Boldog festmény
Emlékszik az izgalomra. Emberes hónap volt,
az évből épp a legutolsó. Hideg, csikorgó fagy
mindenütt. A tévében épp azelőtt jelentették be,
a főváros felé, a havazás miatt az utakat mind
lezárták. S hogy hányan maradtak éjszakára az
autóikban, akiknek a katonaság, a civilek forró
teát, pokrócokat stb. szállítottak. Hogy addig
eltakarítják-e vajon a sok havat? Hogy nem
maradnak-e ők is az országúton? Hogy akivel
indulna, bevállalja-e egyáltalán, hogy nekivágjon?
Lökdöste, taszította, vonszolta valami, s talán
gyalog is elindul, vagy vonattal, akár busszal,
vagy ki tudja, mivel, de ment volna mindjárt,
gondolkodás nélkül. És akkor telefon, és akkor
néhány kedves ímél, pár vérpezsdítő zeneszám
indulás előtt. És az öröm, hogy mégis nekivágnak.
És mint egy varázsmesében, a téli, behavazott úton
elindulnak. És egyszer csak, a megyehatárnál
eltűnik a hó, odébb meg, a Kárpátokon túl, csak alig
valami hókása, és csupán az utak mellett. De hol
volt akkor a nagy hó, hol azok a hótorlaszok,
kérdezte volna, ha érdekli egyáltalán. Aztán már az
arcára emlékszik, amikor megérkeznek, és egyszer
csak megjelenik az alagsori ajtó mögül hirtelen,
mint egy boldog festmény négyszögében. Arcán
derű, ragyogás, fény, a decemberi hó visszfénye
talán, a szikrázóan fehér, ragyogóan tiszta hóé.
A legutolsó utáni
Ott áll egyedül, ugyanabban a
Szobában,
Ahol pont három hónappal ezelőtt. A
Falon ugyanaz
Az amatőr festmény a város ékességével,
Központi
Épületével, alatta ugyanaz a franciaágy,
Ugyanabban
A női nevű panzióban a történelmi város
Szívében.
Egy hete még úgy köszöntek el egymástól,
Mint soha
Addig, hogy mostanában nem lesz arra
Lehetőség,
Hogy találkozzanak, más kontinens, és egy
Óceán kerül
Közéjük, más ég, más éghajlat, máskor lesz
Nappal, máskor
Éjszaka, és amikor ott a sötét, akkor itt a
Fény, amikor
Itt a nappal, ott az éjszaka. És most, amikor,
Lám, megint
Itt, megint együtt, szinte véletlenül, megint
Lopott időben, és
Nem sokáig, csak éppen néhány óráig lehetnek
Együtt, szerethetik
Egymást, majd hosszan kávéznak a történelmi
Városrész egyik
Kávézójában, aztán gyalogosan ki az állomásra,
Ahol kiderül, hogy
Máris indul a vonata, rohannak a peronig, majd
Az álló kocsi
Nyitott ajtajában búcsúzkodnak, még szelfi is
Készül, háta mögött
A másik, szintén várakozó vonattal.
Aztán hirtelen megrándul a szerelvény, viszi
Az ellenkező
Irányba. Felszáll ő is a vicinálisára, rázza
Az apró helyi
Járat, újságot próbál olvasni, de csak éppen
Átfutja a lapokat.
Egyre nő a távolság közöttük, most még csak
Száz-kétszáz
Kilométerekben, de holnaptól már ezresekben
Távolodnak
Egyik a másiktól. Nincs békétlenség a szívében,
Csak lelkesedés,
Öröm, jóérzés, hogy ez így, még egyszer kettejük
Között… hát…
Megtörténhetett. Kinéz a tájra, az égen hosszan, mint
Egy hosszú-hosszú,
Félelmetes sárkány, egy bodros fekete felhő nyúlik
El jobb oldalt, az
Egyik távoli településtől el egészen a másikig.
(Megjelent az Alföld 2024/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Éles Bulcsú grafikája.)
Hozzászólások