Váratlan

Gubis Éva: Más halak

Az életnek van az a nézőpontja, ahonnan nevetni lehet rajta. Gubis Éva Más halak című debütkötetének fülszövege legalábbis ezzel az ígérettel szolgál. „Mindenesetre mi, olvasók a Más halak elolvasása után kicsit túlélhetőbbnek érezzük a világot. Mert van az a nézőpont, amiből lehet rajta nevetni, Gubis novellái valahogy mindig megtalálják.”

Nekem meggyőződésem volt, hogy a fülszöveg mindig összefoglaló igénnyel mutatja be a tartalmat és a hangulatot, attól eltérő benyomás pedig nem fog érni. Nem is érhetne, gondoltam magabiztosan, hiszen előre leírtak nekem egy bekezdésnyi tömörített cselekményt, érzékeltetni próbálták egy hangulat előszelét. Megadták a szöveg kulcsát, egy pontosan kirajzolódó jellegzetességét. Ám a tévképzetek szükségszerű tulajdonsága, hogy majd egyszer valamikor szertefoszlanak. Talán a fülszövegek és az én kapcsolatomban ez most történt meg. Arra készültem, hogy megtalálom azt a nézőpontot a novellákban, ahonnan az élet sok apró és nem apró elviselhetetlenségén nevetni lehet. De nem nevettem.

Az elbeszélő szólamok ironikus hangvételét ugyan észleltem, de ez számomra nem a nevettető irónia formáján szólalt meg. Sokkal inkább mély megdöbbenésről van szó. A valóságra pontosan ráirányított fókusz az, ami meghaladja azt a nézőpontot, ahonnan nevetni lehet az élet által elénk dobott helyzeteken. A döbbenet valami többet és mélyebbet ad. Ha már a fülszöveg a nevetésre irányítja a figyelmet, akkor számomra adják magukat Gogol A revizorjában a polgármester utolsó monológjának közismertté vált mondatai. „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” Gogol soraiban tökéletesen érezhetjük azt a valóságra történő rádöbbenést, amikor nem kényelmesedünk bele a nevető nézőpontba. Sőt, ha addig nevettünk, ezután a mondat után bizonyosan nem fogunk. Mert hirtelen valami nagyon igazzal találjuk szemben magunkat. Gubis Éva Más halak című kötetének szinte minden novellája ezt a valóság felismerése miatti elkomolyodást, ezt a döbbenetet adja.

A 130 oldal körüli kötet ciklusokra nem osztott novelláinál az olvasó magának jelölheti ki a sorrendet, hiszen a könyv nem szab meg előre adott olvasási útvonalakat.

A novella műfajának jellemző sajátossága a hirtelen lezárás, ami azt a hatást keltheti az olvasóban, hogy a szöveg előbb ért véget, mint hogy ő kilépett volna belőle. Jelen kötetnél sincs ez másképp. Nem csak nyugtázni kell az olvasottakat, hanem aktivizálni a feldolgozott témák hatására felbukkanó gondolatainkat. Egy osztálytalálkozó érzelmi hatásai, egy gyerekkori helyszín meglátogatása, búcsúzás, családalapítás, emberi kapcsolódások összetett és bonyolult rendszere. Mind-mind olyan téma, amelyből mindannyian valami nagyon személyeset tudunk elvenni.

A novellák fele-fele arányban élnek heterodiegetikus és homodiegetikus narrátorral. Az egyes szám harmadik személyben írt novellák esetében az elbeszélő attitűdje leginkább távolságtartóként, tényszerű eseményrögzítőként írható le. A kötet nyitó elbeszélésében, a Don Beto koporsóiban az elbeszélői szólamból kiderül számunkra az alapszituáció, a háborúban fiát elvesztő apa virrasztása az elhunytért, a szereplők belső megélése azonban ismeretlen marad. Ismerjük az apa bosszankodását a szomszéd kígyója miatt, hogy félnek tőle a környéken játszó gyerekek, hogy koporsót készített a virrasztást megelőző napon, ahová a fiát fektette, azt azonban nem, hogy milyen a viszonyulása a novella alaphangulatát meghatározó háborús konfliktushoz és a gyászhoz. Az elbeszélésmód eltávolít a történtek érzelmi alapú megélésétől egyfajta megmásíthatatlan beletörődést sugallva. Ennek az eltávolításnak a hatására a háborút nem konfliktusként, hanem természetes állapotként vesszük tudomásul. A halálesetnek pedig nem a tragédiáját, hanem pusztán eseményszerűségét artikulálja felénk a szöveg.

Bár az Érzéstelenítés című novella egyes szám első személyű elbeszélésmóddal él, a központi eseményektől való távolságtartás itt is fellelhető. A történet a bölcsességfogműtétet követő tapasztalatok köré szerveződik, a láz miatti bódult állapotot bemutatva. A gondolatok cikázása ugyan aktívabb figyelmet igényel az olvasótól, ugyanakkor az elbeszélő megállapításszerű, kétségbeesés és a fájdalom miatti szenvedés nélkül megfogalmazott mondatai mégis eltávolítanak a lázálomszerű helyzet teljes átélésétől. „Egész szórakoztató, hogy olyan nagynak és idegennek érzem a szám és a fogaim. A nyelvem helyett mintha egy jó darab nyers karaj lenne odabenn, amit valamennyire mégis én mozgatok. Megpróbálom kitapogatni a sebet a karajjal, édes vért érzek a számban. Éhes vagyok? Nem ehetek. Egy karajt most megennék.” A főszereplő saját állapotát analizálja, folytonos öndiagnosztikát végez. A megszólalásokban rejlő humor a helyzet komolyságát is oldja. Mivel belülről látjuk a helyzetet, érthetőbbnek, világosabbnak érzékeljük, éppen emiatt távolodunk el a kétségbeeséstől, hiszen nyomon követjük a gondolatok váltakozását. Nem tragikusnak éljük meg, hanem logikusnak. Elfogadjuk a szereplő nyugodtságát, ezzel a novella ellehetetleníti az orvosilag, társadalmilag belénk kódolt aggodalom átélését.

A Don Beto koporsóihoz hasonlóan az Ezek már más halakban is a főszereplő lány belső megéléseiről keveset tudunk meg, hiszen a „mozdulatlanság” domináns tulajdonságként jelenik meg nála. A lány „mozdulatlanságának” érzékeltetését az író az elsőre jelentéktelennek tűnő gondolatok felnagyításával éri el, mintha csak minduntalan mellébeszélne, az érzelmek kifejezése vagy megmutatása helyett olyan apróságokon gondolkodik, mint régen hallott dalok videóklipjei. „Próbálja felidézni, hogy a Lambada klipjében van-e gyümölcskosár az énekesnő fején. Valamiért úgy rémlik, hogy van. Gyönyörű brazil nő, kreol bőr, gömbölyűség, szikrázó mosoly.” Az első olvasatra szinte figyelemelterelésként ható gondolatok a novella befejezésében azonban bekapcsolódnak a fő cselekményszálba, és már nem is mellébeszélésként, hanem éppen felvezetésként hivatkozhatunk rá. Bevezették a lány találkozását édesapja nála is fiatalabb párjával. „A lány mosolyog, vakító mosoly, mint az énekesnőnek, épp csak a gyümölcskosár nincs a fején.” 

Az állatok visszatérő szereplők a novellákban, a Szinte nincs is egy kislány és a kutyája közös kalandjait, állomásait kíséri végig retrospektív módon, míg Az ő latorjaiban egy család fürdőszobájának kádjában úszkáló hal válik főszereplővé. A halat a karácsonyi vacsorára fogták ki, és „egyetemes épülésére” a kislány a Képes Biblia történeteit olvassa fel neki. „Ő figyelmesen hallgatta, lekötötte a történet, azonosulni tudott a főhőssel.” A novella későbbi részeiben a hal Jézussal azonosul, hiszen a krumplisaláta és egy üveg vörösbor lettek az ő latorjai. A húsvéti és karácsonyi események egymásra montírozását láthatjuk. A Jézussal azonosított hal karácsonykor, Jézus születésének ünnepén a passiót éli át, miközben a család egyszerű vacsoraként tekint rá. Nem teszünk különbséget Jézus születése és áldozata között? Mindkettőt pusztán egy étkezésnek éljük meg? Ez lehetséges magyarázat lehet, azonban így is zavarosnak, nehezen értelmezhetőnek érzem a két esemény ilyenfajta összekapcsolását.

A 1Móz30 című novellában az isteni jelenlét kérdése, a vallási szokások hol berögződésszerűsége, hol tényleges átélése köszön vissza. Élményszerű megtapasztalni több novellában azt a fajta kreativitást, ahogyan a nyelvvel bánik. A 1Móz30 helyszíne egy templom, ahol az elbeszélő elhunyt édesanyjáért zajlik a szentmise. A templomban használt kötelező fordulatok pedig a nő visszaemlékezésszerű gondolataiba is beillesztődnek.

„Átsimítottam a kendővel a császármetszés helyét is. Az én vétkem.” Különös ellenpontozását jelentik a szakrális légkörnek a nő különböző testekről, meztelenségről szóló reflexiói, a kisfiú játéka a bogárral, majd a már szétnyomott állatnak a pap tiszta, fehér ruhájába kenése az áldozásnál. „Leparkol valaki a templom előtt, bömböl a mulatós technó a kocsiból, összemosódik az Uram, irgalmazz!-zal […]”. Ezek a novella egészén végigvonuló kettősségek egyrészt visszafogják a hangnemet attól, hogy giccsessé, túlzottan magasztossá válhasson, másrészt árnyalják a szentmiséken elvárt jelenlétről bennünk kialakult képet. Bár az ember megteszi, amit megtehet, nem mindig csak odaillő gondolatok és emlékek bukkanhatnak fel. Ebben a kettősségben csupán a pap szeretőire történő utalást éreztem feleslegesnek, ami számomra azon túl, hogy egy kialakult sztereotípiára erősített rá, nem adott hozzá a történethez.

A szövegvilágok izgalmát hol a visszatekintő elbeszélésmód, hol az intertextualitás, hol pedig a vizualitás adja. A Híahaza című novellában, egy fiatal diáklány elbeszélő szólamában Petőfi Sándor Nemzeti dalának sorai eredeti kontextusukból kiragadva, a lány gondolatai közé illesztve szólalnak meg. Az alkalom éppen egy március 15-i iskolai ünnepség, a jól ismert sorok azonban a gondolatkörnyezetnek megfelelő jelentést veszik fel, így túlmutatva beléjük kódolt jelentésükön. „Már úgy nézünk ki, mintha az anyja volnék. Nem tudhatta Petzné, hogy kerti törpe lesz a Csabiból. Sehonnai bitang ember.” „Néha beleslukkolok, úgy nem olyan jó az illata, mint a kezemen. Randi után órákig érzem, kezet se mosok. Jobban ékesíti a kart, és mi mégis.” De még ennél a szövegköziségnél is izgalmasabbnak találtam azt a hatást, amelyet a Homokfészekbena szerző egyetlen vizuális jellel ér el. Két bekezdés között egy csíkot látunk. Persze elsőre talán nem csíkként látjuk a lapon, de mikor megértjük a kontextust, csíkként kell rá hivatkoznunk. Egy csík, mikor a főszereplő nő kettőt szeretne látni. A fagyos döbbenet talán itt érvényesül a leginkább, hiszen abban a pillanatban ugyanazzal szembesülünk, mint amivel a novella fiktív világának szereplője. Nem szavakat olvasunk arról, hogy mit lát és mit érez. Azt látjuk, amit ő. És szinte már nem is az ő csalódottságát olvassuk bele, hanem a sajátunkat érezzük meg.

A szófordulatokkal való kreatív játék a Post iucundam iuventutemben is megmutatkozik. A történet egy temetőben induló osztálytalálkozót mutat be, egy 40 év körüli férfi gondolatvilágát nyomon követve. „Igyekszem elcsendesedni, megtisztelni a halottakat, a saját halottjainkat, osztatlan közös tulajdon.” A cselekmény előrehaladtával a férfi megáll nagyszülei sírjánál: „Egyetlen fűcsomó éktelenkedik a dupla sírkő között, anyut nem lehetne továbbrángatni, amíg ki nem húzza. Saját gyomjának tekinti.” A novellában többször történik utalás a gimnáziumi tabló és a temető párhuzamára, egymásnak való megfeleltetésére. Elhunyt tanáruk sírján ugyanaz az idézet szerepel, amely a tablójukon a fényképe alatt, volt osztálytársuk sírjánál pedig a tablóképét tűzik fel egy koszorúra. Hol iskolai éveknek, hol életeknek emléket állító kötőjeles évszámok. Mégis pusztán emlék. A gimnáziumi barátainkat sem a tablójuknál látogatjuk. Miért gondolnánk, hogy két évszámot mutató sírkővel kellene azonosítanunk az elvesztett szeretteink helyét? A lényeg talán ugyanaz. Nem ott vagyunk, ahol az emlék rólunk.

Gubis Éva kötetének változatossága hol az emberi kapcsolatok sokszínűségében, hol a gondolatok aprólékos feltárásában, hol éppen annak kihagyásában érhető tetten. Valahol egészen mélyen bevonódunk, valahol nagy feladat marad ránk az érzelmek megfejtésénél. A nyelvi kreativitás, a novellák többrétegű olvasatai és a hétköznapi helyzetek váratlan szemszögű megközelítései pedig egészen új és maradandó olvasási élményt adhatnak. A váratlanság ugyanis bennem maradt. Minden olyan mondat után, amikor valami egészen másra számítottam volna, megéreztem a végtelenül sokszínű életnek az összetettségét. Hogy mennyi olyan helyzete, pillanata, élménye van, amire ritkán gondolunk vagy ritkán gondolunk bele igazán mélyen. De itt van az irodalom, ami minden alkalommal és minden mondattal megnyitja az életnek egy addig elzárt szegletét.

Gubis Éva: Más halak, Kalligram, 2023.