„Fényem nő: Magam termelem”. Biopoétika a 20–21. századi magyar lírában, szerk. Balajthy Ágnes, Mezei Gábor
A Prae Kiadó kultúratudományi sorozatának legutóbbi, 2022 végén megjelent – „Fényem nő: Magam termelem”. Biopoétika a 20–21. századi magyar lírában című – darabja az e kiadvány alcímével azonos elnevezésű online konferencia előadásainak szerkesztett változatait tartalmazza. E kifejezetten részletgazdag, kimagasló elméleti vértezettségű, számos új szempontrendszert bevonó szövegolvasási ajánlattétekkel élő, Balajthy Ágnes és Mezei Gábor minuciózus szerkesztői munkáját dicsérő tanulmányok a biopoétika irodalmi- és kultúratudományos, pontosabban mondva lírai és líraelméleti vonatkozásait igyekeznek feltérképezni. Az olyan újkeletű, akár trendiként is aposztrofálható megközelítések, amelyek az előszó tanúsága szerint (is) az „élő és élettelen, állat és ember, natúra és kultúra viszonyait” (9.) vonják kérdőre, mindenekelőtt az élet fogalmára és annak nyelvi összefüggéseire, hatásaira, alakítottságára kérdeznek rá. Ha innen nézzük, akkor rögtön előtűnik, hogy a tanulmánykötet szövegei miként definiálják, miként gondolkodnak a biosz és a poétika „kettős értelmezhetőségéről”. Nem egyszerűen azt kísérlik meg, hogy az egyszerű relációs jelekkel leírható, eddig elkülönítve értett két elem egyirányú (biosz → poétika / poétika → biosz) ráhatásait elemezzék, hanem helyesen ismerik fel, hogy a biopoétika két eltérő felfogása nem egymással ellentétes, „egymástól világosan elválasztott fogalom viszonyának mindig újrarögzülő megfordításaként, hanem dinamikus khiazmusukként, kereszteződésükként vagy állandó egymásba fordulásukként lesz elgondolható” (11.). Ekképpen e tudományos munkák – a honi értelmezői diskurzusok közül élen járva – nem pusztán az irodalom szerepét vizsgálják az életfogalmak alakítottságában, nyelviesülésében, hanem az élet különféle organikus megnyilvánulásait, az arról alkotott tapasztalatainkat és ismereteinket az irodalom létrehozásában játszott konstitutív elemekként ismerik fel.
A kötet első – „nincsen szavam a holdvilágos égre”. biosz / nyelv / poétika kissé erőltetett, a tárgyával kevés összefüggést mutató, illusztratív alcímű – blokkja olyan tanulmányokat foglal magában, amelyek a test materialitását, biologikumát a nyelv (pontosabban: a líra) és a természet (pontosabban: biosz) összefüggésrendszerében értelmezik. Ez többek között azt is jelenti, hogy olyan aspektusok vizsgálatára irányulnak kérdésfeltevései és következtetései, hogy például miként keletkezik összefüggés hangzás, a testi funkció és a líra között, milyen nyelvi következményei lehetnek a fiziológiai folyamatoknak az olvasás (és ekképpen az írás) jelentéskonstruáló folyamataira és fordítva, vagy hogy miképpen jön létre a nyelviesült lét természeti bennefoglaltsága a lírai szövegek organikus szerveződésében. E részegység első szövege éppen erre, a természetiben való feloldódás poétikai-retorikai, poetológiai előzményeinek, „egy organikus eredetű, testi áthangoltság állapotá(nak)” (37.) megmutatására vállalkozik. Kulcsár Szabó Ernő – A biosz „dinamikájának” felfüggesztése, Rilke – Benn – Szabó Lőrinc című – nyitószövege az európai és a magyar költészet biopoétikai ihletettségű „szerkezeti-szerveződési viselkedésének” (17.) alakulását vizsgálja, ennek megmutatásához pedig Németh László „sokszorosan rendezett élet” és „nem-lineáris kifejlésű, konfiguratív képződés” (19–21.) fogalmait használja. Mindezzel arra mutat rá, hogy a középpontot nem felszámoló, laterális dinamika a műalkotást az élet organicitásának és ciklikusságának mintájára keletkező képződményként engedi megtörténni. A tanulmány által kínált három versolvasatban (Rilke: Herbsstag, Benn: Wer allein ist, Szabó Lőrinc: A májusi éjszaka) pedig a szerző az élet, a Werden (mint keletkezés, kiteljesedés, hanyatlás, elmúlás) értelmében vett ciklikusságának megakadásáról, és ennek versbéli megnyilatkozásairól, poétikai-retorikai következményeiről és ezek egymáshoz való viszonyáról ad számot.
