Számtan a holdas estékre
Werdiewend ismét a pályaudvar csarnokában. Zsebében ott volt
az engedély; hánykolódott, mint egy rosszul alvó vadállat. Álmomban
is éppen ilyen hirtelen tűnt fel az a szekrény, mint most az állomás. Egy rossz
fejbillentés, és ugyanazt az ingert érzem. Vagy mintha a múlt hetem ismétlődne
meg. Már nem látom, mi merre épül, csak jön egy kép, majd egy másik. Így
kezdek emlékezni – gondolta Werdiewend, és araszolt a targoncák
között. Nem tudta, mit keresett, csak annyit, hogy valamit az előbb
elmulasztott. Oszlop, oszlop; ezek mind tereptárgyak. Betonon a kétely.
Bárki lehet, végül is. Hogy elfáradtam az elmúlt évben. Reggelente alig bírok
szedelőzködni. Rám izzad az öltöny. Csellengtek az üzletemberek; fél egy
lehetett. Egy nyakkendős alak sültkrumplit evett, pultra könyökölve.
Árak a fekete táblán, szárnyas számok, betűkanyarok. A bemondó mély
hangon darálta az adatokat, járatok számait, városokat. Üléseken a fenekek.
Puskák. Aztán lódulnak – villant be Werdiewendnek. – Fülkék ajtói,
mint filmkockák. Torlódnak a kupék, mozog a kéz. Amikor az óramutató el-
rugaszkodik. Ez a sínvillogás. Vágányok komor sora, az egyik szürke ajtó hirtelen
becsapódik. Rajta a riasztó hő. Olyan, mint hirtelen felébredni, olyan, mint látni
a halál előtt még egy formát. Riadó az ablakban. Kijjebb megint az ég nyíló
tere fogadta Werdiewendet, sínpárok indultak a kopár távolba. Az
egész világ csak ez a néhány bódé, ez a csillogó fém, vékony drótok hullámzása
a magasban, elvétve egy-egy felhő, itt-ott vörös téglák merednek rám, akár konok
hivatali döntések, ellentmondást nem tűrő pecsétnyomok. Épületszigor. Lehet talán
kóborolni a tömzsibb oszlopok között, lesni a vágányszámokat, aztán elfordulni.
Az idő csak úgy telik, ahogy zörög az újságpapír. Werdiewend megtorpant,
és figyelmes lett valakire, aki egy szemetes körül forgolódott. Mintha
enyhén intett is volna. Ez Portypont lehet. Talán az előbb nem vettem észre?
Vagy akkor még tényleg virágárusnak álcázta magát? A kuka rácsa. Zizeg a zöld
zacskó. Recsegő percek a hulladékban, kitüremkedik egy kupak. Ropog a műanyag.
Portypont, vagy akit Werdiewend annak hitt, vékony fémbottal egy
flakont piszkált. Térrezgés. Szálló csonkok, kis repülők. – Nem gondolt még
arra, hogy befejezi? – mosolygott magában Portypont, és botjáta kukába
mélyesztette. Lágy döngicsélés. – Megkaptam az engedélyt – suttogta
Werdiewend, és úgy gyújtott rá, mint aki figyel valamit. Fölröppent a hír,
akár szélben a pernye. Sürgött-forgott a tömeg; kecses táblázat. Elgördült
egy vonat, kezek moccantak a lendülettel. Nézzen még ide – az elsuhanó
színben szólt Werdiewend hangja; kezében billent a füst. Portypont
habozott, és fémbotját ismét kihúzta. A földre esett egy üres kóláspalack;
koppant. Szikratekintet. – Míg én rakodom és fánkot eszem, nekünk kapcsolatban
kell maradnunk. Tudja, hogy az engedély csak álca – komolykodott Werdiewend.
Régi játék volt ez köztük. Ennél sosem veszélyesebb. Igaz, még így is túl
nagy kockázattal járt. És mintha Portypont érezte volna az ernyedést; azt
a pillanatnyi kelletlenséget, ahogy inog a türelem. Még finom az illat, de
a cipő lép. Így álldogáltak egy múló év teraszán, ízlelgették a légkört, messze
fenn kószáltak a mázsás égitestek. Fáradt asztalláb. – Ez is egy másik emelet –
morogta Portypont, miközben nagydarab bőröndök vonultak a betonon.
Megindult ő is. – Csak már a sokadik – tette hozzá halkan. Werdiewendnek
a hivatalnok keze jutott eszébe, amint megnyugodott egy paksamétán. Vagy
amint az ujjak a fiók hűvősébe értek. Borítón az aranybetűk, ásító rubrika egy
formanyomtatványon. És ahogy fordult odakint a hirdetőkocka a szürke felül-
járó előtt! Portypont orrlyukában enyhe dohányszag, sültkrumpliillat. A büfé
öröme a csarnokban. Hosszú pult, hosszú álom. Ismét egy kép. Egy perc.
