Szakadó ég
Hallottad az éjjel irdatlan robaját? Az ég
darabkái azóta hevernek a földön szanaszét.
Lépteid alatt egész nap kitartón ropognak
a cikkcakkos, fáradt napsugarak.
Most, amikor már térdig a felhőkben gázolsz,
ne mondd, hogy nem tűnt fel: az égi ország
itt van közöttünk, és éppoly szétesett,
tördelt, agyontaposott, mint minden más idelent.
Az egek helyén tátogó seb behegedt azóta,
az éjjeli szél sem hozza közel már ziháló lüktetését.
De ha lábad elé nézel, a tócsák mélyén néha
meglátsz egy utolsót sercenő kósza csillagot.
Nem papír
Érzed, ahogy nyomja benned az ég
a földet. Vért pumpál az idegek közé.
Páraszagú felhők hallgatják szavait.
A talaj az eget tanítja, csipkés kövek
lógnak a fenti vizekbe. Akár a könyvek,
meggyűrt kőzetrétegek közé szorulnak.
Nem papír: egykori tudás kerekre kopott
emléke. Lüktetve dobban a föld felett
a ködös táj. Bordáid közül kiszól a szél.
Földhang
Szavak nélkül jöttél egész idáig.
Kövek morajlása kísért át a hegyeken
és gyökerek susogása igazított útba,
ha kellett. Mindent hátrahagytál,
csak a föld énekét mondod még most
is makacsul magadénak. Saját idegen
hangod hallod ki belőle visszamenőleg.
Szavak nélkül mész tovább innen is,
alig várod, hogy végre magadra hagyjanak.
(Megjelent az Alföld 2024/7-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Éles Bulcsú grafikája.)
Hozzászólások