A következő két tanulmány egyaránt József Attila költészetének egy-egy kiemelt (akár közösnek is mondható) aspektusára fókuszál, sőt az olyan kifejezésekben, mint például a „túlélet”, a „látomás” vagy a „gyász” közvetetten is kapcsolódnak egymáshoz. Lőrincz Csongor dolgozata József Attila lírapoétikájának egyik központi, jellegadó aspektusát elemzi, összefüggésbe hozva ezt a líra mnemotechnikai eljárásaival. Ezt a korrelációt kifejtendő, a költő „írásmódjának, szövegkezelésének diszpozícióját, kondicionáltságát” (40.), amely ebben az esetben az egyes szövegelemek transzpozicionálását, „vándoroltatásának” technikáját jelenti, Lőrincz a kívülről megjegyzés effektusaként vagy memorizált elemekként mutatja fel több vers szoros olvasásában (Óh szív! nyugodj!, Harmatocska, Tiszazug). Értelmezésében e modulok „a textuális emlékezet entitásai vagy indexei, akár inskripciói, magukkal hozván mindazokat az effektusokat, amelyek a költői szó diktátumszerűségéből és mnemotechnikai létmódjából fakadnak” (41.). Bónus Tibor szövege onnan kapcsolódik ez előbbihez, hogy szintén érinti az imént említett, modulok variatív cserélhetőségének költői eszközét, azonban itt a tanulmányának bevezetőjében felvetett, a (genetikus vagy új) filológia lehetőségeinek és hiányosságainak bemutatásához használja ezt: „a jelcserélgetésnek elnevezett eljárásmód, a modulszerű (ismétléses) építkezés a jelentésképződés megszilárdíthatatlanságának fenomenális markereként viselkedik, az organikus egyediség aláaknázójaként, amelynek nyomán nem mellesleg az is lelepleződhet, hogy […] a változtathatatlan formájában rögzült szöveg stabilitása sem egyéb, mint eredendő instabilitásának elfelejtése” (76–77.). A szerző metafilológiai fejtegetései készítik elő a „terepet” három (négy?) József Attila-vers szövegvariációinak (Majd 1, Majd 2, Kiknek adtam a boldogot, Majd csöndbe fagynak a dalok) olvasása előtt. Ezek az elemzések mindenekelőtt a túlélésről, a textuális emlékezetről, az önhalál anticipációjáról és mindezek nyelvi-materiális-testi összefüggéseiről számolnak be.
E fejezetrész további négy tanulmányt foglal magában, amelyek között – a biopoétika, a nyelv és a testi létezés aspektusain túl – a fentiekhez viszonyítva kevesebb, lazább kapcsolódási pontok mutatkoznak. Halász Hajnalka szövege – Kulcsár Szabó Ernőéhez hasonlóan – Szabó Lőrinc egy versét elemzi (Szentjánosbogár), kitérve a belső és külső táj ismeretelméleti összefüggéseire, valamint természet, nyelv és szubjektum lírában megmutatkozó párhuzamaira. Halász azáltal, hogy e líratextus poétikai-retorikai elemzését nyújta, és a fény felé fordulás, a világ(osság) problémáit, valamint az önteremtés és önpusztítás tendenciáit érinti, azzal szembesíti a biopoétika tárgykörében mozgó értelmezéseket, hogy az élet poétikájáról nem reprezentációs, motivikus vagy képi értelemben érdemes megnyilatkozni, gondolkodni, hanem mindennek inkább a nyelvi keletkezéshez, formálódáshoz, illetve pusztuláshoz van köze. Mezei Gábor dolgozata a légzés példáján keresztül közelít Nemes Nagy Ágnes verseihez, azt állítva, hogy a természet és poétika, fiziológiai működés és lírapoétikai eljárások között összetett egymásra hatás fedezhető fel. A Védd meg és a Lélegzet című versekben a nyelvi működés felülírni, meghatározni látszik a biológiai működését, éppen azáltal, hogy a légzésfolyamat stádiumait hozzárendeli a