Papp-Sebők Attilával Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Amikor kapcsolatot teremtünk egy műalkotással, akkor pszichológiai szempontból mi történik a befogadás folyamatában?
Papp-Sebők Attila: Bevallom, nehéz röviden összefoglalni – de azt mindenképp fontos hangsúlyozni, hogy a kognitív- és művészetpszichológia területéről beszélünk. Amikor ránézünk például egy festményre, igyekszünk dekódolni a látványt: ehhez ún. mentális reprezentációk szükségesek (vagyis az előzetes tudásnak szerepe van a befogadás folyamatában, hiszen a világ legtöbb alkotóeleméről, a tárgyakról, színekről, formákról rendelkezünk előzetes információkkal). Az észlelés során törekszünk arra, hogy megfejtsük a körülöttünk lévő világot, ennek a világnak lehet egy alkotóeleme az említett festmény, aminek szeretnénk értelmet tulajdonítani. Meglátni, mit ábrázol, történetet, érzelmet társítani hozzá, érteni az üzenetét, ehhez az észlelet áthalad a „belső szűrőnkön”. Ugyanekkor az is fontos, hogy szakértők vagy nem szakértők vagyunk (ez természetesen nem ennyire fekete-fehér, csak muszáj valamelyest elkülöníteni), így a befogadás során az sem elhanyagolandó tényező, hogy az adott személy mennyire jártas az adott specifikus területen. Ha a verstannal nem vagyok jó barátságban, nem valószínű, hogy azonnal felismerem, milyen versformában íródott a vers, amit olvasok. Ha vannak ismereteink, az egész mű értelmezése megváltozik, beleértve a struktúrát is. Pszichológiai szempontból különböző agyi területek aktiválódnak, az élmények szempontjából a prefrontális kéreg kiemelten fontos. E terület összehangoló szerepet játszik a beérkező információk rendszerezésében: segítségével értelmezzük, értékeljük az érzékelő területeken áthaladó információkat.
Ágoston Enikő Anna: Arról írsz az Esztétikai borzongás és jelentésalkotás című esszédben, hogy ahhoz, „hogy a befogadást vizsgáljuk, vizsgálnunk kell magát az egyént a környezetében”. Tehát egy műalkotás hatását mennyiben szabja meg az, hogy a befogadó kicsoda, és mennyiben az, hogy a mű maga „sikeresen” van-e megformálva?
Papp-Sebők Attila: Itt is visszakanyarodom oda, hogy egy mű befogadásánál szükséges némi előzetes tudás annak érdekében, hogy ne csak befogadói, hanem értelmezői is legyünk. Az is szerepet játszik, hogy gyermekkorban milyen a megítélése az irodalomnak a szociális mikrorendszerekben, mint a család pszichoszociális tere – de nem kizárólagosan ettől függ, sok egyéb egyéni tényező alakítja az érdeklődést. Az viszont nem véletlen, hogy vannak korosztályspecifikus olvasmányok, hiszen életkoronként változó helyzetek, problémák és témák foglalkoztatnak. Ugyan léteznek született zsenik, de ha hatévesen a kezembe nyomják Dosztojevszkijt (meredek példa!), nem valószínű, hogy részleteiben megértem. A költészet tágasság és fényesség, de észre kell vennem, foglalkoznom kell vele, ismeretet gyűjtenem róla ahhoz, hogy megértsem, több annál, aminek gondolom, és kiismerhetetlenebb, mint hiszem. Kell egyfajta – szigorú szóval élve – „előképzettség”, ez befolyásolja a hatást is. Nemes Nagy írja, hogy a vers erőközpont, sokféle érzelmet és információt sugároz, jelek millióját, csak felfogó kell hozzá. A költészet sok mindent transzponál, átalakít, elrejt, asszociációk és analógiák garmadáját hordozza. Az olvasói ihletettség állapotában vagyok, amikor villanyként gyúl fel fölöttem egy sor, egy szakasz jelentése – ehhez a mű sikeres megformáltsága is szükséges. Örkény szerint a nyelvhelyesség a prózaírók ügye, a költők „glóriával átlépik azt”. Mire Nemes Nagy: „Hát nagyon igaza van. Nem ismertem a »nyelvhelyesség« nevű állatot, míg verset írtam.” Ezzel is számolni kell, ha verset olvasunk. Egy vers értelmezése során az absztrakt gondolkodás is előtérbe lép, mivel rejtett jelentéseket, összefüggéseket kell felismerni.
Ágoston Enikő Anna: Szerinted valaki hogyan javíthatja a kapcsolatteremtő képességét a művekkel, miképpen fejlesztheti a befogadást?
