Fejezet egy életrajzból
1984 októberében először utaztam ösztöndíjasként külföldre, Prágába.
Ösztöndíjasnak lenni kiváltságos dolog, én is annak éreztem, de erre nem figyelmeztettem minden percben magamat. Prágába azért – gondoltam – minden évben kijuthatok piros útlevéllel is a zsebpénzemen; olcsó a repülőjegy, kétezer-nyolcszáz forint, akárcsak bármelyik honfitársamnak, nekem is telik rá, hogy megigyak egy sört a Kisoldalon, és elnézelődjek a Lőportorony fenséges tövében. De ösztöndíjas lettem, huszonnyolc évesen hirtelen – ez még a Kádár-rendszer időszámítása –, és így minden másként alakult. Illendőnek tartom ezért, hogy beszámolót készítsek az élményekről, amelyek hatása alól, ha akartam, sem tudtam volna kivonni magam, kitérni előlük pedig lehetetlen lett volna. Úti beszámolót senki nem igényelt tőlem, még visszatértemkor sem üzentek utánam a Szalay utcai minisztériumi épületből, ahol az ösztöndíj körüli teendőket pár héttel korábban bonyolítani kezdték. Hogy ez vajon merő feledékenységből történt (porszem került a gépezetbe), vagy az ösztöndíjas személyiségének jelentéktelensége miatt, nehéz eldönteni, és nem is szívesen foglalnék állást ebben a kérdésben. A hivatalosság kimérten, csak a legszükségesebb mértékben törődött ügyemmel, de ezt nem tekintettem ellenséges magatartásnak, méltóságon alulinak meg végképp nem, de hanyagságuk ott-tartózkodásom első napján kimondott kínlódást okozott nekem: jövetelemről a csehszlovák kulturális minisztérium illetékes előadója, egy verébszerű apró asszonyság, jószerével akkor szerzett tudomást, amikor a CSA-gép a ruzyněi repülőtéren landolni kezdett. Emiatt nem tudott kijönni elém. „Első alkalommal ez szokás”, mondta némi habozás után. A bocsánatkérést igyekezett szavak helyett gyámoltalan testbeszéddel tudtomra adni, még szerencse, hogy addigra valamelyest lecsillapodtam. Zaklatottságomon persze nem sikerült teljesen úrrá lennem. Ez az első prágai napom estéjén volt, melyet nem így képzeltem el. A környezet kicsit oldott rossz kedvemen, hiszen egy belvároshoz közeli szálloda elülső helyiségében ültünk, amely vendéglőként is működött: az utcai ajtaja gyakran csapódott, és elbűvölten bámultam a betévedő cseheket. De lehet, hogy túl szigorú vagyok ahhoz a naphoz, melyben elhagyatottságommal találkoztam.
A landolást követő várakozás után – nehezen teltek a percek – végül is fölszálltam egy repülőtéri buszra, amelyről később kiderült, hogy jól gondoltam, egyik megállója közel esik a Hradzsin oldalában lévő minisztériumi hivatalhoz. Kezdett párásodni az idő, és lassan beleereszkedtünk a délutánba. A busz tompa puffanásokkal érkezett meg Prágába. Hogy a repülőtéren nem várt senki, azzal magyaráztam, hogy szinte lóhalálában kellett készülődnöm az útra. A döntő lökést az adta meg otthon, hogy kiderült, a két baráti ország közötti kulturális egyezményben rögzített tíz hónapos cserekeretből – ennyit használhatott föl a „magyar fél” – összesen hat hetet morzsoltak le valakik. Ez szeptember közepén jutott a fülembe. A cserekeret rossz arányát előbb-utóbb valahol magas helyen megelégelhetik, ezért lehet, hogy szinte rám tukmálták ezt az egy hónapot, gondoltam. A szerencsés csillagállásban közrejátszhatott az is, hogy a csehszlovák keményvonalas szocializmus az idő tájt nem mozgatta meg a magyar írók fantáziáját, a hideg politikai légkörben még lebzselni sem volt kedvük Prágában, pedig a Moldva sötét hullámai mit sem törődtek a várkastély urával, a Gonosz Főtitkárral. Benyomásaim vázlatos rajzának elkészítését tehát szorgalmi feladatként tűztem ki magam elé. Ahogy hazaértem, az első napokban az ismerősök még kérdezgettek erről-arról, de bárhogy igyekeztem is, tapasztalnom kellett, hogy mondandómban nincs, mi fölvillanyozza őket, udvarias hümmögésbe csomagolt közönyük láttán ezért idejekorán visszavonulót fújtam. Az egyhangúság beborított mindent, és a lehullott levelek életét sáros avarban hogyan lehetne meghosszabbítani? Hosszú év volt ez, 1984. Csoda, hogy a végére kidőltek hátasaink? Mit tehettem volna? Úti tarisznyám kitömve, de a portékából senki se vesz, minek is tartogatom, kinek is tartogatom? Prágának, mondtam.
A fénylő képeslapokon összefűződik a város, a széles homlokzatú házak között résnyi ég, résnyi kékség, szinte már tapintható közelségben. Finom rezgésű a levegő, a nyílt tér elviselhetőbb a mellékutcánál, a kövezet porrózsáinál a fényben hínárosan csillámló üzletsorok. A város egyik végétől a másikig otthonias béke honolt. A Moldva rakpartjánál, közel a Slavia kávéház üvegtábláihoz, vadgesztenyék kopogtak. Tartózkodóbbak az őszi színek, mint a perifériákon. A széles homlokzatú házak közt szórt fény, békés magány Prágában, délután fél három tájt. Ráérősen téblábolok, megkerülök néhány háztömböt, van, amelyiket kétszer, egy-egy sarokkal továbbmerészkedve, egy-egy ismeretlen villamosmegállót meghódítva. A házak hátsó tűzfalait méregetem, az erkélyek nyugalmas íveit, a kapualjak puha és ködös sötétjét. A járda poros kövein az eldobott csikkeket, papírhulladékot. A két-három utcával kijjebb kezdődő külvárost, amely akaratlanul is különbözik a korábban megszokott hangulatoktól. Aztán visszafordulok a Vencel tér felé, és a párkányokat nézem az ablakok előtt. A függönyöket. Többnyire mintásak; nagy, festett virágfejek és szirmok szecessziós lenyomatai. Az ablakszárnyakat azonban már csukva tartják, legfeljebb szellőztetéskor nyitják ki rövid időre őket. Pedig még meleg fénye van a Napnak, érzem, ahogy a szememmel fölitatom a sugarait. Korán van, de nem teszek érte szemrehányást magamnak. Jólesik, hogy elveszem a távolságokban, jólesik, hogy nem feszélyez semmiféle megszokott körülmény. Rábámulok az emberekre, zajos magánnyal, tolakodón, mint valami kisgyerek. Belemászik az arcomba minden mozdulat. Örülök, hogy itt vagyok. Egy drogéria fölött ezüstrajzolatú üveglap, széttöredezve, a betűk szélein fekete piszok, esőtől és hólétől elkenődött felirat. Méltósággal eldöcög előttem egy villamoskocsi, a síneken homok korcog, mintha a torkom kaparna cigaretta és sör után. Előbukkan a szemközti kávéház lengőajtaja, ki-becsukódik, aztán nyöszörögve megáll. Az élek közötti ujjnyi rés innen is jól látszik, ahol állok. Kivehető minden: mozgás, fény, érzékeny vibrálás a tekintetekben.
Utóbb söröztem Hrabal törzshelyén, az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Csak jóval később derült ki a számomra, hogy Václav Havel az idő tájt éppen a hermanicei börtönben tengette az életét rabkoszton. Megjegyeztem, hogy a belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbjére, amely mellett jártamban-keltemben többször is elgyalogoltam, újdonsült barátaim lopva hívták föl a figyelmet. Volt, hogy az éjszakai órákban, amikor ott ragadtam valamelyiküknél, a rendőrségi URH-ra tapadt a fülünk; sok prágai lakásban odacsavarták a rádió állomáskeresőjét. Az emberek tudni akartak a rendőrségi akciókról, tudni akarták, hogy kikre vadászik a hatóság. Az államvédelmisek állítólag maguk szivárogtatták ki az URH-s sávok adatait.
Azon a napon a könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehetett, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984. október 23-án, nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly hídon keresztül. Szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam Prágának ezen a varázslatos részén, ezért a korán leszálló estben nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát, az ő ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek hosszú asztaloknál egymással szemközt. A durva faalkotmányokból több is volt. Az egyik asztal végénél helyet szorítottak nekem is. Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt nedvességnyomok csillantak meg; nemrég törölhették föl a padlót. Hangos ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek egyensúlyoztak megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párában minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, míg áthaladt a zajos helyiségen, a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe ment, és ott az egyik sarokba ékelt padnál leült. Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin bácsi vonulhatott így a kora esti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások