Vida Kamillát, Purosz Leonidaszt és Mohácsi Balázst Radnai Dániel Szabolcs kérdezi
Mennyiben tud újat mondani a generációs és felnövésnarratívákról egy debütáló verseskötet 2024-ben? Új, autonóm nyelvet hoz létre a társadalmi érzékenység és a közösséghez tartozás vágya? Visszahozza a költészet egyetemességigényét a szépség iránti nosztalgia? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Locker Dávid Beszédkényszer (Prae Kiadó) című verseskötetéről írott kritikájában Helmrich Márton és Owaimer Oliver is, végső soron a kortárs magyar költészeti trendek kiüresedésére irányítva a figyelmet. Az Alföld Online felületén publikált, vitaindítónak is tekinthető írások lehetőséget adnak az alanyi-biografikus megszólalás lehetőségeivel kapcsolatos kritikai diskurzus folytatására is. Az alanyi költészet mai kihívásairól elsőként Vida Kamilla, Purosz Leonidasz és Mohácsi Balázs válaszait közöljük.
„Mi a baj az alanyi költészettel?” Valamivel konkrétabban fogalmazva: mik azok a dilemmák az alanyi-biografikus megszólalással kapcsolatban, amelyek miatt újítónak, rendhagyónak, merésznek, „formabontónak” tekinthetünk egy karakteres, önmagát fiatal költőként pozicionáló, vallomásos beszédmóddal kísérletező versbeszélőt és költői programot ma, 2024-ben? S mindez mit mond el az elmúlt másfél-két évtized hazai költészetéről?
Vida Kamilla (költő, a Partizán vezető szerkesztője, a Konstruktív bizalmatlansági indítvány című verseskötet szerzője): Nincs baj az alanyi költészettel önmagában. A probléma annyiban érdekes számomra, hogy talán ez az a megszólalásmód, amit a legkönnyebb középszerűen alkalmazni, és meglehetősen nehéz igazán jól. Ha megnézzük, hogy a fiatal költészet milyen hagyományokra tekint vissza, vagy csak átgondoljuk azt, hogy mi az a közéleti helyzet, amelyben élünk Magyarországon – a teljes bizonytalanság, amelyben a legkönnyebben elérhető és megfogható dolog az ÉN –, akkor szerintem mindjárt nem is olyan meglepőek ezek a költészeti programok.
Purosz Leonidasz (verset, kritikát, színházi szöveget ír, legutóbbi kötete: Egy férfi sosem hagyja félbe [2019], a Srácok a Presszóból csapatkapitánya): Mit tekintünk az „alanyi költészet” minimumának? Az E/1-es megszólalást, a beszélő szerzővel való azonosíthatóságát – tegyük fel, ismerjük személyesen, vagy legalább olvastuk a róla írt monográfiát/Wikipédia-szócikket –, netán azt, ha „az előadott gondolatvilág középpontja maga az alany”, ahogy A Pallas nagy lexikona fogalmaz? Utóbbi esetben minden (jó) költészet alanyi költészet, amennyiben – témaválasztásával, világképével, szerkezetével, nyelvhasználatával, logikájával, humorával stb. – egy eredeti gondolkodásmódot visz színre. A Beszédkényszer nyilván állatorvosi ló, hiszen az összes lehetséges alanyiságkritérium teljesül benne.
Újítónak, formabontónak egyébként nem tartom Locker Dávid eddigi költészetét. Rendhagyónak, merésznek abból a szempontból igen, hogy a fősodortól elütő, erősen retorikus, sztorizós-filozofálós, látszólag „korszerűtlen” verseket ír – folyton reflektál is erre, lévén (a hős) egy a romantika eszményeit kergető magyar szakos költő, aki képben van az irodalmi trendekkel, ha lázadozik is ellenük. Vannak, akik érdektelennek találják vagy lemosolyogják ezeket a törekvéseket, míg másoknak felszabadító élmény mindenféle layerek és maszkok nélkül, egyenesbe’ olvasni, milyen üzenettel készült a költő. Én valahová a kettő közé lőném be magam.
