Devon
Szirén, aki sziklán ülve dalolsz, uszonyaidat
az őstengerbe mártva, ne hagyd abba éneked,
mert vonz a part, látod, nem parancsolhatok
tagjaimnak! Kaparok, tudatlan, buzgó kis
kolonizáló, igyekvő gerinces félúton
tüdő- és bőrlégzés között. Dalolj harsányabban,
mint ahogy a cikászok termőtestei csalogatnak,
szőj dallamot arról, amit rég tudsz. Hogy a fejlődés
csalárd, mert hüllő leszek, meghalok, emlős leszek,
meghalok, szembefordítható hüvelykujjú gyermekeim
pedig beleeresztik a sűrű feketét, ami lettem, abba a
szentbe, amiből születtem. Szirén, aki itt ülsz, mióta világ
a világ, szemedben az időtlen lemondás sókristályaival,
kérlek, énekelj a jövő rémületéről! Vérző hallójáratokkal
hódítom meg a szárazföldet, hogy évmilliók múlva
katasztrófává érjek, neked pedig torkodon akadjon a szó
attól, amit teszek, te néma leguán.
Bízni a megporzókban
Hazaérek, szemedben elpattan egy hajszálér,
kibomlik a kertben a rózsalonc. Ebben a kertben
mindig találok valamit, ami igazol. Egy lepkét
és egy darazsat lecsapni, majd elkenni az üvegen:
ugyanaz. Hogy mindig lesz kifogás, és bármiről,
amit csodálsz, kiderülhet: dögevő.
Csontjaid határozott állítások.
A libegő szirmok utcalámpa körül kavargó
molyokká válnak. Az a biztos, ha minden gyönyörűt
üveg mögé zárok. Nem szedtem fel a kutyaszart,
most pillangók szívják belőle pödörnyelvükkel a tápanyagot.
A kutya kibelezett egy vakondot.
Bársonyfekete szőrön habos csatak,
rézsútfények a kettészakadt májon.
Boglárkalepkék és legyek gyűlnek alvadó vérre.
Kilépek a kapun, csonthártyád, amit
megkérdőjeleztem, összeforr.
(Megjelentek az Alföld 2024/9. számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Versényi Anna grafikája.)
Hozzászólások