nyelvi egységek „szerialitásához”, vagyis: a nyelv differenciáló és térben elválasztó hatása e lírai szövegekben befolyásolja a légzés megmutatkozását, sőt – derridai értelemben véve – a beszélt nyelv (írás általi) fenyegetettségét is felmutatni látszik. Oláh Szabolcs A vers nem lomb, csak ajánlás, mi számítson igaznak róla című tanulmánya Korpa Tamás költészetét állítja a biopoétikai kérdezés középpontjába. A lombhullásról egy júliusi tölggyel című verseskötet elemzéseiben többek között (az én hanghoz és archoz jutásának aspektusai, az aposztrofé retorikája és az idióma tételező ereje mellett) arra keresi a választ, hogy a külső dologhoz, tárgyhoz (itt például természeti elemek: fa, lomb, hegy) mint létezőhöz való nyelvi hozzáférés miként megy végbe, és ennek a fenomenalizációnak, szemiózisnak, líranyelvi jelölésnek milyen következményei vannak a létező egyediségét, „érzéki bizonyosságát” tekintve. Oláh végkövetkeztetése szerint a költő biopoétikai feladata nem más, mint „számolni a nyelvnek az érzéki bizonyosságot felemésztő erejével: ez a biopoétikai feladat a trópuson nyugvó identitás megalkotásával kísérletező költő számára” (172.). E blokk utolsó szövege Mészáros Márton a biopoétika tárgyát kissé távolabbról érintő tanulmánya Kovács András Ferenc Ars erotica című versének szoros olvasását végzi el, természetesen kitérve „biológiai, pszichológiai, tágabbról akár erkölcsi, jogi, társadalmi és filozófiai” (174.) problémákra, amelyeket mind e vers és mind önmagában véve az erotikus költészet felvet. Azon túl, hogy a szerző feltárja a vers legutóbbi megjelenésének (a Csipkéből tekert gúzs című manierizmustanulmány mellékleteként publikált szöveg számos értelmezési irány előtt nyit utat) poétikai-retorikai következményeit, az erotikus költészet értelmezhetőségéről, hagyományáról is beszámol. Byung-Chul Han erotikafogalmát (amely a transzparencia és az elrejtettségből-való-megmutatkozás kettősségében gondolja el az erotika és a pornográfia elkülöníthetőségét) alapul véve pedig a részletekre figyelő, alapos olvasás azzal a tapasztalattal szembesíti az olvasót, hogy az erotika fiziológiai, biológiai és transzcendens aspektusairól csupán a költészet nyelve képes a maga komplexitásában („és ellentmondásosságában”) számot adni.
A tanulmánykötet középső fejezetének szövegei specifikusabb összefüggésekben gondolkodnak az élet és a poétika viszonyairól. Ezek – a zoopoétika, az animal studies, a critical plant studies felé is nyitó – dolgozatok mindenekelőtt azt a kérdést járják körbe, hogy a „Földet benépesítő nem-humán létezők – állatok és növények –” (13.) miféle potenciállal bírnak egyes lírai alkotásokban, sőt, hogy miként érthető egyáltalán az állatok és növények ágenciája, szerepe, megszólaltatása és performativitása ezekben a művekben. Izgalmas megfigyelni, hogy e blokk hat tanulmánya közül csupán egy foglalkozik az állatival, az összes többi pedig a kissé spekulatívabbnak tűnő növényi létezés organicitását és a líranyelv egymásra hatásait kutatja. Ennek okaira vagy lehetséges következményeire az előszó – sajnos – nem tér ki, pedig fontos (és rentábilis vállalkozás) volna/lehetne elgondolkodni azon, hogy a 20–21. századi magyar líratermésben miért mutatkozik virulensebb elemzői keretnek a növényi burjánzás és elevenség formáinak kikérdezése (már ha annak mutatkozik, és nem csak e gyűjtemény számára).