Tulajdonképpen a lockeri poétika remekül illeszkedik a rohamos elblogosodásunkhoz. Szinte mindenki be van szopódva a közösségi médiába, ahol a személyes profilján publikál arról, amit érdekesnek tart a világ(á)ban. Valószínűleg a többség a verstől sem vár mást, mint egy szöveges poszttól, csak mélyebb gondolatokkal, érdekesebb képekkel, esetleg rímekkel felturbózva. Ahogy az egy profi tartalomgyártóhoz illik. József Attila szomorú, gyönyörűen átadja. Mindig is ez volt a költészet populáris megközelítése, az általános közösségimédia-függőség korában pedig még nehezebben fenntartható az egyetemen tanult szerző–beszélő distancia. Miért ne csinálna valaki programot ebből?
Az irodalmi önreprezentáció platformjai is eltolódóban vannak. A folyóirat-publikációnak vannak egyéb pozitívumai, például tízezer forint, esetleg egy-két hasznos szerkesztői meglátás, de meggyőződésem, hogy a fiatalabb irodalmárok nagy részének igazából arra kell az egész procedúra, hogy ott legyen a szövegen a szakmai pecsét, mielőtt feltölti a fotót a személyes/szerzői oldalára. A Facebook viszont neccesebb terep, mint a safe space-ként működő, csak a nagyon szűk szakma által olvasott folyóiratok. Itt már mérlegelni kell a szerepjátékkal. (Na meg a kitárulkozással!) Ki fogja elmagyarázni az odakommentelő rokonnak, hogy azt, amit a versben ír, nem is ő, a szerző mondja? A Meta-algoritmus? Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy Locker Dávid poétikáját konkrétan ezek a dilemmák alakítják, a tartalomfogyasztási szokásaink viszont látványosan változnak, és ez hatással van az irodalomképünkre is.
Ha szerzői szemmel próbálom megválaszolni a kérdést, az a baj – a kihívás! –, hogy az embernek egy élete, életanyaga van. Természetesen lehetséges és ajánlatos időnként kilépni a komfortzónánkból, tágítani a látókörünket, de a megéléseink, a véleményünk, a minket érdeklő dolgok nem változnak hétről hétre, és ez így van jól. Persze nem muszáj hetente verset írni: a hisztérikus költőt hamar utolérik. Vagy pedig játékosabbnak, kísérletezőbbnek, kíváncsibbnak kell lenni, nincs mese. A Beszédkényszer sok szuper verset tartalmaz, mégis hamar kiszámíthatóvá válik, mint egy régi barát, akivel túl gyakran sörözöm együtt. Vagy ezt már Locker Dávidról mondom? Az a helyzet, hogy a fiatal irodalom osztályközösség-hangulatában tényleg nehéz halott szerzősdit játszani.
Mohácsi Balázs (költő, kritikus, szerkesztő, a Bertók-projekt irodalomtörténész munkatársa): „[A]z a baj a költészettel, / hogy még több vers megírására ösztökél” – írja Billy Collins Kőrizs Imre magyar hangján. Ez a baj. A saját szempontomból – de nehéz eldönteni, hogy éppen a lírai én vagy az irodalomtörténészi-kritikusi én, vagy esetleg a józan paraszti én mondja-e ezt (vagy netán egyszerűen csak ÉN mondom) – a következő tényezőket kell figyelembe venni.
(1) Elég nehezen kivitelezhető, hogy valamiképpen az ember ne magából induljon ki. Legalábbis nekem. Az én számomra. Legalábbis mainapság. De egyébként legkésőbb a romantika óta. Mint ahogyan az ég kék, a Jelenkor sárga, a tévé torony, a levegőt venni kell, a család az család. Ilyesmi.
(2) Az is biztos, hogy a művészek haladni, újítani akarnak. Akkor is, amikor nyakig merülnek a hagyományban, és akkor is, amikor a jelenkor gőzhajójából a fürdővízzel a gyereket is kiöntik, csak történjen már valami.
(3) Az is elég magától értetődőnek tűnik, hogy amikor érzésre már mindent kikezdtek és bekezdtek, akkor azt is meg kell kérdőjelezni, hogy az ég tényleg kék-e, a Jelenkor valóban sárga gőzhajó-e, biztosan kell-e levegőt venni. Persze mindent azért nem lehet, mert a család az tényleg család.
(4) Szóval felfogásom szerint teljesen normális a formabontás igénye, az eltérni vágyás szelídebb vagy radikálisabb irányai. Miként a boldog emlékű Jókérdés zenekar énekelte: „A józanság rossz állapot, küzdjünk ellene, / tablettával tömjük a pofánkat tele”. Így is lehet. Így kell. De úgy is lehet, mert úgy kell, ahogy KAF csinálja, amikor azt írja, hogy „Szatmáron születtem színésznőből lettem”.
(5) Miközben a hagyománytörténet felől nézve mi sem természetesebb, hogy ha az elmúlt évtizedekben például Tandori Dezső, Tolnai Ottó vagy Bertók László tollán a szöszmötölés, a nemezelés, a mackók és a madarak (stb.) révén a hétköznapi élet (sőt valójában már ott is a költők élete, nemegyszer maga a versírás ügyes-bajos, téblábolós tevékenysége) az irodalom tárgyává tétetett, akkor a fiatalabbak – teszem azt Peer Krisztián – is ebben a beszédrendben lát fantáziát. Vagy nem is fantáziát lát, mert ez ennél zsigeribb, mert ez a (költői köz)nyelve. Peertől meg viszonylag egyenes a leszármazási rend, még akkor is, ha Purosz Leonidasz vagy Locker Dávid előszeretettel hivatkozik Turi Tímeára mint előképre. Valóban, csakhogy Turi végeredményben egy kifejezetten maszkulin beszédmódot transzponál a saját női nézőpontjához (Szűcs Teri fejtette ki a Jönnek az összes férfiak kötet kapcsán, hogy ez a költészet nem annyira Takács Zsuzsa, Rakovszky Zsuzsa vagy Tóth Krisztina, mint inkább Petri György versbeszédével áll rokonságban – Szűcs Teri: Elviselhetetlen könnyűség, Holmi, 2014/3, 362–364.).
(6) Ha már hagyomány, szeretnék kicsit beszélni a világirodalomról, legalábbis arról a porszemnyi töredékéről, amit látok – mert szoktam róla beszélni, ha úgy van, és általában úgy van. A kérdésben szerepel az a szó, hogy „hazai”, teljes joggal egyébként. De a kedves olvasó ne gondolja, hogy valami világszerte egyedülálló dolog történik éppen a kortárs magyar költészetben. Az angolszász irodalomban felfedezhetők hasonló jelenségek és eljárások (hol teljesen magától értetődően, hol a provokáció szándékával), mondjuk Frank O’Haránál, Billy Collinsnál, Dean Youngnál, a fiatalabbak közül Ben Lernernél, illetve Sophie Collinsnál vagy Hera Lindsay Birdnél (hogy végre ne csak amerikai fehér férfiakat mondjak, hanem egy brit és egy új-zélandi nőt is). Apropó Új-Zéland, ez itt az önreklám helye, fordítottam egy esszét az ottani alanyi/vallomásos költészet alakulásáról, ami talán érdekes megvilágításba helyezi a hazai helyzetet.
(7) Bizonyára elgondolható ez a kérdéskör szociológiai vagy filozófiai síkon is. Hogy mondjuk mit jelent ez a jelenség a post-truth és a közösségi média korában, és/vagy az őszinteség minőségkategóriájának posztmodern irónia utáni elérhetősége/visszaszerezhetősége szempontjából. Ez azonban nem az én terepasztalom, inkább véleményem van róla. Abban az esetben tartom vállalható hozzáállásnak, ha tudjuk, hogy ez szélmalomharc, és éppen abban van a kakaó, hogy mégis felöltjük a legszebb donkihótés dzsoggingunkat. Ha valóban óriásokkal vélünk küzdeni, és pláne esetleg azt gondoljuk, győzhetünk, akkor baj van. Szerintem. Bár az is kétségtelen, hogy a látványos fiaskóknak is van felhajtóereje.
