„Bojtár volt a nagyapám,
Bojtár vagyok én is,
Csak a botját hagyta rám,
Gazdag vagyok mégis.”
(magyar népdal, Szentegyházasfalu,
Lajtha László gyűjtése, 1942)
„Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmúlás. Ebből vagyok. »Meglásd,
ha majd nem leszünk…« – megszólítanak.”
(József Attila: A Dunánál)
A Balaton csak egy tó, petyhüdt és szürke. A parton borostás bokorsor, apró, piros autót formázó szimulátort kínálnak kölcsönbe a strand bejáratánál. A szabadstrand végtelennek tűnik, kilométereken át kígyózik a siófoki parton, de csak első látásra tágas, Ajtony még nem tudja, nincs elég nagy terület a meneküléshez.
A család először nyaral, Ajtony nyolc táján, Szabolcs elmúlt egy. Utóbbival még semmi baj nincs, de az előbbivel most gyűlnek a gondok. Ignác egész odaúton barátkozik a gondolattal, hogy Ajtony tőle függetlenül is létezik, nem az övé. Ő nemzette, ő védte meg az abortusztól, ő mondta meg, hová mehet és mit gondolhat, ezért eddig úgy gondolt rá, mint a tulajdonára. De ez a nyaralástéma felzaklatja.
Ajtony a siófoki szabadstrand minden négyzetméterét megismeri, intim viszonyba kerül a parton a bokrok, bódék takarásával. Ignác ugráltatja, feladatokat ad, kiabál vele, és ami a legrosszabb, néha rátör a játszókedv, olyankor be kell menni vele a Balatonba, esik-kel, és ha úgy jön ki a lépés, néha messzire eldobja őt.
Nehéz előle elrejtőzni. Mintha lenne benne valami szenzor, amivel megérzi, a fia merre bújt. Sőt, mintha Isten csalna a javára, mintha az ég mindig csalna a részegek javára. Egyetlen ivókút van a strandon, hosszú a sor, és rengeteg a darázs, Ajtony retteg a darazsaktól, ezért a második napon rászokik, hogy a Balatonból hoz az apjának vizet. De óvakodni kell, nehogy az öccse vagy az anyja igyanak belőle. Megmondani nem akarja nekik, nehogy terhelje őket, legalább nekik ne legyen bűntudatuk.
Ignác hörög, böfög és fingik a parton, horkolva alszik, ha teljesen részegen fetreng, kifordul a gatyából a heréje. Amikor egészen kiüti magát, Márta messzebb telepszik a gyerekekkel, és úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne a félrecsúszott fecskéjében a fűben fetrengő, saját taknyától mocskos alakhoz.
De Ajtony érzi, hogy a fürdőzők tudják. Mindenki biztos benne, az az alak hozzájuk tartozik. A turnusban hamar megismerik őket, feltűnő a reggel hangoskodó, részegen érkező madárijesztő. A harmadik napon azt javasolja az anyja, ne mászkáljon annyit, hozzon vizet a Balatonból. Ajtony bólint, Márta a fia kimért reakciójából megérti, eddig is onnan hozta, de most már nem titok, van engedélye rá. És nem kell őrködnie, nehogy a család is ráfanyalodjon. A víz gyatra minőségű, nyilván tele van fertőzésekkel, bacilusokkal, Siófoknál tiszta húgy, alig akad mosdó a szabadstrandon, ami van, azért két forintot kérnek alkalmanként. Ignác pálinkát vedel, ezért szomjas folyton.
Márta esténként sír és könyörög neki. Ajtony nem érti, miért éppen este, amikor a legrosszabb állapotban van, de a fiú még sok mindent nem ért. Egyszer ott hagyják a férfit a parton, mert nem bírják felemelni, és Szabolcs sírógörcsöt kap, ezért inkább feladják. Ajtony könyörög az Istenhez, gyorsan teljen el a nyaralás, de a napok vánszorognak, Ignác egyre többször indulatos. Ajtony elfut az öccsével, tanítja csöndben lenni, guggolnak a levendula takarásában.
