Kőrizs Imre: poeta.doc. Versekről prózában
„Mondd, miért nem értem a mai költőitek verseit? Vagy miért is nem írjátok fölébük, hogy »emberi fogyasztásra alkalmatlan«?” – írja Garai Gábor egyik szatirikus versében, egy orvos értelmiségi szájába adva az idézett kérdéseket. A poétikai peremre sodródott Garait ma nyilván nagyon kevesen olvassák, de akik felütik, aligha találkoznak az „alkalmatlansági” vádak és imperatívuszok olyan sokaságával, mint amilyenek például egy-egy Tandori Dezső- vagy (hogy egészen friss példával éljek) egy Szőcs Petra-kötetet kísérhetnek. Ráadásul a tapasztalat azt mutatja, hogy aki nem érti a maiakat, az a régieket sem érti túlságosan jól. Persze értés és értés között óriási a különbség, még akkor is, ha nem csak a professzionális és laikus versolvasói szövegtechnikák nyilvánvaló különbségeire gondolunk.
A verselemzés úgymond alapművelet: és nem csak az irodalomértésé, az irodalomtudományé, a kritikáé, hanem például az irodalomterápiáé vagy bizonyos konkrét pedagógiai tevékenységeké is. A verselemzés mégis hatványozottan nehéz foglalatosság. Noha a mai elvárások szerint már nem kell olyan megválaszolhatatlanul dermesztő kérdésekre egzakt módon megfelelni, hogy egészen pontosan miről szól a vers, hogy mit akar mondani a szerző, a szöveg, hogy mi a szöveg poétikai vagy politikai stb. üzenete, mégsem egyszerű, mert a lelkünk mélyén azon fölül, hogy a versben magunkat keressük és találjuk meg, mégiscsak kíváncsiak vagyunk a fenti kérdések lehetséges válaszaira. A kedvenc verseinket egyszerűen értjük, sokszor akkor is, ha ezt az értést szavakba foglalni nem könnyű. Mindenesetre nem árt megnyitni a szövegteret, játszótérré, küzdőtérré, vagy épp belakható, otthonos tereppé kell alakítani, konkrét és egyértelmű válasz helyett értelmezési javaslatokkal, releváns kérdésekkel előállni, koherensen végiggondolni egy lehetséges, önmaga viszonylatai között kérlelhetetlenül logikus, ugyanakkor szellemes magán- vagy közérdekű, esszéisztikus vagy akár tudományos szigorral megalkotott olvasatot. Nem egyszer megesik, hogy a vers látszatra egy-egy értekezés kiemelt tárgyaként mutatkozik, mégis mindössze egy elméleti futam lábjegyzete lesz. Minden vers más analitikust igényel, hiszen sok esetben azt is nehéz megmondani, hogy tulajdonképpen mi a vers, hogy ki mit képes verssé olvasni. A kódolvasásában kiművelt titokfejtő, az éleslátó detektív munkája sem elég: egy verselemzéstől azt várjuk, hogy az eredmény is legyen kissé versszerű, pontosabban esszéisztikus, szellemes és jó dramaturgiájú, hogy bizonyos mértékig megőrizve fejtse meg a titkot. Hogy miközben az elemző megvilágít valamit, az eredményt jó arányérzékkel közvetítse, és alkalmazzon néhány látványosabb mesterfogást is. Csaljon be a labirintusba, aztán vezessen is ki onnan.
Az antik, horatiusi köldökelv szerint elrendezett elemzésgyűjtemény koncentrikusan szerveződő ciklusokból áll össze, melyek egy markáns középpont köré képeznek tematikus „héjakat”. A középpontot a műfordítás-elemzések adják, ezeket öleli körbe a klasszikusok két csoportja, azokat pedig a kortársak köre. A klasszikus és kortárs elkülönítés az időkategóriákon alapszik.
