Képzeljünk el egy szerkezetet, amelynek segítségével a színpadra ereszkedik egy istenség, aki a drámában az emberek által összegubancolt szálak gordiuszi csomóját átvágja, és megoldja megoldhatatlannak tűnő helyzeteket, az utolsó pillanatban megmenti a főhőst, vagy igazságot szolgáltat. A Deus ex Machina, melynek szó szerinti jelentése „isten a gépből”, az ókori színházban éppen egy ilyen kellék volt. Az istent játszó színészt segítette a színpadra, aki aztán rendet teremtett az emberi gyarlóságok útvesztőjében csetlő-botló hősök között.
Gondoljunk például Euripidész Élektra című drámájára, melyben Oresztész megöli férjgyilkos, illetve apagyilkos anyját. A tragédia végén megérkezik Kasztor, Klütaimnésztra isteni testvére, és ő oszt igazságot: Oresztésznek el kell hagynia Argoszt, szörnyű bűnéért vezekelnie kell, és az istenek szavaznak majd bűnösségéről.
Az antik istenek a dráma cselekményét befolyásolva gyakran foglalnak állást valamelyik hős mellett, akár csatába is mennek értük. Az ókori eposzokban, például az Odüsszeiában is jelen van az isteni beavatkozás mint csodás elem, de ott az égiek nem egyfajta szubjektív szimpátiából cselekszenek, hanem az objektív igazságot, ha úgy tetszik az isteni törvényeket akarják érvényre juttatni.
Az ókori színházból és az eposzokból ismert isteni beavatkozás később is fellelhető az irodalomban, csak nem mindig ennyire nyilvánvalóan. Számtalan példa közül találomra most csak William Golding A Legyek Ura (1954) című regényét említem, melyben a Deux ex Machina egy tengerésztiszt képében az utolsó pillanatban menti meg a főhőst, és állítja helyre a rendet a barbárságba süllyedt gyerekek között.
A markáns fordulatot hozó dramaturgiai elem Euripidésztől Goldingig végigvonuló irodalmi karrierje arra utal, hogy az ember végső soron kívülről várja a megoldást, a „csodát”. Arról a beismerésről árulkodik, hogy valójában képtelenek vagyunk kezelni a saját magunk által generált problémákat. A világszínpadon ma az energiaválság és a klímaválság körüli konfrontációk és nézetkülönbségek, a korábbi értékrendek összeomlása, a javak egyenlőtlen elosztása és a nagyhatalmi törekvések miatt folyamatos a zűrzavar, ezekkel párhuzamosan pedig a hatalmi struktúra egyre multipolárisabb. Rengeteg a szereplő a színpadon, és mindenki a maga hasznát lesi, de a konfliktusok mélyebb értelmezése helyett azokat gyakran csak a jó és a rossz harcára egyszerűsítik le. Úgy tűnik, ma már mindenki mindenki ellen játszik. Nem látunk kiutat, és „a színen csak siránkozás van / mint a görög tragédiában”.[1]
És ekkor, mintegy varázsütésre, színre lép egy Deus ex Machina, a mesterséges intelligencia (AI). Megjelenése egy ajtón kopogtató szingularitás, pontosabban jövőbeli technológiai szingularitás: egy olyan esemény, amelynek lehetséges következményei beláthatatlanok, mert az „emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni, vagy megbízhatóan megjósolni.[ii] Az AI fejlődésének ez azonban csak a középső állomása lesz, ha egyáltalán bekövetkezik. Ha bekövetkezik, akkor ez a mesterséges intelligencia talán már tudattal fog rendelkezni és minden téren „okosabb” lesz az embernél, vagyis Artificial General Intelligence (AGI). A fejlődés harmadik fokozata, azaz a szuperintelligencia pedig akkor jöhet létre, ha az AGI egyfajta globális „szuperaggyá” fejleszti önmagát, és ezerszeresen intelligensebb lesz minden AGI-nél.