A fejezet első és egyetlen állattal foglalkozó – Balogh Gergő Medvetánc című – dolgozata József Attila azonos című gyűjteményes kötetének központi versét elemzi, és arra a kérdésre kísérel meg releváns választ adni, hogy „miért épp a Medvetánc lett kötetcímadóvá” (93.), miért mutatkozik olyan kardinálisnak ez az alkotás. A választ abban találja meg, hogy e lírai szerkezet egyfelől egy integratív jellegű alkotásnak tekinthető, másfelől pedig olyan költészeti ökonómiai modellt létesít, amely magában foglalja az egész kötet poetológiai, irodalomszemléleti horizontját. Ugyanakkor nem csak e kérdés felől fontos Balogh tanulmánya, hanem a vers poétikai-retorikai olvasata, valamint az állatot nem pusztán figurációként értő kultúrtörténeti aspektusok megmutatása is gazdag szempontokat tár fel annak értelmezhetőségében. Mindamellett tehát, hogy a tanulmány végigköveti a versbeli medve transzfigurációját (állati – esztétikai – gazdasági), beszámol az állatot maradékként, áruként színre vivő retorikai alakzatokról, nem feledkezik el a medve idegenségéért szavatoló irodalomtörténeti összefüggések felmutatásáról, és a medvetáncoltatás kulturális (erőszakos, elnyomó és kizsákmányoló) eljárásának felelevenítéséről sem. E második tanulmányblokk további öt szövege – az előbb említett módon – a növényi egzisztálás (fák, bokrok, virágok, kertek) biopoétikai tétjeivel foglalkozik. Ágoston Enikő Anna a már többek által tárgyalt József Attila-i és Szabó Lőrinc-i költészet egy-egy versét (Fák, A Fekete Erdőben) vonja kérdőre, kiemelt figyelemben részesítve a növényi hangadás retorikai-poétikai lehetőségeit: „a Fák és A Fekete Erdőben a növényi és emberi organikusság kapcsolatán keresztül szólaltatja meg a félelmet a ki nem mondható kimondásával. A versek szemantikájában megmutatkozó kimondhatatlanság a nyelvi artikuláció biológiai működésfüggő attitűdjére, a líra élő jellegére, a vele egységben működő fizikum szerepére, valamint a növényi élet felértékelődésére világít rá” (215.). Kolozsi Blanka és Pataky Adrienn, egyaránt távolodva az eddigi tanulmányszövegek forrásául szolgáló költők alkotásaitól, Nemes Nagy Ágnes (és előbbi esetében Korpa Tamás) költészete felől gondolkodnak el a lírapoétika és a növényi szervesség különféle korrelációiról. Nem csak ebben vonható párhuzam a két értekezés között, hanem abban is, hogy a költő (NNÁ) művei közül kiemelten az olyanokra fókuszálnak, amelyek a fák poétikai ágenciájára, jelenlétére támaszkodnak. Vagyis a szerzők mindamellett, hogy a Fenyő már korábban sokat elemzett lírai szerkezetét faggatják a hírközlés és a nyelvi viszonylétesítés mintázatairól, e kiemelt jelentőségű alkotás kontextusát megképző további műveket (Fenyőhöz, Egy távíróoszlopra, Ugyanaz, Éjszakai tölgyfa) is beemelik annak értelmezési horizontjába. Persze a következtetéseik és a szoros olvasás közben megképződő hangsúlyok, megfeleltetések eltéréseket mutatnak, mégis „jövedelmező” vállalkozásnak tűnik e két tanulmányt egymás mellett, egymásra reflektáltatva olvasni.
E fejezet utolsó két értekezéséről azt is mondhatnám, hogy kikülönülésükben is kapcsolódásokat, összefüggéseket mutatnak az előbb említett tanulmányok belátásaival, kérdésfeltevéseik milyenségével és szövegelemzéseivel. E különállás, másképpen mondva akár egyediség, mind Csehy Zoltán Az anya mint növény, mind Németh Zoltán A líra növényforradalma című írása esetében más és más alapokon nyugszik. Míg előbbi szöveg Juhász Ferenc anyaverseinek botanikáját elemzi, ennyiben eltér az eddigi szövegek költészettörténeti dimenzióitól, fontos meglátásokkal gazdagítja e lírai alkotások organikus szövegszerveződésének értését. Utóbbi dolgozat pedig mindazonáltal, hogy kortárs költészeti alkotásokon végez vizsgálatokat (Korpa Tamás: A lombhullásról egy júliusi tölggyel, Sirokai Mátyás: Lomboldal), nem feledkezik el beszámolni az irodalomtudomány „új” kultúratudományos fordulatáról sem (vegetal turn, vö. ezzel a fogalommal is: „new animals”, miként a gondolkodás új aspektusai szerint a növények volnának az új felszabadítandó, megértendő élőlények): fontos lépés ez, hiszen a tanulmánykötetben egyedüliként Németh Zoltán érinti a biopoétikához is kapcsolódó elméleti területként a critical plant studiest. Itt rögtön a hiányérzetemet is kifejezhetném, hogy nincs animal studies-zal foglalkozó tanulmány a kötetben (Balogh Gergőé van ehhez talán a legközelebb), ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a biopoétika az átfedések ellenére is más belátásokkal dolgozik, mint az AS.