Az alanyi-biografikus költészeti megszólalás egyik létokának tűnhet a kortársi valóság megmutatására irányuló igény, illetve azon belül a társadalmi problémák, a politikai-ideológiai határvonalak és az irodalmi közélet anomáliáinak kihangosítása. Mit gondolsz, feladata a költészetnek az irodalom „boudoir-titkaival” vagy épp a közeg „rendszerszintű problémáival” foglalkozni? S ha igen, mi lehet ennek az esztétikai-poétikai tétje?
V. K.: A versírás nyilvános megszólalás. Bár nem túl értékes valuta a figyelemgazdaságban, de mégis úgy kell viszonyulnunk hozzá, hogy amiről beszélünk ebben a térben, az a mi felelősségünk, de mindenképpen politikaivá válik a megszólalás a megosztás gesztusa, a közössé tétel révén. Természetesen előfordul, hogy olyan magánérdekű dolog kerül ebbe a térbe, ami a művészet eszközeivel sincs közössé formázva. Az irodalmi közélet anomáliái vagy rendszerszintű problémái szerintem lehetnek érdekesek és fontosak más emberek számára – tegyük fel a kérdést máshogy: egy szubkultúra szabályrendszere, hasonlósága más közösségekhez nem lehet közérdekű? Nem magától értetődően az, de a művészet eszközeivel talán vannak olyan részei, melyek azzá tehetőek.
P. L.: Minden művészi törekvés eredője a tág értelemben vett „kortársi valóság megmutatására irányuló igény”, az pedig habitus, élethelyzet, érdeklődés, ízlés kérdése, hogy ezen belül mennyire kerülnek fókuszba a „társadalmi problémák, a politikai-ideológiai határvonalak és az irodalmi közélet anomáliái”. A Locker-versek hősének közösségét rendszerint ilyesmi témák szervezik, ez az ő valósága, amit ábrázolásra érdemesnek tart. Visszatérő konfliktushelyzet az is, mikor ennek a buboréknak az értékrendje ütközik a külső valóságéval, jellemzően a szülő–gyerek viszonyban.
Ugye, kinek szól a vers, ki az ideális olvasója, a target group, hogy csúnya marketinges kifejezéssel éljek? Annak szól, aki szintén ebben a buborékban él? Ha nem csak neki, akkor vajon elég univerzális a közeg viszonyain keresztül tárgyalt téma? Valójában miért érdekes, amit a Locker Dávid fedőnevű beszélő mond a posztmodernről a Locker Dávid által írt szövegben? Van benne elég subtext? A publicisztikai hangvételű versekkel kapcsolatban – amikor a költő azt szeretné, hogy ugyanaz gondoljam, mint a beszélője – alapból gyanakvó vagyok. Miért nem írta ki akkor a lap széléig? Csak nem ilyen kurva nagy gondolatnak tartja, hogy az már költészet? (Zárójel: most a dilemmákra koncentrálok. Nemcsak esszéversek olvashatók ám a kötetben, hanem nagyon érzékenyen feljelenetezett darabok is.)
A kérdéscsokor közbülső elemére kategorikus választ adok: a költő és főleg a „költészet” senkinek nem az alkalmazottja, hogy feladata legyen. Mindenki arról és úgy ír, amiről és ahogyan csak akar. Írni sem kötelező. Tekinthetjük hivatásnak a költői munkát, de ez egy olyan feladat, amit mi állítunk önmagunk elé, egyéni célokkal és szempontrendszerrel. A sportban az a jó, hogy világos szabályai vannak, a művészet meg attól izgalmas, hogy napról napra, a saját ízlésünk szerint formáljuk a kereteit. Meneküljünk az előíró okoskodóktól!
M. B.: Na most azért van itt egy dolog. Méghozzá az alanyi-biografikus költészet fogalma, ami egy ernyő, de annyira általános, hogy nem tudjuk, automata-e, virágos-e, találkozott-e a boncasztalon véletlenül egy varrógéppel. (Közérthetőbben: olyan ez, mintha annyit mondanék, hogy gépjármű, de nem mindegy, hogy egy Babetta vagy egy Forma–1-es Ferrari. Vagy még közérthetőbben: nem mindegy, hogy a Srácok a Presszóból játszik az Esterházy-kupán vagy a Barcelona–Real Madrid összecsapásra gondolunk, ha azt mondjuk, focimeccs. Vagy nem mindegy, hogy rizses hús vagy rizottó az ebéd. Bár egyébként van az a nézőpont, ahonnan nézve természetesen mégiscsak teljesen mindegy. De tegyük fel, hogy most nem az.)
