Egy terhesség hosszútávú következményei
Hát magunkra szedtük ezt a pátoszt, mint a zsírt.
Mintha ki lennének párnázva a tépett idegek,
és a sötét ösztön nem ütne át rajta.
Mintha egy kisgyerek léte túlmutatna önmagán.
Halljuk mi is egy-egy rossz hangsúlyunkban
a felmenőink hangját. Hogyne hallanánk.
Meggyőződéseink mégis megvédenek,
és többnyire csak akkor szakad el a cérna,
ha egyedül vagyunk.
Mennyi szerencsés véletlen összjátéka,
hogy még élünk, gondoljuk titokban.
Jobb lenne kiengedni, de nem szabad.
Ha felfeslik, vége, nem lehet visszatömködni
többé a hömpölygő, amorf szövetet.
Tavaszi áldozat
Megtévesztő ez a nagy világosság.
A feje felett rohanó pornográf felhők.
Csak az lát ilyet, aki a hátán fekszik.
Pedig mióta várta, hogy megszűnjön
a harkályok fáradhatatlan kopogása,
hogy elfedjék más zajok. Egy patak hangjai.
Enyhüljön ez a hideg szorítás.
Ahogy megindulnak a nedvek
a gyökértől az ágak végéig.
Minden teremtésben van valami piros.
Tojásban a vércsepp.
Ez egy bimbó. Ez egy rügy.
Ez egy felfakadás.
Az elhanyagolt kert
Nem tudom felsérteni,
hiába kérek szakértői tanácsot.
A birs rendületlenül ontja
moníliás gyümölcseit.
A tavaly kirakott sárga rovarfogók
jutalma egy halott denevér.
El kell tüntetni, mielőtt jönnek
a városi gyerekek. Cseresznye
nem terem.
A kérgek térképeit böngészem
őskori bogarakat figyelve.
Felidézem, hogy a karácsony után
idehurcolt idegen fenyő
mekkora lánggal lobbant el.
Ezernyi apró ujjongás.
Hagyom, hogy csukott szememre
növendék legyek szálljanak.
Legszívesebben én is csak szaporodnék.
(Megjelent az Alföld 2024/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Mikes Adél munkája.)
Hozzászólások