Időszerűtlen
Reszketek a szentestei veremben,
mint a disznókörmös kocsonya. Nem
fázom, hanem reszketek. A meleg
időszerűtlen, vagy talán pállott,
ami nem alternatíva, és nem is
rangsor. Álmomban itt tartózkodom
a lakásban, amikor egyszerre
előttem terem a sárga folyosón
a feleségem öccse, rosszkedvű
ember, de melegszívű terapeuta,
arannyá válik, amihez a keze
hozzáér. Annyira megrendülök tőle,
hogy azon melegében kibuggyan
a könnyem. Sietnék is gyorsan
elmondani neki mondásomat,
mely így szól: „Látom, amit láttam.”, ám
az álom hamarabb szakad meg nálam,
semhogy hagyná végigkrákogni
látomásomat. A szoba úszik
a csillagszórók fojtó füstjében,
a szürkés halfényt azonban megúszom,
csupán egy halvány emlék tart még ébren,
egy folyosóé, mely, a csontomban érzem,
virradatra sem vezethet révbe.
Az érme kérge
Idegesnek látszom. Önemésztő
alkat vagyok, több szálka, mint hús,
cseppet sem az a féktelenül
s sikamlósan fickándozó típus,
amiért főleg karácsonykor
tódul a nép a halpiacra.
Eleve alva kezdem a napot.
Lopva nézek anyám szemébe,
józan tudatában annak, hogy halott,
s hogy lenni tarthatatlan egy állapot,
essen az érme akár az élére,
s pörögjön felőlem ítéletnapig;
holnaptól ismét hosszabbodnak a napok.
A tél üledéke hullafoltok
gyanánt szürkül és sárgállik csonka és
torz kupacokban a járdák és lépcsősarkok
szegleteiben, erőre kapva
itt-ott ismét egy csülök, és vele újra
valami régi járvány, mely a Márvány
utcába tiszta levegőt hozott és csendet
varázsolt. Ennek készülök elejét venni most,
kitámasztva a külső ablakszárnyat, mely
oly korhadt, hogy leszakad hamarost,
a belsőt meg résnyire nyitom, legyen
ujjpercnyi kapaszkodóm, ha
a tavasz jeges szelétől hirtelen megszédülök.
Fogsárban
Fogsárban zajlik az univerzum
felőrlődése és szétszéledése;
estül, hűvösödik a tó kanyargós,
hosszú partfele, a feleségem
boldogan töltene itt egy pár napot
a filmes panzióban az ősz küszöbén,
zihálva hallgatom őt egy emelkedőn,
szárad a szájboltom, és félrenyelek.
A táj most fenségesebbnek hat, mint
gyerekkoromban volt; benőve
platánnal, többel, cserjével, tölggyel,
és harapni lehet a levegőt, de
lábam remeg, mintha valami rettentene,
vagy rettenetesen legyengített
a betegség, mely a belemet ette.
A nagyfiunk szandálban, pólóban s egy
rövidnadrágban támogat bennünket,
és szót emel értem, hogy a panziós
tervéről az anyját lebeszélje. „Ne
viccelj, anya! Hogy az apával ti itt,
kettesben? Neked elmentek hazulról?” Így
botorkálunk át csendben a túloldalra,
ahol a part egyenesebb s a tó vize is
lágy meleget olt bele a levegőbe.
Kívül tágasabb s üresebb is az út-
test az égboltra nézve; tücsköt
hallunk utánunk szólni, ám ezúttal
nem felesel az ének a csillagképekkel.
Egy nap arra eszmél az ember, hogy mindjárt
megdöglik, szavát félbeharapva, rothadtan
vetve a partra, emésztetlenül.
(Megjelent az Alföld 2024/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Mikes Adél munkája.)
Hozzászólások