Szóval az alanyi-biografikus költészetnek szerintem nagyjából egy darab létoka van: az önkifejezés igénye. (Az önkifejezés igénye egyébként nagyjából olyan, mint betegségeknél a stressz: nagyjából bármikor bármit kiválthat, s ekként lehet annak a bárminek a létoka.) És akkor ennek az alesete az, ahogyan a kedves kortárs alanyi költő közlekedik vagy közlekedni próbál az önkifejezési igényével, és manapság közel s távol a legnagyobb szélmalom az irodalmi közélet – a másik meg a közérzet, de mivel a kortárs alanyi költő az irodalmi közéletben közlekedik, ezért a közérzetét jelentős mértékben az irodalmi közeg határozza meg. Ez egyébként abból is fakad, hogy az irodalom is szakbarbárok rezervátumává válik, egyre kevesebb vasmunkásból, parasztból vagy ügyvédből lesz író, minimum bölcsésznek kell már lenni hozzá. (Az elvileg üdítő kivételeket pedig általában gyanakvással fogadjuk.)
Szóval, mielőtt teljesen eltérnék a tárgytól: az egy létező jelenség, amire a kérdés irányul, de az rendszertanilag túl általános, hogy alanyi-biografikusnak nevezzük. De értem, hogy más neve még nincs. Én egyébként – de ezt nem valami névadó vagy fogalomgyártó hévvel mondom – inkább metareflexív vagy metapoétikus költészetként szoktam ezekre a lírai programokra gondolni. Azt hiszem, más is, mert a szakmai szlengben többé-kevésbé elterjedt a metázás fogalma.
Ennek a vonulatnak az esztétikai-poétikai tétje: (1) provokáció (ami éppúgy lehet játék, mint halálkomoly pengeváltás), (2) ars poetikus potenciál szinte bármikor (hiszen nem mindig válik el, hogy az irodalomról vagy az irodalmi életről van szó). Jut eszembe, fordítottam egyszer egy másik esszét is, Ben Lernertől A költészet utálatát. Abban többek között az olvasható, hogy a szekunder szöveg, mint akár egy kiáltvány, tanulmány vagy kritika – tehát a költészetről való beszéd – néha nagyobb költői potenciállal rendelkezik, mint maga a költemény, mivel a szekunder szöveg képes közvetíteni/elemezni/feltárni az ideális mű ideáját, míg a megvalósuló, papírra vethető költemény csak megközelíteni tudja. (Ha tehát Kardos-Horváth Jánossal együtt énekelve azt tűzzük a zászlónkra, hogy „olyat akarok, amilyet nem akart még senki”, azzal egy maximát közvetítünk, míg ha megpróbáljuk gyakorlatba ültetni a dolgot, például írni egy übereredeti, más-által-még-csak-el-sem-képzelt költeményt, nos, legjobb esetben is megközelíteni tudnánk ezt az ideát, ha pofára nem esnénk inkább.) (3) Ad a műveknek politikai dimenziót (a közügy, a közössége ügye értelmében). Stb. Igazából teljesen jó irány, én is csinálom/csináltam a saját praxisomban. Persze kritizálható nárcizmussal, belterjességgel, etikátlansággal akár, vagy ha valóban budoártitkokról van szó, akkor bulvárosodással. Az én szempontomból egy valódi probléma van vele: kezd uralkodó tendencia lenni.
Mit gondolsz, van összefüggés az alanyi-biografikus megszólalás lehetőségeit kereső újabb költészeti tendenciák és az elmúlt nagyjából egy évtized prózaepikájában (és a prózaepika kritikai visszhangjában) lezajló változások között? Gondolok itt a realizmusigény hirtelen felfutására, vagy épp az autofikciós irodalom komoly könyvpiaci szegmenssé válására.