Szabolcs Siófokon tanul meg járni, még csak segítséggel, tolja a babakocsit a sétányon, a nyaralók mellett, a gyerek büszkén néz körbe, várja az apja elismerését. Ignác nem lát, pontosabban nem érti, amit lát, vagy még pontosabban, nem érdekli, hogy a kisebbik fia megtanult valamit. Ha pislákol benne némi tudat, és érzékeli a családját, dühös lesz rájuk, mert ők jelentik a világot, a körülmények összességét, a teremtést, ami őt megalázza, kicsinálja, kihasználja.
Márta és Ajtony nem érti ezt, fogalmuk sincs róla, de jobban járnának, ha hagynák, hogy Ignác gyorsan eltűnjön. Marasztalják, kérlelik, törődnek vele, ami csak olaj a tűzre.
Minden akarat egymásnak feszül. A negyedik napon Ajtony lebukik, hogy a Balatonból hozza az ivóvizet az apjának. Ignác megitta a harmadik két dekás pálinkát is, a legrosszabb fázisban van, még aktív, de már koordinálatlan a járása, dülöngél, esik, rálép, rádől a napozókra, megfogdossa a nőket, megütik, visszaüt.
Ajtony lohol, az apja meglepően gyorsan kergeti, és üvölt.
– Szíjat hasítok a hátából!
A fiúnak eszébe jut, hogy talán nem hagynák a fürdőzők, hiszen itt van ez a rengeteg ember a parton, de valójában nincs ott senki, mindenki félrenéz, csak a szégyen van vele, a rohanás, ami nem azért nehéz, mert futni kell, hanem mert annyira fél, hogy alig kap levegőt, és a pisit is gyötrelem visszatartani, a rettegéstől olyan nagyon kell. Ignác kitartó, bírja a strapát, percekig vágtat a gyerek után, akinek kő van a gyomra helyén, és sírni csak akkor kezd majd el, akkor is csak néhány másodpercre, amikor megmenekül.
A vágta után Ajtony bemegy a vízbe, mert nem bírja tovább visszatartani a vizeletét, pénze meg nincs. Rájön, ez a legjobb rejtekhely, a déli parton messze be lehet menni, már csak apró fej a tömegben, amikor még mindig le tud ülni, és csak néz maga elé. Senki sem törődik vele, mégis röstelli, amikor fojtogatni kezdi a sírás. Visszatartja, pedig hamarabb túl lenne rajta, ha megkönnyebbülne. Kétségbeesik, hogyan tölti el a délutánt egyedül, amíg az apja ki nem üti magát teljesen. Ráadásul ezzel a vágtával biztosan kijózanodott, akár órák kérdése is lehet, amíg újra öntudatlan nem lesz.
Nem tudja, mennyi idő telik el. Enyhe a víz, de huzamosan mégsem esik jól ücsörögni benne, felázik a keze. Kimegy, de ott meg figyelni kell, mint egy apró, kis állat.
Meg is éli, hogy az, ő az. A hazai vasúti síneket látja maga előtt, a telepi határt, ott figyelte mindig, ahogy a falusi kutyák vágtatni kezdenek a nyulak után, ritkán fogták meg őket, nem kopók azok, a nyulak gyakran vettek éles kanyarokat, és ilyenkor a portához, házi koszthoz szokott kutyák hátrányba kerültek. Túl nagy svunggal mentek.
Ajtony újra és újra visszaidézi az előbbi vágtát, ahogy az apja üvöltve kergeti a parton. Látja magukat, a sáros apját, ahogy nyargal utána, közben teli szájjal üvölt, és ijesztő ügyeséggel szökell át a plédeken, törölközőkön, a méltatlankodó strandolókon. A büfésor előtt már nyúlt utána, Ajtony érezte a szagát, a zihálását.
– Állj meg, te kis nyamvadt!