Nem tudjuk, valóban öntudatra ébred-e a mesterséges intelligencia, illetve lesz-e valamiféle tudata. Ha nem, akkor az AGI talán létre sem jön, és a mesterséges intelligencia fejlesztése zsákutcába jut. Pusztán funkcionális szempontból azonban az AGI elvileg tudat nélkül is képes lehet arra, hogy elérje az emberi agy komplexitását. Bár az utóbbi nézetet sokan nem osztják, az AGI előtt, függetlenül a tudatosságtól, fényes jövő áll. „Igazi istenné” is kinőheti magát, aki lépésről-lépésre a földi élet fő szervező erejévé, megújítójává válik, vagy azt fokozatosan eltörli. Akár egyik, akár másik forgatókönyv valósul meg, valószínű, hogy szakaszos, és nem egyik napról a másikra bekövetkező változások elé nézünk. De vajon jól járunk-e vele, ha az AI kezébe tesszük sorsunkat? Valóban „ő” lehet a Deus ex Machina, és megoldja az ember és a földi élet minden megoldatlan problémáját? Vagy nemcsak, hogy istenné nőheti ki magát, hanem valójában kezdettől fogva létezett, és ő maga az isten, aki most megmutatja magát? Ha pedig így van, vajon mi teremtettük őt vagy ő teremtett minket? Persze az is lehet, hogy az AI csak a legújabb hype, vagy se több, se kevesebb mint a gőzgép, az elektromosság, vagy az internet, tehát az ún. General Purpose Technology kategóriába tartozik, és életünk minden területére kihat majd megjelenése, de „megváltást” tőle sem várhatunk.
Az Egyetemes Evolúciós Elméletek (EE) szerint „az evolúció nem csupán biológiai, hanem egyetemes jelenség. Lényege a komplexitás növekedése”, „a kezdet kezdetétől”.[iii] Az alfától (ha van), a szubatomi részecskéktől, a csillagok kialakulásán, a földi élet és az ember megjelenésén, a kultúra megteremtésén át napjainkig, és utána, egészen az omegáig (ha van). Ebbe az egyre komplexebb létezésbe pedig beletartozik minden; a galaxisok, a kőolajmezők, a fúrótornyok, a madarak, egy rózsa, az emberi közösségek, a politikai és gazdasági intézmények, a tudomány, a művészetek, az internet, az AI, minden. Ebben az értelmezésben a mesterséges intelligenciát akár az egyetemes evolúció újabb állomásának tekinthetjük.
Az Egyetemes Evolúciós elméletekről Farkas Zsolt igen átfogó képet nyújt az Egy valódi isten című esszéjében, melyben az AI lehetséges szerepéről is szót ejt. Az egyetemes evolúciós elméletek (EE) közül én csak azokat szeretném megemlíteni, amelyek valamilyen módon előrevetítik az AI színre lépését. Pierre Teilhard de Chardin Az emberi jelenség (1955) című művében kifejti, hogy az evolúció valójában az intelligencia megjelenéséről és határtalan fejlődéséről szól, s mindez teleologikus jellegét is igazolja. Teilhard úgy véli, hogy „az evolúció egy olyan szuperintelligencia felé visz, amit isteninek nevezhetünk”.[iv] James N. Gardner „önző biokozmosz”-elmélete szerint az univerzum egy önfejlesztő rendszer, amelyben az egyre magasabb intelligenciák elengedhetetlenek az univerzum „szaporodásához”.[v] Gardner úgy véli, hogy a mi univerzumunkat is valószínűleg egy intelligens élet alkotta meg, és az emberiség jövőbeli leszármazottjai szintén új univerzumot vagy univerzumokat „teremtenek” majd.