Papp-Sebők Attila: Hitem szerint aktív figyelmet igénylő olvasással. Majdhogynem azt írtam, „figyelmet követelő” olvasással. A pszichológia erre a vigilancia kifejezést használja, ami az éberséget, az aktív összpontosítást jelenti, amikor képesek vagyunk azonosulni és odaadó érdeklődést tanúsítani valami iránt. Nem hiába mondják, hogy olvasás közben megszűnhet a külvilág, olyannyira a mű történéseire fókuszálunk. Koncentrációnk fejlesztésével még inkább kitárul egy irodalmi mű: rengeteg minden feltűnik, ami korábban nem (érdemes kétszer-háromszor egymás után elolvasni egy verset, és mindegyik alkalom után feljegyezni, mire emlékszünk belőle – Nemes Nagy Ágnes szerint a jelzők hamar kikopnak az emlékezetből, na de azok, amelyek elsőre meglepődést keltenek vagy valamiért megragadták a figyelmünket, megmaradnak. Gondoljunk csak Éluard „omló narancs hajad” sorára vagy a „szösz-sötét” kifejezésre József Attilától.) A figyelem nemcsak holmi izommunka (ezt Simone Weiltől idézi Pilinszky egyik írásában), ennél sokkal több, a figyelem kivilágítja és felhangosítja a részleteket, a legapróbb karcolás, leghalkabb hang is kitűnik a nagy egészből, „más-más módon, de mindig a lélek, a szellem éber és tiszta figyelme a döntő”. Pilinszky írja, hogy a valódi figyelemben semmiféle türelmetlenség nincs, de várakozás igen. A művekkel való kapcsolatteremtést a személyes preferenciákon keresztül a témaválasztásig számtalan aspektus meghatározza, de ha kapcsolódni vágyunk, érdemes némi önreflexiót folytatni: mire vágyom én? Milyen az én figyelmem? Arra is ránézhetek, hogyan olvasok én, és ebben a folyamatban miként vagyok jelen. Ez összefügg a tudatos jelenlét gyakorlásával, hiszen a bennünket körülvevő egyre több inger könnyedén felboríthatja a koncentráció folyamatát. Alkotói figyelem és olvasói figyelem nem esik távol egymástól: az egyik kívülről sugároz befelé, míg a másik belülről kifelé. Meglátom és megtapasztalom az itt és most-ot.
Ágoston Enikő Anna: Szerinted hogyan függ össze borzongás és ihlet?
Papp-Sebők Attila: A borzongás olyan, mint egy kapcsoló, ha benyomják, újabb és újabb impulzusok születnek. Az izgalmi állapot, az arousal megemelkedése összefügghet a belső indíttatású motivációval. Egy jó vers, egy jó regény hitet ad: bizalmat, munkakedvet, akár olyan motívumokat, amelyek engem is foglalkoztatnak, és össze tudom kapcsolni a személyes életemmel. A borzongás indukálhatja az ihletett állapotot a fiziológiás reakciók révén: egy félig elolvasott mondat, strófa, egy jel, amelyet tovább bontok, más megvilágításba helyezem a befogadás pillanatában – ez az ihletettség állapota, amikor érzem, valamit mondanom kell, de nem tudom még, pontosan hogyan beszéljem el. Ebben az értelemben az ihlet számomra nem az a gyakran túlmisztifikált jelenség, amely derült égből villámcsapásként érkezik. Az ihletnek éppúgy van előfeltétele, mint minden másnak, és nem vagy-vagy alapon működik. Ilyen előfeltétel lehet a borzongás létrejötte, legalábbis nálam. Nem szükségszerű, de bekapcsolhatja az ihletettség állapotát.
Ágoston Enikő Anna: „Amikor valamit látunk, olvasunk, arra törekszünk, hogy megértsük a világ alapvető vizuális tulajdonságait, mindez fiziológiai szempontból sajátos izgalmi állapotot, érzelmet vált ki, serkenti a képzelőerő működését.” Ez bizonyos szempontból hasonlít az ihletre, hogy a mű értelmezése izgalmi állapotot vált ki, amely serkenti a képzelőerőt, tehát az értelmezés során a bennünk lévő gondolatdarabkák, amelyeket a mű értelmezése vált ki, elkezdenek kapcsolatba lépni egymással. Amikor arról írsz, hogy „a komplex feldolgozás erősíti azt a képességünket, hogy merjük felülvizsgálni és átértékelni a külvilág jeleit”, akkor ez elgondolkoztat, hogy a mű befogadása és a világ mindennapi eseményeinek befogadása párhuzamba kerülhet, és mindkettőt alkotó mozgásba tudjuk hozni, ahogy befogadjuk őket. Az az ember, aki gyakran aktiválja magában a cselekvő műbefogadást, annak milyen pozitív változások történnek az életében?
