Ray Nayler: Az óceán szeme, ford. Sepsi László
Az idegen lények iránti érdeklődés újra és újra befészkeli magát az emberek tudatába, és a mítoszokban, a mesékben vagy a fantasztikus irodalomban talál otthonra. A mitológiák hibrid állatai, az évszázadok során kialakult szörnyfigurák vagy a science fiction űrlényei mind valamiképpen erről az érdeklődésről tanúskodnak, és arról, hogy ez a fókusz mindig új dologra irányul. Napjainkban a különböző szörnyalakok és más fiktív lények mellett egyre erőteljesebb figyelem irányul a minket körülvevő élővilágra is, az állatok és a növények a korábbinál nagyobb szerephez jutnak, ami visszavezethető az ökológia válságra és annak hatásaira.
Talán mindez nem újdonság, hiszen az utóbbi időkben cikkek tömkelege vezet hasonló hookokon keresztül egy-egy ökológiai és/vagy filozófiai probléma tárgyalásához. Én mégis inkább a fantasztikus irodalom felé tennék még egy rövid kitérőt, mielőtt Ray Nayler science fiction regényéről ténylegesen szót ejtenék. Kényelmes lenne a prekoncenpcióimat totalizálva felépíteni ezt az átkötést, de ha már Nayler könyve nézőpontváltásra sarkall, akkor egy gyors Google képkeresés belefér, hogy mik is a sci-fihez tapadó asszociációk. Űrutazás, idegen világok, űrlények – ezeket a műfajhoz társított toposzokat jelenítik meg a találatok, hiszen a sci-fit elsősorban egy jövőben játszódó, high-tech világhoz szokás kötni, s a történet olykor az űrben játszódik, gyakran idegen élőlények szerepeltetésével. Az utóbbi időben azonban mintha a távolabbi idősíkok helyett a közeljövő lehetőségei kerülnének előtérbe. Ray Nayler Az óceán szeme című, idén a legjobb fordításban megjelent műként Zsoldos-díjat elnyerő science-fiction regényében nem más bolygók idegen lényei, nem mitikus vagy fiktív állatok állnak a tudományos érdeklődés középpontjában, hanem a Föld egyik olyan tere és teremtménye, amely az ember számára nehezen hozzáférhető: a víz és egy különleges polipfaj.
A regény eredetileg 2022-ben jelent meg The Mountain in the Sea címmel, Sepsi László magyar fordítását pedig az Agave kiadó adta közre 2024-ben. A történet a közeli jövőben játszódik, amikoris az emberiség még fejlett technológiával és mesterséges intelligenciával rendelkezik: létrehozták az első androidot, Evrimet, ami/aki kísértetiesen emlékeztet az emberekre. Az óceán szeme főcselekménye Vietnám környékén, Con Dao szigetcsoportjánál játszódik, ahol egy polipkolónia nyelvszerű kommunikációt kezd használni. Az elbeszélés középpontjában egyrészt a polipokkal való kommunikáció, a nyelvük felfejtése áll, valamint az, hogy a mesterséges intelligencia és az ember mennyire tud hasonlóvá válni, egyáltalán hol van a technológia határa.
Nayler a polipok kaméleonjellegű tulajdonságára épít a sztoriban: a nyolckarú polip gyorsan képes megváltoztatni a színét, igazodva ezzel a környezetéhez, illetve a puha, merevítés nélküli felépítése miatt a teste is rugalmas, és könnyedén illeszkedik a vízfenék kiszögelléseihez és mélyedéseihez. Ezek a tulajdonságok válnak a polipok kommunikációjának egyik alapjává, az állatok teste szinte papírlappá válik, és az azon megjelenő jelekkel kommunikálnak. A regény kutatói részletesen végigjárják azokat a kérdéseket, amelyek egy ilyen esetben azonnal felmerülnek: Hogyan alakult ki a kommunikációjuk? Mennyiben befolyásolta a társas együttélés a változást? Evolúciós fejlődésről van szó, vagy más faj hatására alakult ki a nyelvük? Hogyan lehet felfejteni a jelentését? Másrészt a polipok a homokba is írnak, nem csupán a saját testük válik az írás hordozójává. Mindkét felületben közös, hogy az írás nem őrződik meg, mint az emberi kultúrában, hanem a beszédhez hasonlóan tünékeny, és erre a regény sem felejt el reflektálni: a tudósok feltételezik, hogy ezeket a jeleket idővel átviszik olyan felületekre, amelyek rögzítik az írást, és ezáltal biztosíthatják a kulturális ismeretek felhalmozódást és a fejlődést.
