Szilágyi István: Távolodó jégtáblákon. Válogatott publicisztikák, szerkesztette és az utószót írta Márkus Béla
Az utóbbi ötven év magyar prózájának egyik legkiemelkedőbb alakját gyászoljuk a márciusban elhunyt Szilágyi Istvánnal. Bár az irodalomtörténeti értékelés nyilván nem egy ilyen rövid írás dolga, de annyi talán megkockáztatható, hogy a Kő hull apadó kútba megkerülhetetlen darabja az elmúlt fél évszázad magyar prózájának, és jó eséllyel a Hollóidőről is elmondható ugyanez az utóbbi lassan negyedszázad vonatkozásában – ami mindjárt két külön korszak jelentős irodalomtörténeti rangú szereplőjeként mutatja fel a szerzőt. E mondott értékelés persze nem csak életidejének nagyobbik felét kitevő, pályája alakulását meghatározó Kő hull…-korszak viszonyainak és diskurzusainak újra- és újraértése, a még ma is sok vetületében belátatlan regionális kánon ezek között való elhelyezése miatt lehet hosszadalmas, hanem azért is, mert a Szilágyi-életmű teljes(ebb) megismerése is várat még magára: nem (csak) újraolvasni kell, de előbb még egyáltalán végigolvasni. 2020-ban elindult életműsorozata eddig egy új regény, egy újrakiadás és egy interjúkötet mellett három olyan retrospektív gyűjteményt adott közre, melynek darabjaihoz lapokban, Utunk-évkönyvekben lehetett csak hozzáférni (egy részükhöz a DIA-n egybegyűjtve is), de Szilágyi-kötetben még nem – a most tárgyalt, tavaly megjelent legutóbbi könyv írásai pedig végképp csakis lapokban, mindeddig összegyűjtetlenül várakoztak az (újra)felfedezésre.
Az újonnan hozzáférhetővé vált rövidebb írások (a mostanival együtt tehát már három kötet) persze inkább „adalékok” – talán maga a szerzői szándék, hogy ugyanis nem akarta kiadatni őket, annak láttatja –, mélyítik és árnyalják az életművet. A két elbeszéléskötet (Katlanváros, A hóhér könnyei) a Messze túl a láthatáronnal (a sorozatban megjelent friss regénnyel) együtt például a Jajdon-táj világgá szélesedését is érzékelhetővé teszi, már egy egész megyét rajzolva a Szilágyi-féle Partium-térképre – és még nem tudni, mit hoz az idénre ígért eddig kiadatlan nagyregény. Mindenesetre a végső értelmezéshez az árnyalatok is fontosak: és a nyelvi, valamint a tárgyi, tematikus tapasztalatszerzés terepeként a Távolodó jégtáblákon jónéhány írása is tételezhető.
A tavaly megjelent, műfajmegjelölése szerint publicisztikai írásokat összegyűjtő kötet azt a Szilágyi Istvánt mutatja meg, aki Magyarországról nem feltétlen volt annyira látható: az intézménnyé vált embert. Hiszen azok közé tartozott, akik az írói életművük mellett egy „másik” életművet is létrehoztak: az ő esetében ez a Helikon folyóirat, de természetesen bőven ide lehet számítani az Utunk jelentékeny részét is – amelyek vezető szerkesztői feladataival (az előbbinek főszerkesztője, az utóbbinak főszerkesztő-helyettese volt évtizedeken át) együtt a kolozsvári irodalmi élet, az erdélyi regionális kánon egyik legfontosabb műhelyének átmentését és folytonosságát is biztosította. E kötetből valamelyest abba is beleláthat az olvasó, hogy miféle nehézségek között, milyen kihívásokkal szembenézve. A szó szoros értelmében vett publicisztikánál bővebb itt a merítés, a közéleti véleményműfajig a riportoktól indulva a kritikákon és az esszéken át jutunk el – közben az újságírás műfajainak széles palettája tárul az olvasó elé, sőt kicsit annál is több. Bár az írások túlnyomórészt az Utunkhoz vagy a Helikonhoz kötődnek, de az Igaz Szóban, a Korunkban, az Irodalmi Szemlében, a Kortársban vagy épp az Alföldben megjelent írást is beválogatott az életműsorozat gondozója, Márkus Béla, így hát látható, hogy az irodalmiasság mindenképp lényeges tényező, ha nem is elsődleges. A sajtótörténet iránt érdeklődő éppúgy talál itt érdekességet, mint a történész, akit a romániai forradalom, s a közvetlenül rá következő átmeneti, rendkívül zavaros idők értelmiségi nézőpontból megfogalmazott kommentárai, vagy onnan visszanézvést a Ceauşescu-korszak értelmiségi szereplehetőségei érdekelnek.