Az utolsó blokk tanulmányai kissé távolabbról érintik a biopoétika témáját, ugyanis azok már nem feltétlenül (persze, reflektálnak rá itt-ott) a poétika és élet egymásra hatásait, netán az állati/növényi létezés irodalmi vonatkozásait kutatják, hanem „a természet- és tájlíra azon 20-21. századi formációit veszik szemügyre, melyek többnyire éppen a romantikus »Naturlyrik« kódjait rendezik át” (14.). Azt is mondhatnám tehát, hogy ezekből az írásokból többek között az derül ki, hogy az elemzett lírai alkotások miként gondolkodnak a táj konstrukciójáról/megkonstruálásáról (természet és kultúra metszéspontján), a versszubjektum tájérzékeléséről, és hogy mindennek miféle mediális, retorikai-poétikai aspektusai képzelhetők el. Pataki Viktor – A továbbélés lehetőségei című – értekezése Radnóti Miklós egy versének természetkonstrukcióját, a natúra nyelvi megragadhatóságát és poétikai lehetőségeit vonja kérdőre. Mindez azért is tűnik jelentős vállalkozásnak, mert ahogyan Pataki fogalmaz, a Radnóti-kutatás „Janus-arcúságának” (331.) egyik fő következménye éppen abban áll, hogy az értelmezői hagyomány (egészen a 2000-es évekig, azonban még ezután is, olykor-olykor) a költő ouevre-jéban „mindvégig központi pozícióit elfoglaló” (332.) természet problémáját minden esetben „csak az egyes kötetek és versek osztályozásában” (332.), valamint az „egyes életrajzi helyzetek és történelmi események változásait jelző körülményként és motívumként” (332.) lokalizálta. Ehhez képest kínál más utakat e tanulmány, éppen abban, hogy a természetit mint olyat emeli ki azért, hogy új perspektívákat mutasson fel a Radnóti-recepció számára, és költészet- és hatástörténeti kapcsolódásokat regisztráljon, csökkentve ezzel az ideológiai mintázatú olvasásmódok szerepét és a biografikus nehézkedés nyomását. Bár a tanulmánygyűjtemény nem ezt a sorrendet kínálja fel az olvasás számára (nehezen érthető, hogy miért nem), Szirák Péter dolgozata némely aspektusában szorosan kapcsolódik Pataki Viktor tanulmányának egynéhány, a kertet a természetihez való hozzáférés/hozzáférhetetlenség médiumaként elgondoló meglátásaihoz. Szirák értekezése Kukorelly Endre (’80-as, ’90-es évekbeli) költészetét vizsgálja meg alaposan ebből az előbb említett szempontból, tehát abból, hogy a természetihez való hozzáférésnek milyen nyelvi/kulturális/költészettörténeti meghatározottságai működnek ezekben a költői szövegekben. Túl Kukorelly gépies, dilettáns beszédmódra rájátszó retorikáinak versbeszédbeli következményei taglalásán, éppen azokra a szövegekre figyel, amelyekben „a strand és a kert előformált, az ember számára hasznossá és kellemessé alakított, mintegy kitalált »természeti« térforma, ami úgy enged hozzá
a natúrához, hogy azt át- és megszerkesztve el is választ tőle” (338–339.). Vagyis azt lehetne mondani, hogy a Szirák által prezentált szoros olvasási példák (Strand/1, Strand/2, Egy gyógynövény-kert, Mindenhez közelebb) végtére azzal szembesítenek – és ennyiben kapcsolódnak Pataki észrevételeihez –, hogy a versek által megformálódó esztétikai tapasztalatban nem az érzékelés tisztaságán van a hangsúly, nem