A regény részletesen, több szempontból vizsgálja a polipokat, többek között biológiai, nyelvészeti, kulturális és ökológiai szempontból is. Éppen ezért a regény főleg filozofikus és jól tálalt ismeretterjesztő dialógusokból épül fel. A kézenfekvő, a science fictionből adódó ökológiai-kulturális kérdések mellett az emberi kultúrtörténettel is gyakran párhuzamot von a mű. Például a szöveg gyakran utal arra, hogy az állatokat fel fogják boncolni, hogy az intelligenciájuk és kommunikációjuk biológiai háttere is a kutatás tárgyává váljon, majd egy ponton az egyik szereplő reflektál arra, hogy az emberek így elpusztítanak egy új kultúrát ahelyett, hogy megpróbálnának együttműködni vele. Ez párhuzamot mutat a kisebbségek, a különböző törzsek elpusztításával, és maga a szöveg is kirajzolja ezt a párhuzamot a neandervölgyiek kihalására tett utalás révén. A regény egyik erénye éppen az a széles merítésű, interdiszciplináris szemlélet, és az, ahogyan analógiákat kínál fel egy-egy, az állatokhoz kapcsolódó dologra.
A polipok kutatását tárgyaló fejezeteket különböző idézetek előzik meg, amelyek két tudós munkáiból származnak. Ezek a szövegbetétek tömörebben és rövidebben ragadják meg a regény történetének kérdéseit, éppen ezért akár redundánsak is tekinthetők, de mégis színre viszik a regényben szereplő szerzőjük gondolkodását, így szereppel bírnak a karakterábrázolás tekintetében. Emellett az olvasó számára gyors belépési pontot nyújtanak a regény szemléletének megismeréséhez. A mottók eszmefuttatásai szinte tankönyvi példái az antropocentrikus gondolkodás megkérdőjelezésének, valamint az ökofilozófiák retorikájának vagy az ismeretterjesztő szövegek stílusának. A fejezetek dialógusai is valójában remekül idézhetők lennének egy-egy tanulmány vagy esszé érvelésében – ami nem meglepő, hiszen a szerző több olyan tudományos munkát is felsorol a szerzői utószóban, amelyekből az írás során dolgozott.
Nayler jó érzékkel helyezi egymás mellé a polipokat és az androidokat. A természet és kultúra nem különül el ebben az értelemben egymástól, hanem éppen az a hangsúlyos, hogy a technológiai fejlesztésekhez a kutatók a természetben keresik az új mintázatokat, és ezeket modellezik a tudomány által (még ha etikailag meg is kérdőjeleződik ennek helyessége). Ezt jelzi az első, igazán emberjellegű android, Evrim neve is, amely evolúciót jelent, utalva a gépek fejlődésére, miközben a polipfaj esetében is éppen az evolúció újabb lépcsőfoka jelenik meg. Ugyancsak szimbolikus az evolúció tekintetében, hogy a regény egy szigetcsoportnál játszódik, hiszen ez izolációt fejezi ki, ami az unikális felbukkanásának, az endemikus élőlény kifejlődésének lehetőségét is magában hordozza, hasonlóan a Galápagos-szigetek teknőseihez és a regény polipjaihoz.
A tematikus és motivikus átgondoltság a prózanyelvet is meghatározza: már a regény felütésében több olyan metafora és jellemzés jelenik meg, amelyek valamiképpen a vízhez kapcsolódnak, de a technológiát jellemzik, például: „Az esőfüggöny mögött elektromos motorkerékpárok suhantak, akár a világító halak.” Sepsi gördülékeny fordítása tükrözi az angol szövegben is megjelenő árnyalatokat, miközben hiteles szaknyelvet épít a különböző tudományterületekhez illeszkedve.
Nayler regényének az az erőssége, ami a hátránya is lehet az olvasói preferenciák különbözőségét tekintve: széles körű ismeretanyagot mozgat a humán-, a társadalom- és a természettudományoktól kezdve az etikai kérdésekig, amelyek a szöveg minden szintjét áthatják. A szöveg egyszerre tűnhet terheltnek emiatt, míg éppen a több nézőpontból szemlélt problémakör válhat erényévé. Az óceán szeme nem újítja meg a science fiction műfaját, nem kínál fel radikálisan új szempontokat, inkább kényelmesen simul napjaink divattémáihoz. Azonban ahelyett, hogy akár az ökológia, akár a technológiai fejlődés szempontja dominálna benne, a két téma összefonódik egymással, így a mű rámutat arra, hogy a technológia sosem teljesen független a természettől, ahogyan a természethez való közelítésünkben is ott húzódnak a különböző tudományterületek felvetései.
Ray Nayler: Az óceán szeme, ford. Sepsi László, Agave, Budapest, 2024, 384 oldal
Hozzászólások