Ajtony is egy kanyarral menekült meg, mint a nyulak, illetve mégsem, mert azzal menekült meg, hogy bevillantak neki menekülés közben a nyulak, de ő nem volt elég ügyes, és az apja érzékelte a szándékot, az eltervezett cselt, meg akarta előzni őt, remekül zárta a szöget, de túl határozottan váltott irányt, és óriásit esett. Puffant a vékony test a fűben: dörrent és nyekkent, aztán csönd.
Ajtony nem látta az esést, a parton ülve valamiért mégis fel tudja idézni. Legalábbis olyan élénken el tudja képzeni, mintha emléket idézne fel. Csak az apja arcát nem látja maga előtt, ami nyilván azért van, mert a férfi semmit sem szólt, néma maradt, még csak fel sem jajdult: ezért az arc nem jelenik meg a képzelt filmen.
Megint körbe kémlel, óvatosan fel is áll. Jóval arrébb, egy vagy két strandlépcsőnyivel távolabb van a büfésor, de túl sok a parton a fa, hogy azt innen lássa, az apja ott hever-e még a fűben. A tudata szerint ő most dühös, megalázott és kiszolgáltatott gyerek, áldozat.
Ám valamiért, megmagyarázhatatlan az egész, nem ezt érzi. Sőt, lelkiismeretfurdalása van. Először is a csalás, a balatoni víz miatt. Másodszor meg, hogy az apja ekkorát esett, talán megütötte magát, mi van, ha baja esett, eltört valamije. Egyre erősödik rajta a kétségbeesés, de a félelem is dolgozik, nem mer mozdulni.
Veszettül szomjas, elindul a darazsas nyomókút irányába, de folyton hátrafelé leskelődik, rosszul lép, fölbukik a padkán, ami valójában a fű széle, a parthoz képest a járda legalább tíz centivel alacsonyabb. Annyira zaklatott állapotban van, és az ösztönei sem működnek, hogy esés közben nem teszi ki a kezét. Talán a tudatalattija csinálja ezt vele. Hogy úgy terül el, mint az imént az apja. Nagyot nyekken, szúr az oldala, a bordája, ahogy még sosem. Jól esik ott maradni a földön. Most legalább minden rendben, egyenlő és igazságos, elengedheti a lelkiismeret-furdalást.
Egy női hang kezdi el vallatni.
– Jól vagy, fiam? Nem ütötted meg magad?
Fölnéz, tiszta fű az arca, bólint, jól van, köszöni.
– Csak elestem.
– Igen, csak el – mosolyog a kontyos nő.
Lágy, megengedő hangja van, vastagon festett szeme, a napszemüvege nagyon divatos, csak az alsó része sötét, a felétől kivilágosodik. Feltűnően tetszetős hölgy, Ajtony még sosem látott ilyen okulárét, meg efféle, teljesen áttetsző strandkendőt, aminek semmi értelme, mert nem takar, mégis izgató, mert alatta dereng a fürdőruha.
A nő, bár az ő szemének öreg, hiszen nem tudja még megkülönböztetni
a felnőtteket – és még csak fiatal létezik számára meg öreg –, nagyon csinos. Gömbölyű a melle.
– Megnyugodott már az apukád? – kérdezi. – Aggódtunk érted.
Ajtonyt leforrázza a szégyen.
– Remélem.
Ajtony a kút vonalában marad, legalább négy strandlépcsőnyi távolság a büfésortól. Biztonságos távolságnak gondolja, de idővel rájön, beszorította magát. A kút mögött nem sokkal véget ér a part, a vízben nádas sziget, a gyepen borostyánnal futtatott drótkerítés.
De senki nem jön, semmi nem történik, az anyja sem keresi, az apja sem üldözi, egyre nyomasztóbb és unalmasabb a délután.