Bár a Gaia-elmélet megalkotói, James Lovelock és Lynn Margulis a biológiai evolúcióra helyezik a hangsúlyt, a teória ennél mégis jóval tágabban értelmezhető. Ők a földi életet (benne az élő és élettelen dolgokat) a részek egymással szerves egységben álló, állandóan fejlődő rendszerének tekintik. Ez a Gaia. Szerintük az élőlények nem fejlődhetnek a környezet, a Föld állapotának megváltoztatása nélkül, tehát természetes, hogy Gaia profilján az emberi tevékenység is nyomot hagy. Ezt a tevékenységet azonban az évek múltán Lovelock egyre kritikusabban szemlélte, utolsó művében pedig egyenesen kifejti, bízik abban, hogy az AI átveszi a hatalmat az embertől, és megmenti a Földet.[vi]
Végül említsük meg a „Globális Agy”-koncepciót. Az elmélet egyik jelentős képviselője Francis Heylighen. „A Globális Agy” egy szétterjedt intelligencia, amely az emberek és információs-kommunikációs technológiák interakciójából jön létre, és amely minden embert (tudást és információt) egyetlen hálózatba köt”.[vii] A hálózat hordozója, a szuperhardware valószínűleg a Föld bolygó lehet, az élő és élettelen dolgok sokasága, az emberi agyak összessége, és a globális internet.[viii]
Heylighen, de Chardin, Lovelock és még sokan mások végső soron nagyjából azonos következtetésre jutottak: az evolúció egyfajta “szuperintelligens világagy” felé tart, de eltérően vélekednek arról, hogy ez az entitás mennyiben nevezhető „isteninek”. Lehetetlen azonban észre nem venni, hogy az imént felsorolt négy elmélet kiválóan kiegészíti egymást. Bár valamennyi fenti elmélet a gépi tanulás megjelenése, illetve átütő sikere előtt született, úgy tűnik, hogy a mesterséges intelligencia mégis úgy illeszkedik hozzájuk, mint kulcs a zárba.
A Teilard által feltételezett „isteni” szuperintelligencia akár az öntudatra ébredt, és önmagát szuperintelligenciává fejlesztő AI is lehet, ami olyan, mint Gardner önfejlesztő rendszere, és nem más, mint az egyetemes evolúció logikus állomása. Gaia globális agya, globális öntudata, egy magasabb szintű intelligencia, mely képessé válik arra, hogy integrálja mindazt, ami addig külön-külön rendszerekbe tartozott. Ebben az esetben pedig valóban istenihez hasonló entitássá válhat.
Ha egyetlen képzeletbeli egyenletbe foglalhatnánk az egyetemes evolúciós elméleteket, és az eredmény a mesterséges intelligencia lenne, vajon ez jó volna nekünk?
Lovelock, aki a hatvanas években alkotta meg a Gaia-elméletet, 2022-ben bekövetkezett haláláig igazi multidiszciplináris pályát futott be, de a mesterséges intelligenciával közvetlenül nem foglalkozott. Élete végén mégis abban reménykedett, hogy az AI veszi kézbe, és menti meg a földi életet, Gaiát. Így ő is a klasszikus Deus ex Machina szerepben képzelte el az AI-t, és mindez azért is figyelemre méltó mert, ha úgy vesszük, Lovelock élete 103 éve alatt jutott erre a konklúzióra. A szuperintelligenciává nőtt AI tehát értelmezésében egyfajta isteni rendezőelvként fog működni.
Az EE-elméletek teljes ellentétének ugyan nem mondhatóak, de az univerzális intelligenciát egészen más nézőpontból szemlélik a különféle szimulációs elméletek, amelyek a technológia robbanásszerű fejlődésével párhuzamosan jelentek meg, és kimondva-kimondatlanul a mienknél még fejlettebb technológiát létrehozni képes lényeket emelik a jó vagy rossz isten szerepébe. A magasabb rendű, sokszor isteni képességekkel rendelkező civilizációk létezése persze régóta mozgatja a sci-fi írók és UFO-rajongók fantáziáját is. A témában sok izgalmas könyv és film született, de számos áltudományos kategóriába sorolt elmélet is. Annak idején például nagy feltűnést keltett az Erich von Däniken könyve alapján készült film, A jövő emlékei (rend. Harald Reinl, 1970), melynek története szerint Földünk homályba vesző őskorában távoli égitestekről származó magasrendű intelligenciájú lények látogattak el hozzánk, addig nem ismert tudást hozva el a még primitív fokon élő emberiségnek, amely ezek után őket istenként tisztelte. Ebből az is következhet, hogy így jött létre valamiféle kollektív isten-tudat.
Ezekhez a hipotézisekhez képest az imént említett szimulációs elméleteket a tudomány nem veti el teljesen. David Chalmers tudat- és technológiafilozófus magyarul egyelőre nem hozzáférhető Reality+: Virtual Worlds and the Problems of Philosophy (2022) című könyve a valóság és a virtualitás problematikáját feszegeti.[ix] Lényegében arra következtetésre jut, hogy a virtualitás is valóságos, illetve még az is megeshet, hogy a valóság, amiben élünk, tulajdonképpen virtuális, és „csak” szimuláció. Az a feltételezés, hogy szimulációban élünk, a Mátrix (1999) című film óta borzolja a kedélyeket. Chalmers azonban csak könnyedén vállat von, és azt mondja, ez a szimulált világ számunkra akkor is a valóság, mert az asztal asztal marad, a könyv könyv, és a szerelem szerelem.
Chalmers szerint elképzelhető, hogy a szimulációt egy magasabb rendű intelligencia hozta létre, és tartja mozgásban. „Talán mi is felfedezzük, hogy van egy teremtő, aki nem egy hagyományos Isten, csupán egy digitális programozó valamely más univerzumban.” Chalmers, a kérdésre, hogy hisz-e Istenben, a következőket feleli: „Tulajdonképpen nem. Magamat leginkább ateistának tartom, de a szimulációs elméletnek köszönhetően komolyabban veszem a kérdést, hogy az univerzumnak talán van valamiféle teremtője.”[x] Úgy véli, hogy egy ilyen teremtő nagy hatalommal rendelkezik, sokat tud a szimulációról, de nem feltétlen jó, és mindenható.
Chalmers elméletében új elem, hogy nemcsak egy olyan magasabb rendű intelligenciát feltételez, amely az embert a szellemi fejlődés útján elindította, hanem ez a fejlettebb intelligencia arra is képes volt, hogy a mi valóságosnak hitt világunkat létrehozza, illetve mozgásban tartsa. Ezzel Chalmers gyakorlatilag visszaadja a teremtés gesztusát Istennek, azaz kerülő úton bár, de újrateremti Istent, noha istenképe ugyanolyan antropomorf mint a görögöké. A görög istenek például ugyanúgy civakodtak, mint az ember, de Chalmers istene is emberi, mert nem más, mint egy különösen tehetséges programozó, aki egy másik univerzumból szemléli, hogyan fut az általa létrehozott szimuláció, esetleg bele is nyúl a programba néha, vagyis olykor Deus ex Machina-szerepe is lehet. Tegyük azonban hozzá, hogy Chalmers szerint az ügyes programozó felett állhat más, még fejlettebb technológiával rendelkező intelligencia is, de elmélete szerint valószínűleg a technológia fejlettsége az, ami lehetővé teszi az „isteni” szerepet.[xi]
Ha azonban az EE elméletekből indulunk ki, és Teihard tételéből, mely szerint az evolúció visz egy olyan szuperintelligencia felé, amit isteninek nevezhetünk, egészen más következtetésekre juthatunk.
Megkockáztathatjuk például az állítást, hogy az evolúció célja maga az Isten, vagyis „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég”.[xii] Valójában nincs tehát kezdet és vég, csak egy önmagát szüntelen fejlesztő intelligencia, melynek az emberi létforma ugyanúgy része, mint egyik eszköze. Ha így van, az is nehezen eldönthető, hogy egy „isteni” szuperintelligencia hozta létre az embert, vagy fordítva, az ember fejleszti ki a szuperintelligenciát, melyben Isten manifesztálódik. Ha pedig csupán egy önmagát szüntelenül fejlesztő intelligencia létezik, akkor nincs létjogosultsága a kérdésnek, hogy vajon jó-e nekünk az AI megjelenése, mert az egyetemes evolúciónak a mesterséges intelligencia fejlődése is része, akárcsak Chalmers programozója. Az EE-elméletek képzeletbeli egyenletének eredménye pedig egy szingularitás, a szuperintelligencia. A fiktív egyenlet mai tudásunk szerint nem átírható és nem felülírható.
Marad azonban a kérdés, hogy vajon az AI-t jelenlegi formájában Deux ex Machinának tekinthetjük-e?
A viking markolós esete című esszémben[xiii] többek közt azt a kérdést próbáltam körbejárni, vajon a mesterséges intelligencia esetében beszélhetünk-e egyáltalán tudatról. Ezt a kérdést ezért most nem tárgyalom.