Papp-Sebők Attila: Gyakran előfordul, hogy a legkönnyebben elérhető információra támaszkodunk, ezt a szociálpszichológiai kutatások is hangsúlyozzák. Az olvasás segítheti a megértési folyamatokat, az analitikus elemzést, vagyis a kritikus gondolkodást. A pszichológián belül kedvelt témám a metakogníció. Mindenki rendelkezik különféle metakognitív stratégiákkal, ezek olyan folyamatok, amelyekkel felülvizsgálhatjuk a gondolkodásunkat. Tanulás esetén megnézhetjük, milyen stratégiát követve tanultunk, és az a korábbiak fényében mennyire bizonyult hasznosnak számunkra? Vagy egy szöveg elolvasása után kérdéseket fogalmazhatunk meg az olvasottak megértésének elmélyítésére. Ha ránézünk a belső folyamatainkra egy szöveg olvasása során, megérthetjük, mi jelent kihívást: talán azért nem értem elsőre, mert nem figyelek eléggé, zajos környezetben olvasok, vagy azon kapom magam, hogy elkalandozom… Ha hosszú, többszörösen összetett mondatokkal találkozom, ez előfordulhat. Ilyenkor visszaolvasom kétszer-háromszor, hogy jobban rögzüljön. Ezt az elemző képességet transzferálhatjuk az életünk többi területére is: egy döntési helyzet előtt hasznos, ha átgondolom az alternatívákat. Nem a megfelelőnek titulált lehetőség elfogadása a fontos, hanem az, amelyik az én életemmel és egyéniségemmel egybevág. A szövegolvasási folyamatoknál is ezen van a hangsúly: melyik az az út, amin haladva a legtöbbet megérthetek belőle.
Ágoston Enikő Anna: Amikor a saját verseiden dolgozol, akkor képes vagy ezt a tudást tudatosan használni a versépítésnél, vagy csak bizonyos mértékben működik ez a tudatosság? Amikor a saját verseidet írod, akkor közben érzel esztétikai borzongást vagy esetleg az ellenőrzés során?
Papp-Sebők Attila: Csak bizonyos mértékben. Én úgy vagyok jelen egy saját versben, hogy a kezdő lökésnél, az első három sornál még tisztán tudom, mi történik. Van itt valami, ami energiáival, jellegével, jeleivel teret követel magának. Amikor az ihlet alkotó mozgásba hoz, nehéz a tudatosságra támaszkodni. Legfeljebb tudattalanul tudatosan (vagy fordítva) írok, ami készül, egyszer csak egyben van, kerek egész(nek hitt) darab. Én túlságosan fókuszált tudok lenni fejben, így nem jellemző, hogy testi szinten borzongást tapasztaljak alkotás közben. De esztétikai borzongásként tartom számon azt is, amikor egy beszélgetés vagy egy vers írása lendületessé tesz, és önkéntelenül hozza magával a gondolatokat…
Ágoston Enikő Anna: Évek óta írsz és publikálsz verseket. Ezekre általában jellemző, hogy a test áll a középpontban, még akkor is, ha darabokra esik, ha átmeneti térré válik a külvilág és a belső világ között, tér a kint tapasztalatainak és a benti érzelmek találkozásához. Mindezt az is lehetővé teszi, hogy a nyelvnek materialitása lesz, mert úgy használod, hogy a test érzékeire is hatást gyakoroljon. Az alkotás közben mennyire vonod be a testedet, hogy a szavak különböző érzékelési lehetőségére ráérezz?
Papp-Sebők Attila: Kevéssé. Én mindig csodálattal nézem és hallgatom Pilinszky János felolvasásait, hogy a kint tapasztalatai és a benti érzelmek hogyan jelennek meg a mozdulataiban. Nála ott és akkor születik a vers, újra és újra, ahányszor elmondja, vele együtt történik. Ez számomra nagyon szép. Amikor írok, egy élményt vetek górcső alá, és felidézem, milyen testi jeleket generált egy-egy esemény, amit megéltem. Feltéve, ha olyan szöveg születik, amelyben kulcsfontosságú a személyes megélés. A vers ebben az esetben az érzelmeim (másodlagosan vagy sokadlagosan) lekottázott eredménye (de minősége sosem egyenlő az ihletettség intenzitásával vagy az érzelmi kötődés mértékével). Azt is tudom, mennyire kell vigyázni ezzel, legelőször József Attilánál olvastam, hogy a vers nem az érzelemért van, az egy forma, amelyet megtöltünk tartalommal. Nagyon igaz. Máskor a különböző motívumok összekapcsolására törekszem. Lehetséges, hogy a jövőbeni alkotói folyamatok során hangsúlyosabban fogok figyelni, mit üzen a testem (a testi érzetek tényleg sok helyen megjelennek a szövegeimben). De most, hogy szóba került… elárulom, hogy alkotás közben van egy tikkem. Bármilyen írással kapcsolatos feladatnál, ha elakadok vagy csak megállok gondolkodni, az első kezem ügyébe kerülő könyvért nyúlok, pörgetem a lapjait. Olyan, mintha figyelmi szempontból lenne szükségem erre, hogy a túlzott energiákat pótcselekvéssel vezessem le…
Ágoston Enikő Anna: Nyáron jelenik meg az első versesköteted. Hogyan élted meg az alkotói folyamatot és most a lezárást? Visszakövethető az ihlet dinamikája, ébredése, fenntartása, elcsendesülése(i)?