A kötet egy sajátos „interjúval” indul, amelyben az általam eddig ismert legalaposabb Szilágyi-„vallomást” lehet fellelni a Forrás-nemzedékekről, bővebb kontextusban is elhelyezve a régió 1945 utáni (és kicsit előtti) irodalmi tablóján. Az 1998-as írás újdonsága nyilván a belső szemléletből ered, Szilágyi véleménye bőven árad, láthatóan sokszor megrágott, megvitatott témáról beszél – a könyv 7. oldalán feltett kérdésre, az interjú első kérdésére a 18. oldalig tart a válasz, de úgy általában is, a hat fejezetre osztott anyag fejezetek elé kiemelt beszélgetése az egész könyv egyik legterjedelmesebb szövege. Ezután a különböző műfajok vezetik a beosztást, ezek sorrendjét pedig az határozza meg, hogy milyen időrendben kezdte el az egyes műfajokat művelni a szerző – vagy, hogy mikori az első, a témából beválogatott anyag.
Legelőbb az Utunk fiatal riporterének beszámolóit olvassuk, ki Erdély tájait járva szemlél és kérdez – 1963 és 1974 között. A riportok érdekessége egyfelől történeti dokumentumértékükben keresendő. Másfelől irodalomtörténeti dokumentumok is lehetnének, amennyiben annak a korszaknak a nyomát viselnék magukon a szövegek, amelyben az íróknak termelési egységeket kellett járniuk, hogy az ott folyó munkákról körképet nyújtsanak. Ennek tétje éppen nem a közmondásos „régen minden jobb volt” kellett legyen, hanem megfordítva. Csakhogy ezek az írások éppen nem ezt illusztrálják. A Szilágyi-próza a kezdetektől „mesterségérzékeny” – ez hozta közel őt az Erdélyben Nagy Istvántól származtatott munkásíró-hagyományhoz, de Szilágyinál idealizmus helyett a kétkeziség és a hozzáértés dominál minden egyes regényében (e tekintetben különösen kiemelkedő az Agancsbozót) – éppúgy, mint ezekben
a riportokban is. És így jutunk el oda, hogy harmadrészt Szilágyi szépprózaírói pályájának egésze felől nézvést e riportutak láthatóan az anyaggyűjtés terepét is jelentették neki, mind tematikai, mind nyelvi értelemben. Vasúti műhelyek, fakitermelő vállalatok telephelyei, egy aranybánya – néha mintha a kötetben máshol, a belőle készült film kapcsán emlegetett Bodor Ádám-i részleg helyszínein járnánk, hozzá az a kimért, egyszerre nem sokat, de mégis eleget közlő markáns „elbeszélői” hang járul, ami Szilágyi védjegye. Néhol meglegyintett, hogy mintha színtiszta elbeszélést olvasnék.