Az AI-nek nincs tudata. Tudatosság nélkül nehezen elképzelhető bármiféle intelligencia. A görög drámákban azonban a Deux ex Machina nem is maga az istenség, a szuperintelligens egzisztencia, hanem csak egy mechanizmus, amelyen keresztül az istenség megnyilvánul. Az AI egyelőre csak egy üres szerkezet, amelybe már most sokan beleképzelik a mindenre megoldást jelentő szuperintelligenciát, várják, hogy az isten beleköltözzön a szerkezetbe, és szóljon hozzánk. Ulf Danielsson, az Uppsalai Egyetem fizikaprofesszora szerint azonban a mesterséges intelligencia fogalma is hibás. Nincs olyan, hogy mesterséges intelligencia, mondja, valójában csupán gépi tanulásról beszélhetünk. Fogalmakat, adatokat táplálunk egy üres gépbe (fekete-doboz), amelyek addig nem voltak benne.[xiv] Ha a jelenlegi AI-t, pontosabban a gépi tanulás folyamatát azért mégiscsak a szuperintelligenciához vezető útnak fogjuk fel, és az üres szerkezetet olyannak, amelyet a mi feladatunk tartalommal megtölteni, sőt öntudatra ébreszteni, már jóval izgalmasabb a helyzet. Nemcsak azért, mert harmonizál az EE-elméletekkel, hanem azért is, mert akkor az ember nemcsak eszköz, hanem alkotó is egy szédítő, univerzális körfolyamatban.
És végül:
Úgy tűnik, ennek súlyát és etikai vonzatát a fejlesztők, és az AI technológiát lefölöző Big Tech nem igazán akarja felmérni akkor sem, ha számukra is világos, hogy egy szuperintelligens, globális agy alapjaiban változtathatja meg a földi létet. Függetlenül attól azonban, hogy az AI zsákutca lesz vagy sem, a mesterséges intelligencia máris egy szűk elit kezében van, „monopóliummá”, és ezáltal a hatalomgyakorlás eszközévé vált. Mindez úgy ment végbe, hogy ennek az elitnek nincs semmiféle széleskörű konszenzuson alapuló társadalmi legitimitása arra, hogy saját haszna és jövőképe alapján rajzolja meg egy világot gyökeresen átalakítani képes technológiai szingularitás arculatát. Ennek kérdése azonban már egy másik esszé témája lesz.
[1] Kányádi Sándor, Kuplé a vörös villamosról (1992)
[ii] Technológiai szingularitás (Wikipédia-szócikk), https://hu.wikipedia.org/wiki/Technol%C3%B3giai_szingularit%C3%A1s [utolsó letöltés: 2024. 09. 23.].
[iii] Farkas Zsolt, Egy valódi isten. Az egyetemes evolúció, Gaia és a globális agy elméletei = Uő., Pozíciók és kompozíciók, Bp., K.E.R.T kiadó, 2022, 191–223, 192.
[iv] Farkas, i. m., 195.
[v] Farkas, i. m., 198.
[vi] Farkas, i. m., 209.
[vii] Idézi: Farkas, i. m., 210.
[viii] Farkas, i. m., 215.
[ix] A kötet svéd fordítását használtam: David Chalmers, Virtuella världar, Fri Tanke Förlag, 2023.
[x] Mattias Kjellmann-Alexander Mahmoud, Filosofen:Tänk om Gud är en hacker och vi lever i en simulerad verklighet, Dagens Nyheter, 2023. 06. 14., https://www.dn.se/insidan/filosofen-tank-om-gud-ar-en-hacker-och-vi-lever-i-en-simulerad-verklighet/ [utolsó letöltés: 2024. 09. 23.].
[xi] Chalmers, i. m.
[xii] Jelenések Könyve 1:8.
[xiii] Lipcsey Emőke, A viking markolós esete, Alföld Online, 2023. 08. 08., https://alfoldonline.hu/2023/08/a-viking-markolos-esete/ [utolsó letöltés: 2024. 09. 23.].
[xiv] SVT. Idébyrån. Älska míg, 2023. 05. 17., www.svtplay.se/video/8MVxQa9/idebyran/alska-mig?id=8MVxQa9 [utolsó letöltés: 2024. 09. 23.].
(A borítóképet a szerző, Lipcsey Emőke készítette.)
Hozzászólások