V. K.: Az a megérzésem, hogy van, de nehezen tudnám megmondani irodalmi, esztétikai érvek alapján, hogy miért. Politikai érveket látok: ahogyan a közösségi cselekvés ellehetetlenülése mellett divatba jöttek az életmódtrendek (legalább a testem felett legyen hatalmam, ha már az országom felett nem lehet), úgy lehetséges, hogy az irodalmi válaszainkat is elsősorban az ÉN-ből kiindulva merjük megadni, hisz ezenkívül nincs semmink, amire befolyásunk, hatásunk van.
P. L.: Nem értek hozzá, de a prózai és a lírai trendek változásai bizonyára összefüggenek.
M. B.: Természetesen van. És persze ez is bonyolult. A kérdés hatóköre az elmúlt évtizedre korlátozódik. De úgy van, ahogyan újabban fel-felbukkan a gondolat, hogy Kertész Imre életműve is értelmezhető (hovatovább értelmezendő) autofikciós irodalomként. Vagy mondjuk Garaczi László lemúrjai stb. Nota bene, ha már az alanyi-biografikus költészet fogalmánál problémáztam, hadd álljak le az autofikciónál is, ami nem jelent többet, mint hogy életrajzi irodalom vagy önéletírás, ilyesmi. Szóval annak is kéne valami egzaktabb megnevezés. És akkor itt megint hadd térjek vissza a metázáshoz. Amikor ez engem foglalkoztatni kezdett, akkor nem az történt – és felteszem, talán mással se –, hogy baromira fortyogott bennem az irodalom meg az irodalmi élet, és akkor ez utat tört magának. Hanem mások mellett Kertész Imrét, Roberto Bolañót, Ben Lernert, Rachel Cuskot, Németh Gábort olvasva leesett a tantusz, hogy ez a (meta)reflexiós színvonal esetleg érvényes beszédmód lehet napjainkban, a saját szemétdombunkon. Amikor a posztmodern mindent oda és vissza szétiróniázott, és már azt is patetikusnak érzem, ha valamiről kritikaként azt mondom, hogy patetikus. És persze post-truth meg NER, satöbbi.
(Fotó: Schuller Marcsi)
A Beszédkényszer kötet kritikáiból az is kiviláglik, hogy az alanyi-biografikus versbeszéd aktualizálásának kiiktathatatlan összetevője az irónia alakzata: az ironikus beállítás, a (meta)reflexív szólamok szövegbe építése, az „őszinteség” megmosolygása, a kimondott szó zárójelbe tétele. Ha egy pillanatra (feltételesen) a körülöttünk lévő világ valamiféle tükreként tekintünk az irodalomra, mit mond el rólunk az alanyi költészet effajta iróniával átszőtt versvilága? Vagy ha nem rólunk szól: kikről és kiknek szól? Csak a „buzgó magyar szakos gólyá”-nak, a „negyvenes budai anyuká”-nak és a „vidéki kritikus”-nak?
V. K.: Régóta tart az irónia-vita. Én azt gondolom, hogy irónia nélkül nehezen fogalmazhatóak meg azok a terek és szituációk, történetek, amelyek jellemzőek ezekben az irodalmakban. Miközben egyébként egyszerre van jelen az is, hogy folyamatosan jelölni kell, hogy az irónia egy apáinktól tanult bukott eszköz, és egyszer ki kellene találnunk valami jobbat, egyszer már tényleg hinni valamiben, képesnek lenni meghatódni azon, hogy minden ellenére: még mindig itt vagyunk, és keressük az értelmét annak, hogy itt vagyunk. És ez egy szép feladat.
P. L.: Nincs előttem a kötet, de úgy rémlik, mintha éppen ellenkezőleg, az őszinteség megmosolygása, a kimondott szó zárójelbe tétele ellen érvelnének szenvedélyesen ezek a versek. Szerintem többségükben nem annyira ironikusak, mint inkább reflektáltak, és ez a reflektáltság sem az alanyi-biografikus versbeszédre, hanem a romantikus beállításra vonatkozik. A költő-beszélő arra vágyik például, hogy „egyszerűen csak szép” verset írjon, majd tudatosítja magában, hogy már ő maga sem hisz abban, hogy létezik ilyesmi. Ha nem tudatosítaná magában, akkor lenne ironikus – ha mi, olvasók vennénk észre, nem ő. Ez nem jelenti azt, hogy Locker Dávid ne élne az irónia eszközeivel a retorika szintjén – például karikírozza a bölcsészközeg dogmáit, következetesen nagybetűvel írva a „Fogalomkatedrális” minden tételét, vagy kamaszkori önmagát, aki párizsi írórezidenciának képzeli a csákvári szobácskáját. Arról, hogy kinek is szól(hat)nak ezek a témák, fentebb, a második kérdésnél már lamentáltam. Egyébként tévedésnek gondolom, hogy az irónia feltétlenül érvénytelenít, zárójelbe tesz. Ha termékenyen használják, inkább a dolgok kettős természetében rejlő feszültségre mutat rá.
M. B.: Hadd kezdjem azzal, hogy megmosolygom a tényt, hogy ez a kérdés, sőt ez az egész kérdéssor Locker Dávid – egyébként szerintem eléggé tisztességes – első kötetére épül. Azért mosolygom meg, mert nem igazán látom, hogy egyedi vagy a mezőnyből kiemelkedő lenne. Képzeletben travoltásan széttárom a karom, és azt mondom, nincs itt semmi látnivaló. Említettem már Peert, Turit, Puroszt. Vida Kamilla kötete is ehhez a vonulathoz sorolható. Pál Sándor Attila (több ponton egyébként Orbán Ottóra hivatkozó) Daloskönyve. Apropó Orbán Ottó: Nyerges Gábor Ádám számos verse ide tartozhat. Konkrétan a Locker-kötettel egy időben jelent meg Rékai Anett első kötete, a Menetiránynak háttal, amelynek szintén fontos témája az irodalmi közeg. Inkább a költészet válsága és az efölött való provokatív kontempláció jellemzi Krusovszky Dénes Életrajzi kísérletek kötetét éppúgy, mint Simon Márton Hideg pizzáját. Anélkül mondtam tíz nevet, ráadásul különböző generációkból, hogy felnéztem volna a polcomra, és még lehetne sorolni, hogy milyen alesetet képez mondjuk Fenyvesi Ottó vagy Kukorelly Endre. Kicsit olyan ez, mint amikor a kétezertízes évek elején felfedezték a politikai-közéleti-közérzeti költészet spanyolviaszát.
Szóval a Beszédkényszert abban az értelemben tartom kordokumentumnak (hogy e szóhasználattal csatlakozzak a kritikákhoz), hogy ha ideröppenne egy ufó, és elolvasná a könyvet, képet kapna a kortárs költészet kurrens állapotairól, nagyjából – de azt nem tudná, hogy ez egy mások által is művelt tendencia kimaxolása. (Megjegyzem, amit kortárs költészetnek gondolunk, az is csak egy buborék, részhalmaz csupán, bár véleményem szerint irodalomtörténeti szempontból a maradandóbb fajták közül való. Hiszen rengeteg mindenkit nem olvasunk. És itt akartam volna neveket mondani, de rá kellett jönnöm, hogy valójában azt sem tudom, kiket nem olvasok.)
Hogy kinek szól ez a típusú irodalom, egyszerre nehéz és könnyű kérdés. Nehéz, mert fogalmam sincs. Könnyű, mert nyilvánvalóan az érdeklődőnek. Nekem legalábbis úgy tűnik, hogy Benvenuto Cellinit nem csak kalandor ötvösök, Kassák Lajost nem csak anarcho-szindikalista vasmunkások, Terék Annát nem csak halott nők, Moskát Anitát nem csak vándorló kismamák vagy különféle fajzatok olvassák. Úgyhogy feltételezem, hogy ennek a metázós alanyi költészetnek is megvan a maga közönsége.
(A borítófotót Garai Bálint, Szirák Sára és Kiss Tibor Noé fotóinak felhasználásával Szirák Sára készítette.)
Radnai Dániel Szabolcs az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa
Hozzászólások