A központi magban kiemelt szerepet kap Horatius, akiről a klasszikus filológus szerző számos merész és izgalmas tanulmányt publikált, s akinek számos művét fordította magyarra ugyancsak innovatív módon. A híres Leuconoe-óda Trencsényi-Waldapfel-féle fordítása nem oldja meg a carpe diem! várva várt frappáns magyarítását. „Holnapokat ne várj!” – kb. ez a felismerés deriválható a fordításból azzal az imperatívusszal együtt, hogy „élvezd, míg teheted” (mármint az előző sorban rekedt napot). Az „élj a mának!” változatot már a kommentár mondja ki, majd Berzsenyi sikeresebb saját, ámbátor horatiusi gyökerű megoldásához irányít. Ez az az eset, amikor előbb meg kell tanulni a megkeresendő szállóigét, minthogy a magyar fordításból értelemszerűen és nyilvánvalóan felkínálkozna. Tetszetős, latin amorózósan heves szerelmi sürgetés-e ez a vers, vagy a hókuszpókuszok és horoszkópok jóslataiban és az elérhető hedonizmusban menedéket kereső létszorongatottságról is szól? Nyilván erről is, arról is. Horatius kerül előtérbe egy Maecenas-töredék ötletes kontextualizálásakor is. Ebbe a nagyívű környezetrajzba még Gertrud Stein elképzelt Picasso-portréjának szellemes analógiája is belefér, és elegáns helyük van a szövegkritikai fejtegetések felkínálta verstani korrekcióknak is. Az elemzés itt lényegében a „helyes” versszöveg megteremtésének nyomait követi: az írás így válik a filológia dicséretévé, a szöveg materialitásának sosem eléggé hangsúlyozott szószólójává, a kulturális emlékezet működésének analízisévé.
Catullust Kőrizs saját prózafordításában adja, a szapphói ritmika helyett a belső rezdülések ritmusára fókuszálva. Nyilván sokkal közelebb férkőzhet így a vers filológiájához, de alighanem az olvasó nagyobb képzelőerő-aktiválásra van utalva ahhoz, hogy míves verssé gondolja mindazt, amit az alapos elemzés a felszínre vet. Imre Flóra viszonylag friss magyarítása, aki elemzett költőként a kortásaknak szánt fejezetben fel is bukkan, 2008-ban a Holmiban az intertextusok pazar tűzijátékába és a fordítói-alkotói technika lélektanába ágyazva értelmezte a verset, bár talán kissé jobban megkönnyíthette volna az olvasó dolgát. Az utolsó strófában Imre Flóra szerint is van „valamiféle kívülállóság, ironikus közbeszólás”. Kőrizs szerint ez a strófa idézet az imádott hölgytől, vagy jobban mondva Lesbia kommentárja a férfiatlannak ható verses ellágyulásra. Az otium „pihenisitiszként” és a business ellentéteként való értelmezése kivételesen plasztikus.
Kossuth Lajos Macbeth-fordításrészlete befejezetlensége ellenére Kőrizs értelmezésében élénk résztvevője lesz a Shakespeare-fordítások színpadának Döbrentei, Szász Károly és Szabó Lőrinc mellett. Ezek a kontextualizálások ugyancsak inspiratív hozadékai a kötetnek.
„Nincs élvezhető és a pontosság mégoly homályos követelményeinek is megfelelő modern magyar fordítása Vergilius Aeneisének. Már a legutóbbi, Kartal Zsuzsáé sem valami friss: harmincöt éve jelent meg, és hemzseg a magyartalanságoktól, félreértésektől” – ezekkel a mondatokkal indul az Aeneis egy részletét Sebők Árpád fordításában taglaló fejezete. Ám amikor azt olvassuk, hogy: „Ám Dídó urnőt rég szívbaj gyötri, balában / Sérvet röjtöget, és suttonlágoktol evődik”, önkéntelenül komikusnak érezzük ezt a fordítást, és inkább szórakoztató eposzparódiára gyanakszunk még akkor is, ha Kőrizs ügyesen érvel amellett, hogy Dido királynőről itt sokkal több emberi vonás derül ki, mint más fordítóknál. Kár, hogy Baróti Szabó Dávid hangulatos fordítása nem kerül bele az értelmezői horizontba, bár a modern Aeneis hiányán az sem segít. A Sebők-féle fordítások egyes megoldásai arra vitathatatlanul jók, hogy a hatalmas eposz testének egy-egy ízületét markánsabban érzékeljük, de a teljes testkép ettől még nem lesz különösebben vonzó.
A Fordítások fejezet szövegei többségükben fordítói kuriózumok, s az elemző kétszer is a prózafordítás mellett dönt. Ez talán a kortárs műfordítói elvek üdvös diverzifikálódásának és a stabilnak hitt univerzális módszer elbizonytalanodásának köszönhető. A „klasszikus” fordítások bőre hámlik, repedezik, hegesedik.
Az „instant remekművek” elemzése talán nehezebb, mint a kuriózumoké, hiszen az értelmezés eleven vagy hámló, esetleg sérült rétegeivel is illik kezdeni valamit. Kölcsey himnuszának értelmezéséről folytatásos írás született, mindkettő elsősorban szójelentéstani nüanszokra hívja fel az olvasó figyelmét, széles szakirodalmi bázisra támaszkodva, ugyanakkor a szelekcióból koherens olvasatot kibontva. Czóbel Minka vagy Londesz Elek szinte már nem is kuriózum például a klasszikusok közé sorolt Turcsányi Elekhez vagy a Karinthy és Canetti környezetéhez tartozó Gordon Ibyhez viszonyítva. A Radnóti A Nílus himnusza című, később átdolgozott, így lényegében láthatatlanná vált verséről szóló fejtegetés jóval túllép a szövegelemzés hagyományos problémáin: ízelítőt ad a filológusi detektívmunkából is. Az Illyés változó poétikájáról szóló vers elemzésekor kivételesen izgalmas jelenség egy mellékszál, ugyanis a rím minőségének alakulástörténete is kibontakozik: az Illyés-féle rímelés Kosztolányi szavaival élve olyan laza, mint a „gatya, vagy egy borjuszáju ing”. A „legrosszabb” rímpár az elemzett versben a kutya–Gyula. „Csakhogy erre igaz a paradoxon: olyan rossz, hogy már jó” – mondja Kőrizs.
Kőrizs Imre profi verselemző: több ágra szakadó verselemzésfolyama magabiztosan hömpölyög és kristályosan csillog minden ágában. Érzékelhető, hogy költő elemez költőket, szakmai empátia és hedonista birtokvágy kettőssége jellemzi a szövegeit. És ami a legszembetűnőbb: Kőrizs megtalálja azt a saját nyelvet, mely nem hódol be az irodalomtudományi bűvészkedés varázsszavainak, de nem is becsüli alá az elméleti támpontokat vagy aktuális beszédmódhullámokat. Közel marad a vershez, szinte túl közel merészkedik hozzá, és vállalja is a sokszor mélyfilológiai testközeliséget. Retorikailag sosem ártatlan: nem riad vissza a reklámtól, a bombasztikus megfogalmazásoktól sem, de szellemes poénokból is akad bőven. A legizgalmasabb az a plasztikusság, ahogy a címbe emelt és ironikussá redukált poeta doctus alapállás a leginkább rá, és kevésbé az elemzés tárgyaira vonatkozik. Kőrizs Imre olvasottsága, tudása, asszociatív árnyalástechnikája magával ragadja az olvasót anélkül is, hogy a verselemzést kultuszteremtő anekdotázássá transzformálná, vagy életrajzi kifestőkönyvvé degradálná a költészetet. Nem költőkultuszokat teremt, hanem a versolvasás kultuszát propagálja: a lelki higiénia energiakiáradásában bízik, és saját ízlésében, magabiztos választásainak argumentumaiban, bár olykor úgy tűnik, hogy jobban élvezi a kihívást, mint a választott szöveget.
