Régi cívisházak mai fotográfiákon
Az 55 éve született Térey János emlékére
Debrecen – Pairidaeza: Vigh Levente cívis életképei, kurátor Süli-Zakar Szabolcs,
MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen, 2025. április 17. – június 7.
„Szeretem a szárazkapus, nagy polgárházakat. Szárazkapu, így hívják azokat a magas, boglyaívű boltozat alatt nyíló, vastag kapukat, amelyek egytől egyig téglával kövezett udvarra vezetnek. A kocsibejárónak teteje van, hogy ne ázzon tovább a szekér, ha begurul az utcáról, innen vezetnek föl a lépcsők a hosszú és keskeny előszobába, ahol tükrös fogasfal fogadja a vendéget. A bolthajtásba néha cikkelyezett, színes üvegablakot illesztenek, mint a Régimódi történetben.” E sorok Térey János posztumusz városmemoárjából származnak.[1] Inspirálónak tűnik ebből a Szabó Magda Debrecen-elbeszélését is felidéző dufart-perspektívából[2] széttekinteni, amikor Vigh Levente fényképeiről és a kiállítás alkalmából megjelent fotókönyvéről gondolkodunk.[3] Meg amikor felhívjuk a figyelmet azokra az interjúkra, kötetbe rendezett építészettörténeti és városantropológiai, hely- és kultúrtörténeti, szociográfiai és etnográfiai feltárásra, amelyet Harangi Attila és Löki Viktor folytat immár sok éve, s amelynek 2025 májusában megjelenő második kötetén – további munkatársak mellett – Vigh Levente fotósként dolgozott.[4] E projektből emelkedett ki Süli-Zakar Szabolcs kurátori közreműködésével a MODEM kiállításán bemutatott művészi képanyag.
1.
A perzsa pairidaeza olyan fallal övezett, növényekben gazdag, vízzel ellátott kert, amely azáltal lehet dús, harmonikus és időtlen, hogy a falakon túli sivár és száraz világgal szemben paradicsomi állapotot hoz létre, egyszersmind ki is rekesztve minden oda nem való élőlényt: gyomot, ragadozó állatot és az ellenségeket. Ekképpen e kert, ellentétben a kontrollálatlan külvilággal, védett, finoman szabályozott, és rend uralkodik benne.[5] Az európai középkor és újkor biblikus-keresztény kultúrájában, a görög paradeisos, illetve a latin paradisus fogalmak közvetítésével érzékelhetővé vált a kertnek ez az ősi, keleti eredetű jelentése. Ismert volt a debreceni protestáns műveltségben is.
Az 1785-ös Zöld kódexben – a Református Kollégium versíró gyakorlatának akkori eredményeit egybegyűjtő egyik kéziratban – olvasható például az Egy kies kert le irása című pictura. Bár kétes hitelű, de lehetséges, hogy a tizenéves Csokonai korai, ám annál kiválóbb zsengéje.[6] A majdani csurgói tanár egyik tanítványa, Gaál László visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az 1802-es nagy debreceni tűzvészig a Csokonai család Darabos utcai telkén, a ház mögötti udvar leghátulján volt egy „szép kis virágos kert rózsa-lugassal, ’s egy különös nagyságú bodzafával, melynek terebélyes árnyéka alatt valamint dolgozni, úgy barátival is vígadni szeretett” a költő.[7] Ahogyan egyébként más debreceni polgárok is ehhez hasonlóan művelték kertjeiket.
A debreceni cívisházak tulajdonosi szemléletének[8] e formája ellenállás lett volna a 19. század eleji városi állapotoknak? Ha nincs rendezett közpark, ha még évtizedekig nincsen füvészkertje a Református Kollégiumnak, akkor legyenek belső kertek? Ha nincsenek fák a járdaszegélyek mellé ültetve, akkor a szárazkapu mögött bólintgasson az eperfa lombja?
Amikor 1861-ben Debrecenben megalapították az Emlékkert Társulatot, elhatározták a Nagytemplom és a Kollégium közötti poros-bozótos, elhanyagolt tér „szépészeti és egészségi szempontból való növényzetteli beültetés[ét,] ’s oly kies helylyé való változtatás[át]”, ahol emlékszobrokat fognak állítani.[9] A locus amoenus (a kies hely) nagy hagyományú jelzője ráértődött erre az újonnan bokrokkal, fákkal, virágokkal teleültetett, öntözőkúttal ellátott és szobrokkal díszített, kerítéssel körbeölelt Emlékkertre. És ezzel egyidejűleg: a zömében a 19. század utolsó harmadától épülő zártsorú vagy hézagosan zártsorú polgári lakóházak rejtekében továbbélt a belső kertek debreceni tradíciója.[10] Amikor pedig majd a fojtogató 1950-es években kisajátítják a házastelkes cívisek által részben még mindig birtokolt külső földeket a város peremén,[11] akkor szintén van hová visszazárkózni. Még úgy is, hogy az államosításkor lakásokra darabolták fel a házingatlanok többségét.
Visszazárkózni egy talpalatnyi földre, egy zárt, szabályozott, fallal körülölelt kertbe? Ennek a mindenkori dacolásnak volnának mementói a megmaradt cívisporták?
2.
„Az a kérdés, hogy hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.”[12] Térey János memoárjának e Thomas Mann-i ambíciója, egyszersmind orpheuszi kísértése különösen is megrendítővé válik Vigh Levente kiállításának centrális fotóján. A sötét pincemélybe alázatosan meghajtott fejjel leszálló nőalak – a karjaival valóban szinte szárnyalva – a múltnak ama „mélységesen mély ókútjába” merül (ezek Thomas Mannt és Szabó Magdát kontamináló Esterházy-szavak),[13] amely múlt nem is teljesen az övé. Hiszen a képek főszereplői, a cívisházak mai lakói közül alig akad olyan, akinek a felmenői már az építés óta ugyanezekben az otthonokban laktak, s cívis jogállással még ők sem feltétlenül bírtak a 19. században. Azok, akik e fotográfiákon, illetve a fotókönyvben feltárják életüket, többségében olyan tulajdonosok, akik maguk – esetleg a szüleik vagy nagyszüleik – beköltözők voltak e házakba az elmúlt nyolc évtized viharos vagy csendesebb történelmi időszakaiban. Ezért is jár kiemelt köszönet nekik és a családjaiknak, hogy nemcsak saját otthonaikat teremtették meg, hanem egyszersmind egy kollektív Debrecen-identitás megjelenítését és továbbörökítését is magukra vállalták a házaikkal, személyiségükkel és történeteik elbeszélésével. Vagyis: a lakozásukkal.
A Martin Heidegger-féle fogalom rétegeiből most csak annyit emelek ki, hogy a német filozófus szerint az ember a nyelv segítségével keresi „lakozása” lényegét. És viszont: „Csak ebből a lakozásból következően bír hajlékként a nyelvvel”.[14] Voltaképpen így válhatnak képessé a cívisházak mai lakói a saját múltjuk, illetve házuk múltjának elbeszélésére, a történelemben megszakadt szálak felfejtésére és a hálók újraszövésére. S ekképpen tehetik számunkra is lehetővé, hogy felismerjük a mikro- és makroközösségek e falak mögé elrejtett, pincéi alá eltemetett, padlásokon rejtőzködő traumáit, s közösen hozzáfogjunk a sebek gyógyításához.
3.
A MODEM-ben kiállított és a fotókönyvben közölt képeken a falak és az oromzatok, a szárazkapuk és a lépcsősorok, az osztott ablakok és a mennyezetek, a pincék és a padlások, a zárt udvarok és a még le nem bontott hátsó épületek – megszólalnak. Tanúbizonyságot tesznek. Saxa loquuntur, a kövek beszélnek – ahogyan a római költő-történetíró, Lucanus óta, 2000 éve ismételjük.[15] A köveknek e beszédét Vigh Levente képei a fotográfia nyelvébe transzformálják, s ekképpen átélhetővéteszik. A megszólaló tulajdonosok hangja pedig – a korábbi és a hamarosan kézbe vehető kötet interjúiban[16] – igyekszik lefordítani, megmagyarázni számunkra házuk köveinek beszédét.
Mert amíg van törődött kézfej, amely megsárgult fotót mutathat, amíg van szólni képes ajak, amely régi történeteket mesélhet, amíg vannak kerékvetők és lépcsők, amíg egy-egy darabkájuk megtapintható, addig tanúságot tesznek a múltról, addig emlékeznek és emlékeztetnek. S talán akkor válik érthetőbbé számunkra a kövek beszéde, amíg van, aki e történeteket aktualizálni is képes. Amíg van, aki a múlt rekvizitumait körbeépíti mai funkcionális elemekkel, kábelt húz át a 18. században már megépített pince dongaboltozata alatt, szoknyába öltözteti az ipartörténeti szempontból is értelmezhető villanyórákat, argongázzal szigetelt ablakot helyez be, valamint salétromtalanítani igyekszik a falakat.
Ám csupán addig a pillanatig hallhatjuk a megszólaló hajlékok történeteit és figyelhetjük meg tégláit, amíg van, aki felkeresi, aki összegyűjti, aki lejegyzi, aki fotózza ezeket, és ekképpen segít a tulajdonosoknak továbbörökíteni a hagyományokat, egyszersmind tudatosítani is azokat. Amikor a kötetek interjúit olvassuk, a fotográfus képeit szemléljük, akkor tisztában kell legyünk azzal, hogy a szövegrögzítő, a személyeket és tárgyakat fényképező antropológiai tevékenység elkerülhetetlenül interpretatív és reduktív, hiszen az elhangzottakat és a látottakat voltaképpen nyelvileg alkotja meg, narratív keretben elhelyezve értelmezi.[17] Ami azt jelenti, hogy ez az egész cívisház-projekt is szöveg-, illetve képretorikai hagyományokhoz kapcsolódik, s ekképpen önmagáról mint kutatói tevékenységről is tudnia kell: reflektálnia saját etnográfiai-szociológiai feltárására, illetve fotografikus művészeti teljesítményére.