*
Rebrudys maga volt a tágas nyugalom. Tágas félelem. Gyanú
és neszezés mindenütt. Szokott zsivaj. Tányérok csörömpöltek,
mosogattak egy konyhában; a teremben már felálltak mind az
asztaltól, és a kukába hajították a szalvétát. Kiürült a nagy leveses
kondér. Kint még azért sütött a nap. Mert a remény is olyan, mint
a pisztáciazöld csempék. Olyan, mint a hosszú folyosók és a vég
nélküli fapadok a fal mentén. Olyan, mint a leheletnyi piszok az
óriási, fehér felületen. Sziget a mélykék óceánban. Hová is tűnt
az a cetli a hatalmas ajtóról? Két apró üvegablak. Valaki a hullámzó
időben elhagyta a táskáját. Itt, errefelé sétált, köszönt is minden
szembejövőnek, aztán megállhatott egy hűvös sarokban, csak pár
pillanatra; így történt. Ráérsz ma délután? Este? – hangzott a szellős
térben a kérdés; lágy világosságcsíkok úsztak a vonulók tekintetében,
huzat suhant elő egy helyiségből. Plafonlebbenések. Kék sugarak
villantak a táskák fémcsatjain; emelkedő órák, percek. Béke. Nappali
fény a folyosó végéről. A távolság iramlott befelé az ablakokon át;
robbant, lobogott az ég. Nyilak jelezték az irányokat, fejek fölött
lebegtek a dátumok. Léptek vonala, a lendület erősödő színe, el egy
zsúfolt faliújság mellett. Hány alkalmat jelzett a táblázat? A beosztás
csípő hidege. Voltak ott még rubrikák, akár tekintélyes medencék.
Nézz az órára. Egyetlen, szikrázó kör. Siklottak a vajszínű padlókövek,
akár a biztos napirend. Rebrudys volt a mérték. Ő szabta meg az utak
szélességét, a sövények hosszát, a bevásárlóközpontok alakját. Néha
csak bólintott vagy egy könyvre mutatott. Háta mögött vászon fehérlett,
melyre olykor diagramokat vetítettek. Titokzatos korlátok, elhallgatott
szobák. Ki tudja, honnan jött Rebrudys; beszélték, hogy egy távoli,
felhők burkolta félszigetről, hol itt-ott romok rejtőztek a mocsarakban,
hol egykor kékes tornyok álltak, de régóta ledőltek. Senki soha nem
hallott Rebrudysról, aztán mégis. Az emberek ismerték a térképeket,
az autópályák kanyarjait, a számozásokat és jelzéseket, látták a komor
A és B betűket apró, sárga címereken, felidézték hosszúkás tavak öbleit,
tudták, hol kezdődik a tenger, hol az óceán, álmodtak országhatárokkal,
tanulták nyelvek fonákjait, útjaikat újra és újra elbeszélték; a vulkánok
és a csillagok kilövelléseit le is rajzolták, és megsejtették, mi lehet a sötét
erdőségek érintetlen mélyén, vagy messze, a víz alatt. Tudták, hol kell
átszállni, mennyit kell várakozni, meddig kell nézniük a mutató lépéseit,
az állomások sorát a kijelzőn, az időközönként elsuhanó táblákat, apró
téglaépületeket, sárga-fekete póznákat, bukdácsoló utasokat, a kinyíló,
üres tereket, kis hidakat és patakokat, vízre hajló fákat, zilált lombokat,
oszló fellegeket. Ismerték az árnyékos átjárókat, a kétes elágazásokat;
mégis volt, ahová már nem néztek, ahonnan semmire sem számítottak.
Így érkezett meg Rebrudys. Fecsegni kezdtek róla; szájról szájra járt,
hogy még csak a külterületeken bujkál, oszlopcsarnokokban és árkádok
alatt lebzsel, árusnak tetteti magát, de csak kérdezget, bizonygat, nincs
nála portéka. Egyszerre óvatos és vakmerő; hátrál, majd közelít, bizalmas
és fagyos. Ha rendőrt lát, beiszkol egy kapun, befordul egy mellékutcába.
Aztán a buszokon is beszéltek Rebrudysról; akkor már nem rejtőzködött.
Előle bujkáltak. Iratokon piroslott a pecsétje, kérelmeket hagyott jóvá,
ítélkezett. Forró lépcsőfokokon vártak kliensei. Olykor kijött egy titkár, és
közölte a döntést. Képet is festettek a hivatal ajtajára: tenger fölött három
csillag, s a víztömeg közepén két, diadalmas hullám. Rebrudys jelképe.
(Megjelent az Alföld 2023/12-es számában. A lapszám illusztrációi a 20 éves Első Magyar Szamártár gyűjteményi anyagából valók: a borítókép Herman Zoltán munkája.)
Hozzászólások