 12 tekercs vécépapír és megint nem vettünk narancslét. Leslie Kern a nők biztonságérzetéről is érzékletesen ír, különösen megérint ez most, hogy azért olvasom a metrón, hogy biztonságban érezzem magam. Nem is gondoltam bele korábban, mennyi minden kell ahhoz, hogy nőként ne féljek egy térben. Hogy magaménak érezzem a környezetet. Feminista várostervezők és építészek szerint bizonyos épített környezeti elemek nagyobb biztonságérzetet keltenek a nőkben. Otthonosabban mozognak például, ha nincsenek sötét és szűk sikártorok, ha belátható végig egy útszakasz. Viszont önmagában attól, hogy erős világítással szerelünk fel egy elhagyott mellékutcát, még nem lesz biztonságosabb. Sokrétű olvasmány, mindenképp érdemes lesz lefordítani. Égi jel, hogy elhoztam ezt a könyvet, most van dolgom vele, most szól hozzám a legközvetlenebb hangon, amikor itt vagyok egy rémisztően hatalmas és komplex városi szövetben. Pedig az első hónapban Manhattant sem hagytam el.
Elvárások
Azon gondolkozom, milyen elvárások alapján viszonyulunk a dolgokhoz.
Mennyi elvárást akasztunk egymás nyakába, és mit várunk önmagunktól, a várostól, az időtől? Mennyiféle akarunk megfelelni: másoknak, magunknak, elveknek, véleményeknek. Miért várom el a gyerektől, hogy a második iskolában töltött héten szólaljon meg angolul, amit nem ért és nem beszél? Miközben én tíz év után alig mertem megszólalni, amikor érettségim, diplomám volt a nyelvekből? Miért várom el tőle a rugalmasságot, amikor én is feszült vagyok, és félek, hogy nem tudok kilépni a rámkötött szerepekből?
Két kisgyerek mellett a normális étel, szabad levegőn mozgás, biztonságérzet, értékelhető mennyiségű szabadidő, nyugalmi állapotban töltött koncentráció és a pihenés sem adott. Ezek persze otthon sem könnyen beszerezhetőek, de az alapvető emberi szükségletek ellátása itt olyan érzelmi, mentális és fizikai igénybevételt jelent, amit nem biztos, hogy hosszú távon megéri vállalni.
Sonya Clark
New Yorkban az egyik legjobb dolog a Culture Pass. Ezt a gyémántfokozatú spórolási megoldást is kedves, New Yorkot megjárt barátoktól hallottuk. A könyvtár amúgy otthonos terep, de magamtól lehet, nem jut eszembe, hogy bejárjunk. A legközelebbi tagkönyvtárba iratkoztunk be, a gyerekkönyvtárrészleg akkora, mint otthon a központi Szabó Ervin aulája. A(z itteni címmel ingyenes) könyvtári tagság egyik elképesztő előnye, hogy lehet vele Culture Pass-t igényelni, ami ingyenes belépést biztosít a legtöbb állami múzeumba és kulturális intézménybe. Ezért járunk minden hétvégén múzeumba. Persze előfordul, ahogy legutóbb is, hogy lelkesen kiválasztom a helyet, lefoglalom az ingyen belépőt, majd magabiztosan megérkezünk egy másik intézménybe. Ki gondolná, hogy itt két design-múzeum is van… Szerencsére agilisan tudtam foglalni közvetlenül a belépés előtt a másik múzeumba is aznapi jegyeket.
Így aztán lényegében a véletlennek köszönhetően láttuk Sonya Clark kiállítását a Museum of Art and Design-ban. Mindig iszonyat tájékozatlannak érzem magam kortárs kiállításokon, különösen a fekete művészek terén kínos a tudatlanságom. Sonya Clark Amerikában született, a szülei a karibi térségből érkeztek az államokba. Elsőre textilművésznek mondtam volna, de amikor kiderült, hogy a kiállítás két emeletnyi teret foglal magában, meglepődtem, mennyire sokoldalú. Hajlamos vagyok magyar művészek viszonylatában értelmezni az újdonságokat – hello, provinciális gondolkozás! Sonya Clark műveinek tágabb a spektruma, egyszerre juttatják eszembe Ladik Katalin és Baglyas Erika munkáit, és persze az amerikai Mierle Laderman Ukeles felmosósós performanszát. A láthatóság és a kollektív öntudat, a közösségi létezés lehetőségeit vizsgálja fekete nőként duplán marginalizált szempontból. A Museum of Art and Designban látható átfogó bemutatón feminista performansz és a befogadást problematizáló textilművek mellett súlyos, rasszizmussal összefüggő kérdéseket is boncolgat. Nagyon megfogtak az emberi hajjal – kifejezetten az afro hajjal – foglalkozó munkák (The Hair-Craft Project). Egész univerzumot épített fel a hajból, fésűkből, autentikus afrofonás-hajviseletkből, sőt, még egy hair-fontot, hajbetűtípust is kitalált, amely a latin betűs írás uralkodó hatalmát kérdőjelezi meg. Az egyik legismertebb performanszát itt videón lehetett látni (de a kiállítás egy korábbi állomásán néhány éve élőben is bemutatta). Ukeles Maintenance Art performanszának múzeumi takarítását is tudatosan felidéző Reversals (2019) című munka egyszerű felmosás. A mélyebb rétegeiben viszont sűrű utalásokkal dolgozik. Sonya Clark velejéig amerikai műve finom érzékenységgel kérdez rá a nemzettudattal összefüggő bonyolult kérdésekre. Az Amerikai Egyesült Államok történetének szimbolikus helyszínein gyűjtött (majd a kiállítótérben elszórt) port mossa fel a művész egy internetről rendelt konföderációs zászló másolatával. Bónusz tartalom: a felmosás láthatóvá tesz egy mondatot a Függetlenségi Nyilatkozat preambulumából. Sok kérdést vet fel: mit jelent ma a Függetlenségi Nyilatkozat értékrendje? Milyen átvitt jelentést hordoz a kosz és a takarítás (a láthatatlan munka feminista kontextusában)? Hogyan tekintünk ma az amerikai függetlenségi harcok egyik szimbolikus zászlójára? És miként rendeződnek át ezek az univerzális, nemzeti értékek egy fekete bevándorlók gyerekeként itt született amerikai művész értelmezése nyomán?
Még egy inspiráló nő, aki a fentieken túl egy rakás zseniálisan látványos, frappáns és könnyen befogadható, mégis elgondolkodtató mű útján beszél aktuális kérdésekről.
Még nem vagyunk a végén, de már több, mint a fele eltelt az ittlétünknek. Innentől szoktam a hazautazás felől visszaszámlálni, de még nem várom az indulást. Eszembe jutott egy frappáns fordulat: „kijöttem senkinek, hogy otthon legyek valaki”, de ez ránk nem teljesen igaz. Nekünk sok szempontból könnyebb, mint néhány itt (vízumot szponzoráló) ösztöndíjakra vadászó európainak. Nekünk van hova visszamenni, van munkánk otthonunk, családunk, barátaink. Így könnyebb, hogy tudjuk, nem örökre jöttünk.
A fotókat a szerző készítette.
Hozzászólások