a „látványképzést” elvégző szemlélődő bennefoglaltsága a „természetiben” a jelentős, hanem éppen azoknak a paneleknek, toposzoknak, nyelvi automatizmusoknak és allúzív jelentésszerkezeteknek a közbejötte lényegi, amelyek az aesthesis létrejöttét egyáltalán megtörténni engedik. Sőt, nem csak Szirák Péter meglátásai kapcsolódnak ekképpen Pataki Viktor dolgozatához (vagy fordítva persze Pataki Viktor meglátásai Szirák Péter dolgozatához), hanem Balajthy Ágnes A növekedés ideje. Térey János természetlírájáról címmel írt tanulmánya is szoros összefüggést mutat e kettő előbbi tér, nyelv és hagyomány korrelációit felkutató kiindulópontjaival. Balajthy is hasonlóan jár el, mint Szirák Péter, több lírai szerkezet szoros olvasását elvégezve mutat rá Térey poetológiai alapállására a tájról való gondolkodásában. A Fűből lett fa és a Bihar-versek igen komplex költészettörténeti előzményekre is figyelő, retorikai-poétikai szempontú olvasataiból az derül ki az értelmező befogadó számára, hogy Térey lírája explicit módon reflektál arra, hogy a táj érzékelése már mindig is kulturális/történeti értelemben (pre)kondicionált, és ember által alakított, formált. Természetesen – erre Balajthy is felhívja
a figyelmet – Térey tájversei újító gesztusainak regisztrálásán túl fontos észrevenni az igencsak összetett poétikai mozgásait, megoldásait e lírának, amelyek kiszámíthatatlanságukban is gyakran elkülönböznek egymástól akár egyetlen kötet horizontjában is. E blokk négy tanulmányt közöl még, Lénárt Tamásét, Vigh Leventéét, Gregor Lilláét és L. Varga Péterét. Míg Lénárt dolgozatában rövid történeti és elméleti kitérő után Nemes Nagy Ágnes Az utca arányai (és más) verseit elemzi a biopoétika szempontjából (figyelve a macska versbéli jelenlétének összefüggéseire), addig Vigh Levente Oravecz Imre Távozó fa című kötetének archivált tájait vizsgálja meg, rámutatva arra, hogy a versek tájleírásai a mentés és lejegyzés személytelenítő műveleteit mozgósítják, mégis az archívumok előállítása antropológiai igényként fogalmazódik meg ezekben, ekképpen az emberi jelenlétet nem engedi e szférából végérvényesen kikülönülni. Gregor Lilla és L. Varga Péter szövegei több ponton is kapcsolódnak egymáshoz, mindamellett, hogy a természeti és a kulturális szféra egymásba montírozódását is érintik. Előbbi tanulmány, melynek címe Kísérlet (líra)olvasási rendszereink kimozdítására, Tóth Kinga Írmag / Offspring című „mediális összefonodásokat” (430.) színre vivő kötetét elemzi a medialitás, szöveg/kép viszonya, befogadáselméleti és a természeti és nem-természeti korrelációi miatt előtérbe kerülő ökofeminizmus szempontjai felől. A mediális tapasztalatokat, vagyis a kultúrtechnikák, technomédiumok és a biosz mint élet organicitásának versbéli jelenlétét összefogva kérdezi ki L. Varga Péter Vida Gergely Mellékalak című kötetének verseit arról, hogy mi lehet annak a következménye e lírai alkotások esetében, hogy „a biopoétika össszefüggésrendszere olyan, esetenként nem antropocentrikus kondíciók szerint létesül, amelyek a látás megtöbbszöröződésével a képi konstruáltság eltérő – képzőművészeti, fotográfiai és filmes –, ugyanakkor egymásba fonódó, a szemléletet egymás feltételezettségében előállító műveletei által válnak érzékelhetővé” (448–449.).
Végezetül – és mivel már a bevezetőben felvillantottam a tanulmánykötet erősségeit, és azt hiszem (és persze remélem), hogy a dolgozatok komplexitása, témagazdagsága, megközelítésmódjaik és következtetéseik újszerűsége az értékelő, összegző és felmutató kritikai rekapitulációkban is tetten érhető, látható – nemigen marad más hátra a kritikaíró előtt, mint hogy jelezze: értékes tanulmánykötettel lett gazdagabb a honi biopoétikai keretezésű irodalomértés. Ráadásul az is némi bizonyossággal állítható, hogy egy előrevetített történeti távlatból visszatekintve e gyűjtemény diskurzusformáló erővel bír, és fog bírni az élet és a poétika összetett viszonyait taglaló kutatások, elmélkedések számára.
„Fényem nő: Magam termelem”. Biopoétika a 20–21. századi magyar lírában, szerk. Balajthy Ágnes, Mezei Gábor, Prae, Budapest, 2022.
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások