Tisztelt Olvasók!
Egy nyári emlékkel kezdem: Liptószentmiklóson az Illésházy-palotában berendezett múzeumban az idegenvezető leemelt egy régi könyvet a polcról. Emberbőrbe van kötve, mondta, majd a meghökkenést kiélvező, ügyesen begyakorlott hatásszünet végén fahangon folytatta: a püspök úr úgy érezte, hogy halála után az örök evangéliumokat az ő halandó hátáról kihasított bőrbe kellene kötni. Hittük is, nem is: mindenesetre a szőrtelenített, húscafattalanított, cserzett, haloványsárga pergamenfedél, az állítólagos püspökhát mára meglehetősen girbe-gurba lett, lám, az emberi bőr mint külcsín nem igazán alkalmazkodóképes a belbecs esztétikájához. De lehet-e szebb vágya a testnek, mint hogy ilyen közel kerüljön az íráshoz, melynek igyekezett alárendelni az életét? Hogy fizikai értelemben legalább részlegesen maga is könyvvé váljon? Peter Greenaway legendás filmjében, a Párnakönyvben az angol fordító felírja latinul és angolul a Miatyánkot a japán kalligráfus Nagiko testére. A bőr ebben a filmben íráshordozó lesz, az írás, a kalligráfia pedig erotikus akrobatika. Újraírják a maguk számára a másikat. A legérzékibb emberi vágyak válnak az írásaktus rituális mozgatóivá, miközben a test fizikai valósága a megörökített tudás hordozójává lesz.
A könyvnek teste van, például lába (némelyik szöveg szó szerint a lábjegyzetek mocsarában ácsorog), vagy háta, gyakran füle (melybe fülönfüggőként olykor fülszöveget aggatnak), és sejthetően a legtöbbnek szíve is. A könyvet szeretjük megszemélyesíteni, antropomorfizálni. Az antik, a reneszánsz költők gyakorta szerelmeik testét alkotják újra a könyveik testében, s erre a testre írják rá azt a szaggatott narratívát, melyben a szerelmi viszony reménytelensége megképződik.
Nem könnyű megmondani, hogy mi a könyv, milyen a könyv teste egyáltalán. És most nem a képernyő millió fénypontból megnyugtató felületté összeálló bőrére gondolok, melynek parányi pórusai is kinagyíthatóak, s mely a változtatható paraméterek nyomán az olvasás ezernyi vizuális, sőt akusztikus módját teszi lehetővé, ugyanakkor technikai kiszolgáltatottsága, energiafüggősége a sérülékenységet a végletekig felfokozza.
Könyvnek tekinthetők-e a kongói, huszonkét ezer éves, vulkáni törmelékben konzerválódott, kvarckristályokkal felékesített Ishango-csontok? Egy könyvtörténeti munka szerint a páviánsípcsontokon található százhatvanyolc darab, csoportokba rendezett rovás a matematikai gondolkodás első dokumentuma, az első Excel-táblázat. Az inka textilművészet egyik ágáról is kiderült, hogy ezek a csomóírással készült táblázatok információtárolási rendszerek: a fonál sodrásiránya, a szálsűrűség, a gazdag színhasználat és a csomózástechnika fogásai révén az indiánok összesen 1536 különféle értéket tudtak feljegyezni. Nekem nem lett volna türelmem megszámolni.
Még a magamfajta idealista irodalmár is előbb-utóbb gyanakodni kezd, hogy az ember talán mégse a szerelmes versek írására végett találta fel az írást és alkotta meg az írásfelületeket, hanem az adminisztrálás, a gazdasági és jogi feljegyzések, a számonkérhetőség céljából. De a gazdasági-jogi adathalmaz szigorát kijátszandó szinte mindig felbukkan az író, a költő mint anomália, a lelkieket számkérő idealista. Ékírásos gazdasági jegyzetek közt egy Gilgames-eposz. De talán egyszer kiderül, hogy egy inka poéta textúrája sem adósságokat, kiadásokat és bevételeket rögzít, hanem a művész egy eposzt csomózott össze. Apollón, amikor egy szerencsétlen balesetben elvesztette szerelmét, a fiatal Hyacinthust, véréből nemcsak jácintot sarjasztott, hanem Ovidius szerint a virágba beleírta a gyász, a jajgatás betűit („foliis inscribit et AI AI”) is. A jácint tehát Hiacynthus sorsának illatos, jajgató, folytonosan megújuló könyve.
Agyagtáblák, pálmalevelek, rováspálcák, fakérgek, papirusz és állatbőr, rongy, márvány, kő és fém, bőr, műanyag: írni mindenre lehet. Kő, tábla, tekercs, kódex, könyv. Antik fóliáns és modern fóliás. Elektronikus könyv. A könyv az emlékezet őre. A középkorban egyes könyvtárak kódexeit láncokkal erősítették a polcokhoz. Az olvasó a tudás ebeit simogatta, édesgette magához. Vállalta és viselte a könyvvel közös rabláncot.
Szinte mindent el lehet olvasni (most nemcsak a szarvasi tűtartóra gondolok). Sőt palimpszesztusként felfedezni: elkülöníteni az emlékezet rétegeit. Az ember hisz a saját jeleiben. Bízik a kiolvashatóságukban. Pedig a legtöbb szöveg úgy jár, mint az antik viasztáblákba stylussal rótt jelek: törlődik és átadja a helyét egy aktuálisabbnak.
Milyen lehetett egy könyvhét Babilonban? Hány agyagtáblán fuvarozható haza a Gilgames aktuális díszkiadása praktikus magyarázatokkal? Athénban, Rómában vagy Alexandriában hány szépre csiszolt tekercset göngyöltek szét a könyvárusok az érdeklődő tekintetek előtt? Kérnék szépen hat méter Homéroszt. A pénztelennek meg ott az antik temető, mely sírvers-antológiaként is funkcionált, egy-egy templom domborművei alatt ugyancsak versek magyarázták a látványt.
Az antik és a reneszánsz költők tudták, milyen viszontagságos és reménytelen lehet egy könyv útja. Ha túl gyorsan szalad végig az olvasói emésztőrendszeren, elfelejtik, ha elcsapja a kritikus gyomrát, megalázzák, ha el sem jut a fogyasztóig, akkor szinte meg sem született. A könyv metaforikus útnak indítása gyakori verstéma: hol csábító széplány, hol tettre kész szolgafiú, útitárs vagy ivócimbora alakját ölti, hol egy jeles patrónus kezébe kapaszkodik. A könyv testet kap, ép és potens testet. Antonio Beccadelli Hermaphroditus című könyve rögtön kettőt az egyben. Sztratón a könyvtekercset például egy olyan férfitestrészhez hasonlította, mely olvasás közben metaforikusan teszi magáévá a befogadót. A kasztrált könyv vagy a tehetség, vagy a cenzúra csődje. A tehetségtelenek hiába nyalnak alulról és hiába nyomják őket fölülről: a megbélyegzés elkerülhetetlen. A bélyeg kasztrálókés-alakú. A rossz kultúrpolitika szobra miskárolókést lenget a jobbjában. Húrokat szakít el a lírán, hangszereket csonkít, bizonyos hangokat megszólaltathatatlanokká tesz. A megmaradt húrokon pedig csak monoton zene játszható. Ritkán éreztem akkora fájdalmat, mint amikor egy pesti utcán kiselejtezett, elhanyagolt, levitézlett zongorákat láttam, melyekbe földet tömtek és virágokat ültettek. Zongorázó virágok eltömített zenéje. Elnémított zongorák virágzása. A rossz kultúrpolitika tökéletes jelképei ezek a „szép”, virágba borult, elnémított hangszerek. Difficile est satiram non scribere.
Csüggedelemre semmi ok, a rossz könyv is hasznosítható! Alátét, támaszték, gyújtós, a gyerek papírgyűjtése. A reneszánsz olvasó borsot, tömjént szokott csomagolni a kitépett lapokba, a romantikus fidibuszt csinált belőle, de vannak korszakfüggetlen altesti megoldások is. Egy humanista költő egy epigramma erejéig megszólaltat egy Cicero-kötetet, mely elpanaszolja, hogy szinte egész nap egy csontos alfelű, rossz emésztőrendszerrel megvert szerzetes ül rajta. Némelyik verskötet már maga is latrina. Néhány ókori vagy reneszánsz szerző a kekeckedő kritikusoknak is különféle bélpanaszokat kíván: a költői gasztroenterológia és urológia részletes esettanát az ünnepi alkalomra való tekintettel mellőzöm.
Mélyen átérzem a könyvek konkrét és metaforikus sorsát. Az egyik könyvet, melybe a legtisztább irodalmi szándékkal írtam egy szöveget, például ledarálták. A maradékokra pedig fólia került. Ki csinál ilyet? Akit nem tanítottak meg tisztességesen olvasni.
Eltűnődtem, mi volt az első könyv, melyet tisztességesen végigolvastam. Csukás István Hogyan lettem filmszínész? című könyve a Már tudok olvasni! sorozatból. De már tudok-e olvasni? – kérdezem néha, persze, más értelemben és más pozícióból. Kritikusként, szerzőként, értelmezőként, fordítóként, tanárként, állampolgárként. Ártatlanul, önfeledten, kellő intellektuális ráfordítással, szakmai tisztelettel, hálózatosan, a sorok között.
Manapság szinte túlolvassuk magunkat: a felfogóképességünkön túlra. Lassan kellene olvasni, élvezettel és figyelmesen. Persze, habzsolva olvasni a legjobb, kiszakadni az időből és falni a szöveget. Csak aztán meg ne lássék a feleslegesen felszedett kalóriákon.
Természetesen senki testtömeg-indexéhez nincs közöm. Senkit sem szeretnék életmódtanácsadással traktálni, mindenki azt fogyaszt, amit jónak lát. A kínálat gazdag, az étvágy sejthetően jelentőségteljes. A 2025-ös Debreceni Ünnepi Könyvhetet ezennel megnyitom!
Elhangzott 96. Debreceni Ünnepi Könyvhét megnyitóján.
A fotókat Vass Attila Tamás készítette.
Hozzászólások