Sötétedés előtt
„Nappal sötétségre bukkannak,
és délben is tapogatva járnak, mint éjszaka…”
(Jób könyve, 5:14)
Valahonnan szivárog valami sötét. Nem
tudom, mi ez, de látom, beterít mindent
a városban, ahol élek. Falrepedésekből,
igen, azokból szivárog az a sűrű anyag,
ami itt, körülöttünk, s fojtogat! Levegőt
alig, csak tátogok. Elkeseredett levegő-
kapkodás, ami most, és egyre növekvő
feszültség. Mondják, hogy létezik valaki,
akiből árad a sötétség, és ezért alakultak
így a hétköznapok. Nem tudom, igaz-e
a szóbeszéd, amit hallok. Nem is fontos.
A kérdés csak az, ellenállhatok-e a sötét
nyomulásának, vagy reménytelen bármi?
Lehet nemet mondani? Szembefordulni
mindazzal, ami van? Lehet? Azt veszem
észre, hogy nem tudok tiltakozni én sem,
és nem akarok egyáltalán. Megkezdődött
végképp a pusztulásom. Bámulsz magad
elé, de látni nem látsz, és sejteni se sejted,
hogy mozdulatlan vagy, nincsen tudatod,
csak meredten, kicsit csodálkozva nézel
a semmi finoman szivárgó feketeségébe,
tapogatva jársz, mintha éjszaka lenne, az
van, éjszaka, és nem lesz már soha más.
Sűrű, nyálkás, ragacsos fekete anyag te!-
lepszik testedre, s magába szív, magába
olvaszt, emiatt te is a sűrűsödő sötétség
részévé leszel. Idegen testekre kúszol, és
magadévá teszed azokat, abba a világba
taszítod őket, aminek a harcosa lettél.
Az öregember verse
„Örvendezz a te ifjuságodban (…)
és szemeidnek látásiban…”
(Prédikátor könyve, 12:1)
Tudod, hogy nincs jogod örülni a látásának,
nincs jogod keresni a tekintetét, s boldog se
lehetsz attól, ha olykor rád mosolyog, semmi,
semmi jogod erre, megöregedtél, az arcod is
megfáradt, a bőröd megereszkedett, a szemed,
a tekinteted sem a régi, benned van az idő, és
benned van a múlt, mindaz, ami volt. Egyedül
vagy, de ez az egyedüllét se jogosít semmire,
ne akarj olyasmit, ami miatt csak nevetséges
lehetsz, semmi más, ne akarj semmi ilyesmit.
Öreg vagyok, mégis gondolok rá, szüntelenül,
újból és újból eszembe jut, nem tehetek semmit,
öreg vagyok, nem lehet jogom immár semmire,
örüljek, hogy vagyok úgy, ahogy vagyok, és ne
akarjak többet, hogyan is képzelem, kinevetne,
ha még, vagy, ami rosszabb, zaklatásnak venné,
fel is jelenthetne akár, az öregember zaklat egy
fiatal nőt, hogy is jöhetnék ehhez, megszületik
ismét az örök banalitás!, suttogom magamban,
gúnyosan mosolygok közben, és tudom, hogy.
Örvendezz az ifjúságodban, s ne akarj egyebet,
ha megöregedtél. Ha látod őt, aki hivatlan be-
toppant hétköznapjaidba, hunyd be a szemed,
mintha aludnál, hisz’ már alszol is, a koporsó
fedele fölötted, s az álom az, ami megvigasztal.
(Megjelent az Alföld 2023/12-es számában. A lapszám illusztrációi a 20 éves Első Magyar Szamártár gyűjteményi anyagából valók: a borítókép Ölveczky Gábor Szamárfül avagy Lap egy Apokrif Shakespeare kötetből című munkája.)
Hozzászólások