Búcsú Fecske Csabától
Az ember, ha gyermekkorában idős barátokra tesz szert, az évek elpergésével egyre jobban érzi, hogy árvább lesz az árvánál: ifjúságának hősei a túlvilágon vizitálnak, ő pedig itt marad – a biztosnak vélt világ halványul – az emlékek, a felelősség és a megoszthatatlanság súlyaival. De ezek az én komor terheim. Akire viszont emlékezni szeretnék, mindig messzire űzte tőlem a sötét gondolatokat, még akkor is, hogyha az ő élete – a valódi és a megírt – tele volt a létezés drámájával. A közelségében megváltozott a hangulat összetétele, minősége, és ehhez csak meg kellett szólalnia.
Csillanó pillantás, kaján félmosoly, tekintetkeresés, néhány felvezető rövid közlés, aztán máris lett a szavai között egy többértelmű, friss fordulat, meghökkentő csavar, vaskos vagy kecses átkötés, egy rapid retorikai metamorfózis rögvest megélénkítette a környezetét. Szent volt és jóságos, tehát profán. Példaképére, Weöres Sándorra emlékeztető testi és lelkialkata csak még jobban fokozta mondandója különösségét. Mondandója pedig sosem volt fekete vagy fehér, ellentétben a ruházatával. Ikonikus szürkésfehér mellény, fekete ing, vagy fehér garbó, fekete zakó, fehér nadrág, vagy fekete póló, hozzá fehér mellény és még néhány variáció, fehér vagy fekete zokni. Sérült férfihattyú, aki élete felét bicegve és bottal élte le.
Fecske Csaba volt az első költő az életemben, akihez a költői közelség melengető érzése fűzött. Sok-sok év korkülönbséggel, néhány kilométerre születtünk egymástól. Családtag lett a családomban, mert a családtagjaim is ismerték, jóval előttem. Megajándékozta korai, ki nem érdemelt barátságával, figyelmes és feltétel nélküli szeretetével azt a kisfiút, aki voltam. Később rizikós személyiségem kohóját ő regulázta intenzív éveken át. Csak most eszmélek rá, újraolvasva könyveit, hogy milyen elementáris módon. Jelölni tűntömet című 2002-es válogatott kötete zsigeri, sorsfordító hatást tett rám. Szétolvastam, a versei keringtek bennem, belém épültek, memorizáltam őket, el is oroztam a sorait, kivételes érzékenységű képeit, de ezeket a kölcsönzéseket ő mindig nagyvonalúan és tapintatosan fogadta. Poétikailag új utakat mutatott, szinte szótárként, szószedetként, formai példatárként, témagyűjteményként, tankönyvként, udvarlási kalauzként, de egyben titokként tekintettem erre a könyvre, miközben mentálhigiénés szempontból is vigyáztak rám a sorai. Nem mindegy ugyanis, hogy hogyan dolgozza fel a kamasz az őt feszítő emóciókat, vágyott vagy vélt elrendelését, ambivalens viszonyait a kül- és a belvilággal. Csaba mélyen átélte és megírta ezeket a tapasztalatokat. A versekben rokon szituációkra ismertem, vagy olyanokra, amelyekre magam vágytam. A túlélést segítette a Weöres- és Pilinszky-lírán átszűrt Fecske-poézis, na meg az érzéki szocializációt. Csaba tehetséget gondozott, amikor ez még nem volt divat. Kéthetente jártunk hozzá a miskolci Petró-házba, Szalay Lajos és Feledy Gyula grafikái közé – mások mellett – Balajthy Ágival, megbeszélni a szövegeinket. Aztán kiléptünk az épület falai közül, amikor elérkezettnek látta az időt, és megjelentek első publikációink.
Csaba hozzátartozott ahhoz a miliőhöz és ahhoz a tájhoz, ami számomra az otthont jelentette. Beleírt és beleíródott. Beleíródott, akár a zilízi ezeréves tölgy, vagy Szádvár úrnője, Patócsy Zsófia, Gvadányi József nótáriusa, az aggteleki barlangrendszer, a villanyrendőr, a tornai vértő, Szász Marci, a csodagyerek, Martinkó András egy napja, az edelényi kastélysziget, a Déryné presszó, a Hadobás-fivérek, a szendrői csodarabbi, a szalonnai Árpád-kori templom, Kalász László bartóki dalai, a Bódva-folyó, amit Bodvának és Moldaunak is hívunk, a Halotti Beszéd és Könyörgés vagy a Ménes-tó. Bizalmasan őriztük származásunkat, és ez a pszicho- és mentálgeográfiai kapocs mindvégig összetartott minket, akkor is, amikor a szellemi közelség inspiráló éveit a fizikai távolság két évtizede váltotta fel.
Fecske Csaba a saját erejéből lett jelentős költővé és sokunk mentorává. A szögligeti, szőke fiú, aki kohászatot tanult Miskolcon – ez önmagában is szinte egy mese –, túlélt betegségeket, képezte magát, nem hullott ki a rostán, tálentumait gyarapította, elvetette a hazug, hamis, könnyűkezű megoldásokat, élete végén pedig páratlan esztétikumú, megrendítő időskori hitvesi lírában teljesítette ki költészetét. Hattyú és albatrosz, ingázó fecske, az alkotás félelme és eufóriája, kockázat és derű, albatrosz és aszkézis, turnusok lét és nemlét között…
Fizikai valónkban utoljára Berekfürdőn találkoztunk. Az ebédnél örömmel újságolta, hogy Serfőző Simon barátunk a Tücsökmesék című, már beszerezhetetlennek vélt könyvéből talált még egy utolsó példányt. Az archívumába kell, mondta, majd hozzátette, hogy A kiskondás című mesekönyvéből sincs már saját példánya, ha a szemem elé kerülne egy, feltétlenül küldjem el neki. A délutáni fürdést követően a gyerekeimmel észrevettük, hogy a teraszon üldögél. Meglátogattuk, elöntötte a mosoly, majd egy vékonyka könyvet halászott ki a mellényzsebéből. Te jó ég, mi minden fért el azokban a zsebekben. Dedikálta a gyerekeknek, elbúcsúztunk, kezdődött a szieszta. A könyvet pár nap alatt befaltuk. Ismét meggyőződhettem róla, hogy meseírónak is kiváló. Csak később esett le, mert nekem rendszerint utólag állnak össze a dolgok, ha egyáltalán, összeállnak, hogy a féltve birtokba vett Tücsökmesét kaptuk meg tőle. Lételeme volt az, hogy adjon. Akkor és ott is azt adta önzetlenül, ami a legtöbb adható. Bocsáss meg Csaba, hogy nem ismertem fel mindezt azonnal. Nyugodj békében, drága barátom.
Hozzászólások