Baljós érzései felerősödnek. Az apját nyilván komoly sérülés érte, eltört a bordája (talán az övé is?), vagy a fejét verte be, azért nem szólt semmit, biztosan elharapta vagy lenyelte a nyelvét, annyiszor mesél efféle sportbalesetekről, hogy focimeccseken állítólag történik ilyesmi, és hogy ő a saját szemével látta, hogy egy brazil kapus lenyelte a nyelvét, és el kellett törni az állkapcsát, ezt Ajtony kismilliószor meghallgatta már. Hát most beteljesült az átok, csak itt nem akadt egy bátor és talpraesett hátvéd, aki ugrott volna életet menteni. Csak az apja tudta volna megmenteni önmagát, mármint a józan apja a részeg apját, mert a józan apja egy valódi hős, és ő felismerte volna a vészhelyzetet.
Ajtonynak már hullnak a könnyei, látja önmagukat, ahogy tekernek haza a téeszből, és őt, aki elöl teker, megtámadja egy komondor, pedig a tanya messze van az úttól, és sokan járnak biciklivel, és azon az egy úton lehet ott menni, a Hűtő-tó mellett, és Ajtony úgy érzi magát, mint akit egyszerre öntenek le forró és jéghideg vízzel, de a végletek miatt egyiket sem tudja érzékelni, egyfelől megsemmisül a félelemtől, másfelől meg biztos benne, hogy nem érheti baj, mert ott van az apja, aki egy hős, aki mindig megmenti őt, és így is lesz, a nyári, üvegházi munkáról egy fecskében teker haza az apja, ugyanabban, amiben most őt üldözte, ugyanabban a fekete gatyában, amin oldalt van egy apró, fehér madár, és minden fegyver vagy ruha nélkül üvöltve rohanni kezd, üvölt és rohan a komondor felé, ami akkorra, mint egy medve, és ha nem is akkora, Ajtony úgy emlékszik rá.
A kutya rémülten elvágtat, a tanyagazda meg magán kívül szidni kezdi Ignácot, hogy mit képzel, akár meg is sérülhetett volna, a komondor a nyakának ugorhatott volna, micsoda kerge bolond, és az apja lila színű, hosszú hajára nézett, amivel már nem is kellett indokolni semmit, és akkor az apja, mint aki igazat ad, mint aki megsemmisül, visszaballagott a biciklijéhez, és néma maradt, ami azt mutatta, hogy szégyelli magát, Ajtony meg félt vagy ügyetlen volt, de nem mondta az apjának, hogy ő borzasztóan büszke rá, és nincs igaza a gazdának, mert mégis mi a fenét csinálhatott volna, az a kutya már néhány szökellésre volt tőle, szelíd szóval nem lehetett megállítani, de persze ehhez Ajtony még kicsi, és később sem kerül szóba a bátorság.
De a Balaton-parton a fiú már majdnem felsős, ráadásul, ha az apját baj érte, ő a hibás, amiért nem tudta kiállni a sort a kútnál. Az apja a komondor ellen is kockáztatja az életét, ő meg egy darázstól is fél, ami ráadásul nem is csíp meg, csak nem kell kapkodni, tűrni kell, hogy leszálljon a vízre vagy az üvegre, ha nincs hirtelen mozdulat, nincs baleset se, mindenki más kibírja, csak ő hordta a fertőző vizet a Balatonból. Most hirtelen azt is látja, hogy Ignácnak hasgörcsei lesznek, ha nem tört csontja, hát elviszi valami baktérium vagy vírus, és ezért megint csak ő lesz a hibás.
A legjobb, ha visszamegy. Hátha ébren van az apja, hátha bocsánatot tud kérni, vagy Ignác megveri, mindegy, még az is jobb, minthogy baj érte, csak ne legyen baja és bocsásson meg.
Ajtony egyre szaporázza a lépteit, a büfésorhoz közelítve már fut, nincs ott az apja, és nem emlékszik rá, ma hová települtek a pléddel, de szerencsére meglátja az öccsét, ahogy pipiskedve, botladozva tolja a babakocsit. Az apja a kockás pléd mellett hortyog a fűben, csak a sáros lába ér a plédre. Mintha Ajtony-érzékelője lenne, ahogy a fiú odaér, felnéz, elvicsorodik.
– Hozzál vizet!
(Megjelent az Alföld 2024/3-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Bugyi István munkája.)
Hozzászólások