A házi szörnyeteg
Gőzgép tüzel a fürdőszobában,
ijesztő látvány lentről nézve,
életveszélyes monstrum függ fent,
mint ami ölni, tarolni képes,
violaszín lángkoszorú az alján,
egyhangú morgás jelzi működését,
elnémul, ha a száz liter felforr,
kikapcsol és hűlve újraindít,
automata, akár az univerzum,
még ha gazdája vagyok is a tűznek,
a maga módján magának parancsol,
én csak az első gombnyomáshoz kellek,
vagy ő indítja el a katasztrófát,
amikor lustán elnyúlok a kádban,
leszakad rám a forró vizes henger,
s maga alá gyűr rettentő súlyával,
csorog a csap és feszít a szorongás,
míg a falat a fejem fölött nézem,
talán egy időzített pillanatban
zuhan alá megrázó földrengéssel,
koponyám roncsa, összetört gerincem
elkeverve salakkal, zománccal,
akit a mentőkutya fedezett fel
látomásom fürdőszobájában,
a bojlert, mit a mester úgy ajánlott,
hogy takarékos vele a fogyasztás,
megszakadva helyére emelték,
majd egyfolytában húsz esztendőt szolgált,
azóta sorban meghalt rajtam kívül,
aki a kazánállításban részt vett,
majd tönkrement a lángszabályzó rendszer,
s tombolt a gáz, ahogy suhogva égett,
de a valaki megint megsegített
azzal, hogy otthon tartózkodtam éppen,
robbant volna? – nem válaszolt a mester,
ki a régit a másikra cserélte,
épp jókor, mikor csak egy gyönge kampó
rögzítette a vékony szobafalra,
s korommal festett keresztet hagyott ott,
bár én még élve nyúltam el alatta.
Utolsó társaságom
Megelőzik végemet a dolgok,
kimutatják magukon romlásomat,
akadozik, leáll a működésük,
hogy elhajítsanak az új miatt,
elpárolog a tárgyak boldog lelke,
miként majd rólam leveszi kezét,
mint a kilincsről, éveim gazdája,
s kihűlök én is, mint a sárgaréz,
elnémuló békességgel végződik,
mégis valami botránnyal előbb,
kicsapja a villanyt az olvasólámpa,
a bolond bojlert szétveti a gőz,
ajtóm tágul a forró nyári napban,
becsukhatatlan, s addig rab vagyok,
míg vissza nem hűl, majd az alkonyattal
magánzárkámból kiszabadulhatok,
szerelők mennek, jönnek orvosok,
szolgálatuk megaláz, kiszolgáltat,
ha már annyira társtalan vagyok,
ők lettek az utolsó társaságom.
Éjféltől reggelig
Éjfélkor, minden lefekvés előtt,
félek valami nem tudom mitől,
nem úgy félek, ahogy valaki bánt,
nem kísértet és nem is betörő,
inkább magammal magyarázható,
villanyoltáskor, mikor a sötét
vakít, majd elkezd káprázva oszlani,
kirajzolódnak szobám tárgyai,
s a bútorok, mint a kusza hínár
lebeg a vízben, úgy terülnek el,
mint helye annak, aki nincs jelen,
s húznak az álom mocsara felé,
ez a valótlan állapot dirigál,
a tisztázatlan lelkiállapot,
az undor és a bánat elegye,
magányosságom minden perce fáj,
és sohasem lesz már feloldozás,
farkához kötve húz apám lova,
s minden alvást rémálommá fokoz
egy hosszú szőrű, néma kan kutya,
szörnyű időt sejt biztos ösztönöm,
az álmok csak játszadoznak velem,
a fölriadás a rettenetes,
a sötétségben váró mély közöny,
az ősi rémület a semmitől,
ezt hozza a vaksötét éjszaka
idejére lekapcsolt öntudat,
napi halál az igazi előtt,
ha még a reggel sugara elér,
ideiglenes a feltámadás,
fiatalít meleg cirógatás,
feledteti, hogy ki is vagyok én.
Ember-e még?
Ember-e még ez az asszony,
ki egy férfias gitárral
lehetetlen útra indul
időtlen időket járva,
tekintete meg se rezdül,
csak néz az eleven álarc,
ha kifelé, szigorúan,
hogy befelé koncentráljon,
áll idomármozdulattal,
karjai a levegőben
ellebegve nyújtózkodnak,
mint sikló vízinövények,
rátekerednek a holdra,
fölborzolják tükörképét,
keblét úgy ringatja, mintha
halott gyermekét becézné,
ölébe húzza figyelmem,
alabástromszép nyakáig,
teste ívét hátra zárja,
gerincével karikázik,
élő robot ez az asszony,
ki egy férfias gitárral
lehetetlen útra indul
időtlen időket járva,
tengelye körül forogva
már az őrületbe szédül,
ami tartásán nem látszik,
csak nyilall sötét szeméből,
markolhatna géppisztolyt is
rata-rata-ratatázva,
de csak a cipője sarka,
veri a földet a lába,
egyre öngyilkosabb hévvel
veszi föl az ádáz ritmust,
ártatlan erőszakolva
vérét lázítja a virtus,
aztán már a csend hallatszik
a szív fáradt susogása,
ahogy talpa simogatja
színét a csiszolt deszkának,
már csak együtt, egy ütemre
üzen mindent, ami fontos,
halálról a születésben,
égig érő pillanatról,
mert semminek sincs határa,
egyikbe olvad a másik.
szült vagy vetélt, ölelt vagy ölt,
már egy más világból látszik.
(Megjelent az Alföld 2024/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Bugyi István munkája.)
Hozzászólások