Köszönet illeti Vigh Leventét, aki az interjúkat készítőkkel együttműködve vállalta ezt az alázatos kultúrantropológiai küldetést, a főlehajtva belépést a cívisházakba. A fotográfiai munkának köszönhetően mi is tanúivá válhatunk a képek látható és láthatatlan főszereplői sok évtizedes épületmegőrzésének és házátalakításának, szisztematikus gyűjtésének és tárgyfelhalmozásának, túlélésének és boldog lakozásának. Szintén köszönet illeti azokat a debrecenieket, akik megnyitották otthonaikat, és lehetővé tették, hogy a fényképek és az interjúk segítségével új jelentést rendelhessünk a debreceniség fogalmához. Ami pedig nem más, mint az, hogy a házak zárkózottságát, a magas kulisszafalazatok mögé rejtőző életeket, szűk családi körű történéseket és a kívülálló számára megközelíthetetlen pairidaezákat felválthatja a cívis nyitottság. A fotókat tanulmányozó tekintet számára feltárulhatnak az eddig zárt szárazkapuk, szobák és padlásfeljárók, belső kertek, valamint az el nem mondott történetek és idegeneknek meg nem mutatott családi fényképek – akárha cívis ősgalériák – a falakon.
Azt kívánom, hogy a fotókon elmélkedve ízlelgessük a debreceniség-fogalomnak ezt a lehetséges jelentésbokrát: cívis nyitottság, önfeltárulás és párbeszédkészség.
Debrecen – Pairidaeza: Vigh Levente cívis életképei, kurátor Süli-Zakar Szabolcs,
MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen, 2025. április 17. – június 7.
A fotókat a kiállításmegnyitóról China Tibor készítette.
Jelen szöveg a kiállításmegnyitó szerkesztett, bővített, jegyzetekkel ellátott változata.
[1] Térey János, Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai, Budapest, Jelenkor, 2020, 32.
[2] A dufart kifejezés a német durchfahrtból származik, ez a Térey-idézetben is említett nagyméretű szárazkapu, kocsibejáró, amelyen keresztül lehet hajtani.
[3] Debrecen – Pairidaeza: Vigh Levente cívis életképei, szerk. Süli-Zakar Szabolcs, Debrecen, MODEM, 2025.
[4] Harangi Attila – Löki Viktor, Debreceni cívisházak és lakóik nyomában, Debrecen, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2020. – Az új kötet: Erdei Nóra – Harangi Attila – Löki Viktor – Seprényi Kinga – Szabó Anna Viola – Udvardy Antal – Vigh Levente, Debreceni cívisházak és lakóik nyomában, 2, Debrecen, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2025.
[5] Ana Duarte Rodrigues, From Pairidaeza to Planet Garden: The Homo-Gardinus against Desertification,in: Gardens and Human Agency in the Anthropocene, ed. Maria Paula Diongo – Ana Duarte Rodrigues – Ana Simões – Davide Scarso, London, Routledge, 2019, 95–111, itt: 97.
[6] Debreczeni Attila, Csokonai költői életművének kronológiai rendje, Debrecen–Budapest, Debreceni Egyetemi Kiadó – Akadémiai, 2012, 117–118, 694.
[7] Gaál László emlékezései, in: Csokonai emlékek, szerk., jegyz. Vargha Balázs, Budapest, Akadémiai, 1960, 406.
[8] Térey János 1997-es verseskötetének címe: Tulajdonosi szemlélet.
[9] Idézi: Varga Júlia, Térrendszer Debrecen városközpontjában (Kossuth tér – Emlékkert – Kálvin tér térszerkezet), A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 65, 1986, 251–303, itt: 259.
[10] Lásd Harangi Attila, A debreceni cívis lakóházak, in: Harangi–Löki, Debreceni cívisházak, 19.
[11] Uo., 26.
[12] Térey, Boldogh-ház, 268.
[13] Esterházy Péter, Az Ókútról, in: Esterházy Péter, A szabadság nehéz mámora: Válogatott esszék, cikkek, 1996–2003, Budapest, Magvető, 2003, 263.
[14] Martin Heidegger, Levél a „humanizmusról”, in: Martin Heidegger, „… költőien lakozik az ember…”: Válogatott írások, Budapest, T-Twins, 1994, 128.
[15] Marcus Annaeus Lucanus, Pharsalia (Bellum Civile), 6, 618.
[16] Lásd a 4. jegyzetet!
[17] Vö. ehhez: Szász János – Biczó Gábor – Gulyás Gyula, Csillagok vándora: Antropológiai portré a domokosi Szász Jánosról, Miskolc, Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, 2008, 186.
Hozzászólások