„Saját árnyékom ugrom át” – írta az Európa szellemi égtájain otthonosan mozgó Térey János Nagypénteki beszéd című versében. Nagy utat tett meg, míg saját árnyékát átugorva innen, a Kétmalom utcai szülői házból, a sztálingrádi hómezőket érintve eljutott az izlandi vulkán koromfekete árnyékáig, majd az annál is feketébb 2019-es évig.
Érdekes, hogy bár mindketten éltünk Debrecenben, János itt is született, mégsincs úgymond közös Debrecenünk, bár először ebben a városban, az IPK-ban voltunk egy légtérben, 1988-ban, egy koncerten, de akkor még nem ismertük egymást. Ha össze is akadunk ott, akkor sem tudtuk volna, hogy két évvel később ugyanannál a kiadónál, a Cserépfalvinál jelenik meg mindkettőnk első könyve. Megvolt a magunk cívisvárosa. Ami nekem a Trombitás vagy a Blaháné utca, az neki a Kétmalom. Csak legyintett volna, ha ezt mondom: Térey első osztályú, minőséget szavatoló költészetében hol militáns karakterjegyek tűnnek fel, hol derűs, mediterrán kiegyensúlyozottság lesz úrrá, hol a populáris kultúrára tett utalások teljesítik ki líráját, amely már a második kötetével, A természetes arroganciával új irányba állította a kortárs irodalmat. Minderre talán csak ennyit mondott volna: Jól van, Zolikám, és hol lesznek a mozgatásos bulik? Csak mondod a magadét, de vajon az este lájvosítható lesz?
Megismerkedésünk után úgy cirka tíz évig szinte minden nap találkoztunk, és utána is sűrűn, sokszor előbb hallottam egy-egy sorát, mielőtt azokat versekbe, drámákba applikálta volna. Minden megszólalása nyomdakész volt, akkor is, ha a kortárs magyar dráma helyzetéről, az építészetről vagy a The Cure Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me című lemezéről nyilatkozott. Sokszor szó szerint azt olvastam vissza egy-egy drámájában, vagy prózaszövegében, amit lazán odavetett a Menza étterem teraszán. Természetes volt a kivételes intellektusa, az imponáló műveltsége, a választékos nyelve – és elbíztam magam, azt hittem, majd mindig élő egyenes adásban történik meg az irodalom. Aztán jött 2019 nyara. És erre is csak legyintene, és idézné Döglégy Zolee-t: Zolikám, mindenki vartyog, hogy kultúra, meg hiphop…
Gond nélkül applikálta szövegeibe a Music Television-ből ismert megszólalásokat, később, a Kazamatákba, A Nibelung-lakóparkba a gangsta rap toposzait. A kihívóan virtuóz és sokszínű könyveiben megtaláljuk a katasztrófák iránti kíváncsiságot és a derűs életigenlést is. Univerzális világ ez, poétikai labirintusában egy-egy éles kanyar után hol Újlipótvárosba érkezünk, onnan Debrecenbe, a Kétmalom utcába, aztán Rómába, a Svábhegyre vagy éppen Barcelonába. Ez a szokatlan költői topográfia megmutatja, hogy milyen otthonosan mozog az antik világában, a 20. századi irodalomban és a popkultúra univerzumában is. Verseibe nem egyszer szőtt antik lírai mintázatokat, úgy, hogy közben a szövegek finoman feleseltek akár József Attila munkáslírájára vagy Lana Del Rey barokk popjára. Elemi igazságérzete akkor is megszólalt, amikor protokoll helyzetben volt, vagy ha éppen szülővárosa pusztuló
épületeiért emelt szót. Olyannyira zavarta az irodalom képmutatása, hogy kétségeit beleszőtte a Káli holtakba is. „A basszus bele az arcodba, haver, melyik oldalon harcolsz ma?”– akasztaná meg az átszellemült szónoklatot. Eszelős kíváncsisággal vetette rá magát a kortárs irodalomra, lelkiismeretesen olvasta a fiatal írók munkáit, kiterjedt levelezést folytatott. Egyszemélyes irodalmi intézmény volt. Bármikor, bármilyen testhelyzetben tudott verset írni, a napi rutin gyakorlatai és az egészségügyi sétái is irodalommá nemesültek, gazdag életműve hatalmas írói fegyelemről és elhivatottságról árulkodik. Harminc éves, amikor elkészült egyik fő műve, az Anyegin-strófákban írott verses regénye, a Paulus. És persze szinte mindenhez fűz személyes emlék is… Ha a Paulusról van szó, akkor az is eszembe jut, hogy én adtam neki azt az özönvíz előtti laptopot, amin a mű megszületett. És azóta sem találkoztam senkivel, aki nemcsak a Magyar Televízióban leadott sorozatok és tévéjátékok szereposztásait visszamondta, de a Táncdalfesztivál ’81 kislemezeit is tételesen fel tudta sorolni. Közös volt a gyerekkorunk, pedig nem is tudtunk egymásról. És hányan érezhettek ugyanígy, amikor elolvasták a Boldogh-ház, Kétmalom utcát, vagy amikor arról írt, hogy milyen volt a Depeche Mode-, a Cure- vagy a Mission-koncert… Jánosnak is volt generációs tudata, nem véletlenül gondolkodott irodalmi társaságokban, akkor is, ha valójában csak a paródia felől közelített a nemzedéki ügymenetekhez.
Nemcsak a költészet illatos kertjében dolgozott, drámát, prózát, kritikákat, tanulmányokat és dalszövegeket is írt, izgalmasak az építészetről, a közállapotokról megfogalmazott gondolatai. Szinte minden megszólalásában volt valami meglepő, valami meglepően merész. Nemcsak a nyelvben létezés méltósága, de annak méltánytalanságai is foglalkoztatták. Amikor arra kapott felkérést, hogy a Test Department indusztriális zenekar koncertjéről írjon a VOLT magazinba – ez volt a Durvítók a Ligetben –, nos, az is vers lett. Írásait grandiózus tömeghatás jellemzi, a bölcseleti felépítmények mellett ugyanúgy izgatta a másik véglet, a pop minimalizmusa. Megvetette a popot, de állandóan hivatkozott rá, hivatkozott azokra, akikkel, előről-hátulról megtörtént a pop.
Írásművészetét a lázadó radikalizmus, a bámulatos formakészség és a hagyománnyal folytatott tisztelettudó és tiszteletlen párbeszéd jellemezte. Ennek a radikalizmusnak nem lehetett más célja, mint a lehetetlen feltérképezése. Nem érdekelte, hogy hány színészt bír el a színpad, hogy a néző hány percet bír ki a nézőtéren vagy a Sziklakórház zegzugaiban, saját igazsága érdekelte, ennek az igazságnak a totális képviselete.
Az Asztalizene egyik visszatérő motívuma Győző belépője, mely szerint „Tavaly mindenki meghalt. / Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán.” Térey János három éve, 2019-ben hunyt el. Drámáinak központi eleme az elmúlás, a pusztulás, viszont e látszólag könnyed társalgási színműben minden afféle fancy fénytörést kap. A White Box étterem mértani közepébe helyez egy erősen fénylő csillárt, ami olyan, mint egy vallatólámpa. Nemcsak arra kíváncsi, hogy mit rendelnek a szereplők a luxusétterem étlapjáról, hanem arra is, hogy mi valósult meg álmaikból, mi az, amit megrendelnének a nagybetűs élettől. Az Asztalizene a sikeres harmincasok afféle osztálytalálkozója, ahol mindenki felsorolja, hogy mi minden történt vele az érettségi után. És tessék, megint egy privát motívum: János osztálytalálkozóra érkezik nem sokkal a halála előtt, 2019 kora nyarán, ide, Debrecenbe, telefonjában az utolsó képek között e találkozó fotói láthatóak.
Végigenni egy menüsort, azaz megkóstolni egymás tragédiáit, élethazugságait, miközben a White Box étteremben a képzeletbeli elit szertartásrendje szerint felidézik az éppen aktuális kulturális kódokat, de szinte minden csak egy falat finom étellel vagy minőségi borral élvezhető. A kirakatélet is itt, a White Boxban nyer értelmet, ebben az akváriumszerű térben, ahol a nagyhal megeszi a még nagyobb halat.
A Nagytemplom előtt volt egy rövid ideig használt, majd gyorsan befalazott aluljáró. Ezt Térey a Jeremiás avagy Isten hidege című misztériumában kiszabadította, és tovább építette, azaz megteremtette minden debreceni álmát, a metrót. Mindez a jövőben játszódik, de évszázados múltra van alapítva. Az Isten hidegét idéző cím ellenére a darab az augusztusi forróságban játszódik, tehát a hideget nem Celsiusban mérik, hanem valami másban. A dráma városszociológia és várostörténelem is, miközben mégis csak magát Jeremiást, az országgyűlési képviselőt ismerjük meg, és persze a vidéki Magyarországot is. Térey verseiben, prózájában számtalanszor tért vissza szülővárosába, a kálvinista Rómába, a Kétmalom utcai házhoz, identitása origójához. Számára mindig meghatározó az időjárás emberre gyakorolt hatása,
A Legkisebb Jégkorszakban a fagy, a Jeremiásban a hőhullám, az Asztalizenében a vihar teszi próbára az embert, míg a verseiben számtalanszor idézi meg a gyönyörűséges őszt, a szeptembert, amikor született, amikor hazahozták a Boldogh-házba, ahonnan elindult egy kivételesen tehetséges és termékeny élet.
(Megjelent az Alföld 2023/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Miklós Kelemen munkája.)
Hozzászólások