Papp-Sebők Attila: Nyáron vagy ősszel, ez még kérdéses. Idén. Nemrég kezdtük szerkeszteni a Kátét, és… itt van előttem Billy Collins Az a baj a költészettel című kötete (ford. Kőrizs Imre), nem tehetek róla, eszembe jutott egy versszak, szerintem erre a kérdésre egy az egyben megadja a választ, de azért írok bővebben is róla (a Műhely c. verséből idézem): „De van itt valami, amiben bizonytalan vagyok: a hang. / Helyenként nagyon lezserül szól, nagyon farmernadrágosan, / máskor meg karót nyeltnek tűnik, / tanárosnak, a szó legrosszabb értelmében – / mintha a vers pipafüstöt fújna a képembe. / Bár talán direkt csinálja.” Néhány napja fedeztem fel újra, olvastam már, de elszállt az emlékezetemből, pedig még Nagy Dániellel is emlegettük Collinst egy beszélgetésünk során. Ugyanazt a lezser hangot érzem nála is (Úgy tűnik, az érzelmek megint kezdenek divatba jönni), mint Billy Collinsnál. És ez jó, mert sok mindenről beszélnek ezek a kötetek: a személyes hang, a témák, a kicsiségek jelentőségéről. Hogy bármilyen élmény magában hordozhatja egy potenciális mondat létrejöttét. És a láttatás sokféleségét is üzenik. Én nagyon sokat tanultam Nemes Nagy Ágnestől és Pilinszkytől, az Újholdhoz való szellemi kapcsolódásom a biztonság és a bizalmasság megtalálását is jelentette, jelenti. Bepótoltam, amit korábban – irodalomügyileg – elmulasztottam. Most új tájak, új üdítő színfoltok úsznak elém, ilyen az a sok kötet és változó hang, amelyekkel találkozom. Szerintem pályakezdőként ez aranyat ér: látni többféle irányt, elképzelést, világteremtést. Hiszek a hitben, amelynek sok arca van – számomra minden vers egy ilyen felfedezés (Szabó Magda így írja: „Én hiszek a hitben, amelynek sok neve és megfogalmazása van.” – véletlen félreolvasás az én mondatom). Miközben „az a baj a költészettel, / hogy még több vers megírására ösztökél, / hogy még több guppi zsúfolódjon az akváriumba, / hogy még több kisnyúl ugrabugráljon ki / az anyja hasából a harmatos fűre” (Az a baj a költészettel). És közben a sóvárgás, hogy úgy csinálni, mint mások, vagy sehogy, vagy csak valahogy, „leszamilesz”. Állandó önellentmondások, ahogy a versben is egymással összetűzésbe kerülő jelek kapcsolódnak össze, hogy váratlanul új jelentést hozzanak létre. Megszólalásmód és érvényesség – a lezárást így élem, töprengek-tűnődöm, hogy mi lesz ebből az elmúlt három évből, amelyben nagyon sok támogatást kaptam. Ez az alkotói folyamatot segítette, a szakmai visszajelzések, műhelyezések. Szeretném megemlíteni Nádasdy Ádám nevét, az ő tanítása nagyban hozzájárul, hogy kritikusan kezeljem azt, amit írok.
A köztudatban élő ihlet fogalom többnyire még mindig a romantikából vagy az ókorból ismert jelentéseket mozgatja meg, miközben már a késő modern alkotók is sok tekintetben újradefiniálták azt. Ágoston Enikő Anna irodalomtudományi PhD-kutatásában arra vállalkozik, hogy megértse a késő modern lírai ihlet jelentését és poétikai működését. Ez az öt éve tartó munka alapozta meg az Ihletforrás projekt elindítását, melynek része a Mi az ihlet? című interjúsorozat. A projekt célja, hogy alkotókkal és kutatókkal közösen korszerűsítsék a fogalmat, és ezzel érthetőbbé és elérhetőbbé tegyék az ihletet. Az Alföld felületén és az Ihletforrás YouTube-csatornán követhető a folyamatosan frissülő beszélgetéssorozat.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel, a hetedikben Szabó T. Annával beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások