Bográcsozós, eutanáziás
Jegyzetvers
felnőttek, nincs már szükségük ránk. meg is halhatunk.
a bográcsban étel fő majd. a társaság csoportokra
válik. bomlik. a gyerekek is összevissza. valóban,
többségük félig-meddig felnőtt. gimnazista. apáink
halottak. mi vagyunk a következők a sorban. közhely,
közhelyek. de ezeket legalább kapizsgáljuk, nem úgy,
mint Einsteint vagy Hawkingot. középiskolás koromban
utóbbiról még nem is hallok, ám a relativitáselmélettel
tudálékosan dobálózunk óraközi szünetekben, s amikor
fizikatanárunk talán kissé röstelkedve bevallja, teljesen
ő sem érti, meglepődünk. jó tanár, de mi akkor még
sznobok leszünk. később is. némely mondatokat és
el nem követett vétkeket nehéz megbocsátani.
pattog a tűz, valamelyikünk megmozgatja a bográcsot,
kóstol, iszunk. tudjuk, amit tudunk, ismerjük a rendet
és a káoszt – ablakból és tükörben. túl nagy a hasa,
dünnyögi a kardiológus közös cimboránk felé pillantva.
kockázat. várjuk, hogy megfőjön az ebéd. meg a délutáni
focit. előtte évben, ahol nyaralunk, a faluban, találunk
egy igazi futballpályát. nyírt fű, kapuk, minden. apák
a fiaik ellen, generációváltó meccs lesz. ott öregszünk meg
végérvényesen. már nem tudjuk lefutni a kölyköket.
olvasom valahol, negyven-ötven fölött évente
hány százalék vész el az izomtömegből, az erőből.
dübörög a mellkas, pumpálja a szorongást. kapjuk
a gólokat sorban. esélyünk sincs az idővel szemben.
megmentesz, ha infarktust kapok? és engem
ki ment meg, kérdez vissza a kardiológus. készül
az ebéd, iszunk. még minden lehetne jó. ha ősz van is,
koraősz. pocakos barátunkat három év múlva temetjük.
a gyerekek elköltöznek távolvárosokba, külföldre is.
tényleg nem lesz szükségük ránk. már nem dobálódzok
elméletekkel, nem akarom megérteni a világot,
mert megértem, hogy úgysem tudom. amikor
ezt a verset írom, egy ügyvéd az emberi jogok
bíróságához fordul éppen, hogy sürgősséggel kiharcolja
magyarországon a maga és talán mások számára is
az aktív eutanázia lehetőségét, mert beteg. als-e lesz.
ez egy motoneuron betegség. hawking is ilyenbe
hal bele. az izmokat mozgató idegsejtek fokozatosan
lebénulnak, miközben a tudat ép marad. ép szellem,
ép érzések az egyre inkább használhatatlan, roncsolt
test kalitkájában. a kvantummechanikát sosem fogom
érteni. nem is akarom. a fekete lyukakat sem. legfeljebb
metaforikusan, ahogy istent. de ez a beadvány
érdekel, hátha lehetőséget teremt, hogy ha majd
odajutok, dönthessek. amikor már nekem sem lesz
szükségem magamra.
(Megjelent az Alföld 2023/12-es számában. A lapszám illusztrációi a 20 éves Első Magyar Szamártár gyűjteményi anyagából valók: a borítókép Lévai Ádám Csacsika beduinnal c. munkája.)
Hozzászólások