Az olvasó ámul vagy bedől, mintha egy frappáns bűvésztrükköt látna, máskor elismeri az adott értelmezés jogosságát, megint máskor örömmel vitatkozna. A szövegek csak részben szoros olvasatok, nem egyszer helyzetjelentések a líra aktuális közérzetéről, vagy frappáns esszébetétek. Nem egyszerű elnyerni egy olyan közönség kegyeit, amelyet előbb meg kell nyerni a versnek, a fogékonyságból élményt kell alkotni. A Magyar Narancs, melyben ezek az írások először jelentek meg, erre kivételesen alkalmas terep, hiszen ezt a bravúrt már például a nyelvészet vagy a klasszikus zene terepein is sikerült végrehajtani, hogy László Ferenc egészen kivételes, azóta kötetben is megjelent irodalmárportréit ne is említsem. Ezek a könyvbe kívánkozó szövegek nem egyszer vetik fel a kérdést, hogy a „végleges” változatban meg kell-e hagyni a meggyőzés kultúrmunkájának szövegnyomait is, vagy jöhet-e az in medias res, hiszen egy könyv mégiscsak könyv.
Olykor maga Kőrizs teremt kivételesen nehéz helyzetet saját magának. „Imre Flóra szép verseket ír. Nincs könnyű dolga, mert a szépség egy ideje gyanús: könnyű giccsnek nézni” – kezdi például az egyik verselemzést. Dramaturgiailag ugyan kifejezetten erős felütés, és csak egy retorikai fitneszprogrammal felérő hatásossággal sikerül ledolgoznia azt a zsíros gyanakvást, mely minden kezdeti magyarázat ellenére önkéntelenül rárakódik az olvasóra. Minden értelmezés előtt ott a szöveg, a viszonyítási terep, melyen vagy követjük Kőrizs poetoturisztikai jelzéseit, vagy le-lekanyarodunk a kijelölt ösvényről.
Akad olyan költő is, akinek a könyvében „sok vers szerkezeti egyenetlenségei kiforratlanságra vallanak”, de mindig jön a korrigáló, a szabadító de, és kiderül, hogy van kárpótlás, és nem is akármilyen. Ez a dinamika bátorságot követel: minimum egy markáns kritikusét. Kőrizs nem bocsát meg, nem keres magyarázatot, ő a kompenzálást keresi, hogy van-e második esély, hogy hol van a kézzelfogható nagyság, hiszen a hiba többé-kevésbé természetes „szakmai” kísérőjelenség.
Nem elégszik meg a fókusszal, rálát a tájra és feltérképezi azt. Külön szórakoztatóak a nagy panorámaképek, mint például Szőcs Petra esetében a hiányok összeeresztése a mégis létezéssel: „Nem élménylíra, de nem is tárgyias, mindig annyira konkrét, hogy sosem igazán gondolati, és bár a Kétvízköznek még epikus vetülete is van, az anekdotikus parlando is idegen tőle.” Egzakt módon nem fogalmazódik meg, hogy akkor végül is mi az, amit Szőcs tulajdonképpen művel, mégis világosan kiderül.
Kőrizs Imre nemcsak poeta doctus, de interpretator doctus is. Egyszerre jártas filológiában, értelmezéstanban, poétikában és a populáris regiszterben (bámulatos asszociativitással teremt hidakat kortárs vagy populáris jelenségek és irodalmi szövegek között, elég csak végignézni a névmutató izgalmas „szélsőségeit”: II. Erzsébettől Koncz Zsuzsáig, Whitney Houstontól Marx Károlyig sokan, sokféle megfontolásból szerepelnek benne). Hosszan és kedvvel sorolhatnánk a 350 oldalas kalandtúra további állomásait, kies pihenőhelyeit, bravúros dramaturgiával feltáruló látványgócait. Kőrizs Imre könyve azonban nemcsak remek szöveg, hanem módszertani segédlet is, útmutató a versértéshez, a köznapi vershasználathoz, de akár egy verselemző szeminárium problémaexponálásához is remek alapanyag.
Kőrizs Imre: poeta.doc. Versekről prózában, Osiris, Budapest, 2022.
(Megjelent az Alföld 2023/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Miklós Kelemen munkája.)
Hozzászólások