Erre kétfejezetnyi „irodalom” következik: előbb a konkrét könyvkritikáktól indulunk el a kicsit bővebb életmű-áttekintések vagy irodalomtörténeti vétetésű esszék felé, melyek 1965 és 1984 között jelentek meg, köztük néhány „színes” irodalmi rögtönzéssel, igazi alkalmi anyaggal; majd a pályatársak, barátok nem is mindig kötetekkel mérhető életművének felmérése formájában – többször is szomorú apropóból, nekrológokkal, 1971-től egészen 2012-ig eljutva. Ebből a legfontosabbak érezhetően az Utunk- és Helikonbeli kollégákról szólóak, mint a Marosi Pétert vagy K. Jakab Antalt méltató vagy éppen búcsúztató szövegek, hiszen amilyen „láthatatlan” szerkesztők voltak, annyira meghatározóak egy jelentékeny intézmény történetében. Másféleképp érdekes a Tinódi Lantos Sebestyénről rajzolt irodalomtörténeti arcképesszé 1971-ből, mely egyik első jelzése Szilágyi történeti érdeklődésének ebben a könyvben. Bár persze a személyes történet érdekeltsége egy percig nem lehet kétséges: Zilah és Ady, a zilahi diák, több írás tárgya. A valóságos Zilah és Jajdon nyelvi megalkotásának közös halmaza már jól felmért iránya a Szilágyi-olvasásnak, amelyhez itt újabb adalékok adódnak.
Már teljes egészében a Helikon hasábjain jelentek meg a IV. fejezet írásai – két cikksorozatot: a forradalom utáni átmeneti, zűrzavaros időszakot követő és kommentáló Krónikát és a félmúltnak a jelenig is eltartó időszakát elemző Renegátlástalanult a középpontba állítva. A nemzetiségi szellemi élet helykeresése, helyzet- és önértelmezési kísérletei, meglehetősen korai csalódása – ami nem csoda, mert a decemberi fordulatra már március elején rádörrennek a marosvásárhelyi fekete események –
a múlttal való számvetésre indítja a szerzőt. Az Igaz Szó korábbi főszerkesztőjének, Hajdu Győzőnek kitörési kísérlete esetében, hiszen hatalmi pozíciója megszűntével eltűnni látszott a közéletből, azokat az értelmiségi szereplehetőségeket méri föl, melyeket a diktatúra évtizedei kínáltak a szellem emberének. Szilágyi, ha ironizál – gyakran teszi –, kesernyésen ironizál. Mellszélességgel vállalja azt a kultúraalakító pozíciót, amelyből beszél, hiszen itt nem az átlagember szólal meg, és amely jóval látványosabbnak tűnik fel, mint akármely magyarországi kollégájáé: hiszen az irodalom is tényleg fontosabb volt, vagy legalábbis annak tűnt. Szilágyi konklúziója most éppen az, hogy az értelmiség elvesztette korábbi kiemelt státuszának legitimációját a nemzetiség és az ország életében. A magyarországi olvasó itt egy másik társadalmi közösség valóságába kell, hogy visszaolvassa ezeket a sorokat, leginkább itt érződik a kijelentések „helyi értéke”, ami sokszor némi történelmi-társadalmi rekonstrukciót igényel. Némely szituációt az utószóban épp ezért el kell magyaráznia Márkus Bélának. Néhány viszont talán még így is árnyalásra szorul, mint az az – igaz nem e fejezethez, hanem még a kötetnyitó interjúhoz fűzött – apró értelmező-megjegyzés, miszerint Szilágyi a közvetlenül előtte járó „nagy” nemzedék (itt nyilván Sütőre célozhatott) „érdemeihez sorolja a politikai mandátumok megszerzését, mert ezáltal »most már maradék művelődési fórumainkat igyekeztek biztosítani…«” (534–535.). Bár kétségtelen, hogy Szilágyi István összegző szavai pozitív lejtésűek, hiszen a szöveg egésze sem bíráló, hanem engedékenyen méltató jellegű általánosságban véve, Márkus Béla pedig nyilván nálam pontosabban tisztában van azzal, hogy a második világháború utáni első nemzedékből hányan szereztek-vállaltak politikai mandátumot a román törvényhozásban, így könnyen érthető Sütőre a mondat. Ám ez kicsit elrejti azt, amiről itt úgy beszél Szilágyi István, hogy nem beszél: hogy egészében véve mi a véleménye Sütő közéleti szerepvállalásairól. Nos, általános többes számot használ, nevek nélkül, a 23. oldal vonatkozó, fölsoroló jellegű szakaszaiban, így pozitív mondatban nem írja le a nevét ezúttal sem – majd csak akkor, amikor a vásárhelyi szerző írásműveiről beszél (például egy későbbi fejezet egyik, jóval korábban született kritikájában). Apróság, és nem is feltétlen létfontosságú megemlíteni, de jól hallhatóan hangoztatott volt magyarországi barátaiétól eltérő különvéleménye Sütő-ügyben – mely különvélemény azonban összhangban állt más kolozsvári írók véleményével, és csak erősödött Szilágyi Domokos ún. „ügynökügyének” kipattanásakor, mikor a mondott magyarországi barátok közül sokan azonnal elfordultak a költőtől. Ettől függetlenül igaza van Márkus Bélának abban, hogy bizonyos kérdésekben, egyes aspektusokban engedékenyebb volt, vagy lehetett Sütővel szemben, mint amúgy egészében, és nyilván nem feladata az utószónak, hogy az írásokon túlmenően általános képet adjon a szerző nézeteiről.
Az V. fejezet igazi kuriózum: a színházról és filmről szóló egybegyűjtött írások még akkor is más arcélét mutatják meg a „társművészeteket” „olvasó” Szilágyi Istvánnak, ha valaki külön-külön ismerte is a szövegeket. Miközben tudnivaló, hogy ő maga milyen következetesen elzárkózott művei filmre vitelétől, színpadra állításától (sőt, tulajdonképpen néhány esetet kivéve az újrakiadástól is, vagy, mint az életműsorozat eddigi több könyve is illusztrálja: a kisebb írások egybegyűjtésétől), közben itt kiderül, hogy a rendszeres filmszemle-zsűrizéseknek is köszönhetően milyen széles áttekintéssel bírt a magyar film rendszerváltás utáni állapotáról. Persze a még ebben a mezőnyben is kiemelkedő A napfény íze-dolgozat nem úgy szól a filmről, mint ahogy a képi esztétika világának elemzői írnák – de éppen úgy, mint egy, a cselekményalakításról, a jellemábrázolásról mély ismeretekkel rendelkező mesélő, aki a film cselekményének történeti-társadalmi vetületeit is a narratíván keresztül gondolja át.
Az utolsó, VI. fejezet egyértelműen a Helikon történetének szentelődik: a névváltás, a zavaros viszonyok közötti elindulás, a talpon maradás, a lapszámok kimaradása, a hetiről kétheti megjelenésre való átállás – egy komoly „kultúrharc” dokumentumai sorakoznak egymás után. Majd, míg a megnyugvás stációit átugorjuk, végül mégiscsak elérkezünk az évfordulós és kerek lapszámos ünneplésekig. Az utolsó írás a kötetben 2015-ös megjelenésű, de talán kicsit korábbi – mindenesetre ebben az évtizedben teszi le Szilágyi István a lapszerkesztést, s vonul vissza ezzel egyszersmind a közírástól.
Márkus Béla a szerkesztői utószóban azt írja, hogy az Utunk-béli anyagot rostálta meg jobban, a Helikonban közölt írásokból azonban „csekély kivétellel” mindent tartalmaz a kötet. Nagyon gazdag, lebilincselő ez a gyűjtemény – persze nehéz most némi szomorúság nélkül olvasni, még akkor is, ha az ember tud a pályaív lekerekítettségéről, és arról is, hogy az elsődleges cél teljesült: Szilágyi István sikeresen átmentette a legfontosabb kolozsvári irodalmi műhelyt, fórumot, aztán átadta a stafétabotot a fiataloknak, és hagyta, hogy azt kezdjenek az örökséggel, ami nekik tetszik. Nem mellesleg, írt legalább egy, de még inkább két remekművet is eközben. Ennél többet igazán kevesen tettek le az asztalra a mi vidékeinken.
Szilágyi István: Távolodó jégtáblákon. Válogatott publicisztikák, szerkesztette és az utószót írta Márkus Béla, MMA, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2024/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Éles Bulcsú grafikája.)
Hozzászólások