Alexandr Puskin ma Lengyelországban kevéssé ismert alak, mert a propaganda elhelyezte egy panoptikumban a „lengyel-orosz barátság” címkéjével. A költő tragédiáját – ami egyszersmind az oroszok tragédiája, és nem csak a 19. században – gyakori átalakításnak vetették alá, úgy, mintha nem is létezett volna. Nincs ebben semmi különös. Ott, ahol nem szabad látni a történelmi kontextust, amennyiben az nem felel meg a sémáknak, az emberek és jelenségek távlatai lekicsinyülnek. Ám a közelmúltban többen gondoltunk Puskinra, amikor a szovjet írók nyilatkozatait olvastuk, amelyek az orosz államrezon segítségére siettek Magyarország leigázását dicsérve. Ezek az írók kevésbé tehetségesek, mint Puskin, de dilemmájuk hasonló az övéhez: a haza az emberiség ellen. Nem képesek kitörni a törvényszerűség börtönéből, amely erősebb a jelszavaknál és a pártprogramoknál.
Wacław Lednicki lengyel puskinológus, professzor Kaliforniában, a berkeley-i egyetemen. Kétségtelenül nagy kaliberű tudós. Vessünk véget annak, hogy a kutatókat a nekik kijelölt széfekben tartjuk, hogyha érdekesebben írnak, mint a regényírók. Lednicki legutóbbi tanulmánya Puskin Bronzlovasáról[1] izgalmas olvasmány, mert az alaposan felsorolt tényeket az jellemzi, hogy számos, a mai napra érvényes gondolatot ébresztenek. Befejezve a könyvet, ezekre a következtetésekre jutunk.
Joggal nevetséges manapság az a hajlandóság, hogy mindent az „Elefánt és Lengyelország” (értsd: a lengyel kivételezettség) szemszögéből nézzünk. Ez helyes, mivel országunk nem túl nagy, kevéssé járult hozzá bolygónk és civilizációnk történetéhez, amely keveset vesztett volna, ha ez az ország egyáltalán nem létezne. Ha álláspontunk ennyire szerény, egy kivételt mégis kell tennünk: Oroszország számára Lengyelország óriási súlyt jelent, nem csupán a katonai stratégia szempontjából, de ami fontosabb, a kulturális szféra tekintetében. Találkozást jelent ugyanis valamivel, ami alapvetően más (Európa!), s ezért rögeszme, probléma, lelkiismeret-furdalás, annál súlyosabb, mert el nem ismert és elhazudott. A legnagyobb orosz költő is magában táplálta ezt a rögeszmét.
A kétértelműség törvényszerűsége: legelőször liberális álmok a népek testvériségéről, séták és beszélgetések Adam Mickiewicz-csel.[2] Azután, amikor arról van szó, hogy „ki minek a része”, és kitör az 1830-as lengyel felkelés – a sértett büszkeség, a nacionalista őrület kitörése. Alighanem csak akkor kezdődik új szakasz a két ország történetében, amikor majd az orosz iskolákban becsületes analízisnek vetik alá Puskin olyan verseit, mint az Oroszország rágalmazóinak, a Borogyino évfordulója és az Itt élt közöttünk… – Miért átkoztok bennünket? – kérdi Puskin a nyugati országoktól. – Mi késztet benneteket erre a hiábavaló veszett haragra? Lengyelország megalázott büszkesége? Dehát ez csak a rokonok egymás közötti vitája, egy olyan ügy, amelyben „ti biztosan nem fogtok dönteni”. (Ugyanilyen elvet alkalmazva a magyarországi beavatkozást belső ügynek minősítik: vajon kiszélesedett a „rokonok” köre?) „Vagy minden szláv folyó az orosz tengerben találkozik, vagy pedig kiszárad – ez az, ami bennünket érdekel”. És az ismert orosz fenyegetés: próbáljatok csak megtámadni, az orosz földeken még van elég hely sírjaitoknak. „Szuvorov nézi Varsó bevételét.[3] Árnya reszket a ragyogó dicsőségtől, amelynek ő nyitott utat”. Vajon Oroszország beteg, elgyöngült kolosszus? – kérdi ironikusan Puskin, válaszul a párizsi Francia–Lengyel Bizottság kiáltványára. „Mondjátok: van Varsónak joga ahhoz, hogy büszke törvényeket diktáljon nekünk? Meddig kellene visszavonnunk erődítményeinket? A Bug mögé, Worksle fölé, vagy a Limánig? Kié legyen Volhynia? Kit illet meg Bohdan öröksége?[4] Magáévá téve a lázadás jogát, elkülönül-e tőlünk Litvánia? Vajon a vén Kijev, minden orosz város őse, aláveti sírjait a háborgó Varsó csillogásának? Nem. Oroszország erős. Lengyelország sorsa pedig eldőlt.” „Győzelem órája, édes vagy a szívnek”.
Győzelem. De az, aki „méreggel telítette versét a zajos csőcselék örömére”,[5] Mickiewicz, a távolból kínozta Puskint. Lednicki témája éppen ez – az az időszak, amikor a Bronzlovas íródott –, az orosz költő utolsó évei. Nem fogunk itt Lednicki részletesen bizonyított hipotézisének elemzésébe és azok javításába bocsátkozni, amelyeket a szerző másutt már kifejtett. Maradjunk ebben az írásban azoknál az ügyeknél, amelyek érdekelhetik a szélesebb olvasóközönséget. A Bronzlovas megírásához hozzájárultak azok a vegyes érzelmek, amiket Puskinban a mickiewiczi Ősök III. részének Függeléke keltett. Hozzájárult ehhez egy bizonyos utazás Pétervárról falura és egy nyári vihar látványa, mert az összefüggött a szerzőben a nagy pétervári árvízzel (ugyanazzal, amit Mickiewicz is leírt egy versében). De leginkább hozzájárult Puskin személyes helyzete: az udvari költő vergődése az aranyos kalitkában, amiből csak egy olyan párbajban szerzett halállal szabadult, amely nem sokban különbözött az öngyilkosságtól. Mivel maga Miklós cár volt Puskin imádott feleségének hódolója, talán szeretője. A hipotézisek akkor kezdődnek, amikor az irodalomtörténészek választ keresnek arra kérdésre, valójában mit jelent ez a költemény. Mivelhogy két fonal fut benne: egyrészt a cári hatalom dicshimnusza, e hatalom jelképének a tiszteletére (Nagy Péter emlékműve), másrészt részvét az állam túlereje által szétzúzott egyén iránt […] és a cárellenesség. Puskinnak titkosírást kellett használnia, mert ellenségek vették körül, és műveit főellensége, I. Miklós cár cenzúrázta. A költemény mégis kettéválik, és Pétervárnak egy, a Mickiewiczétől eltérő leírása alapvető ambivalenciát tár fel: a hatalmi erőszak áldozatainak tisztelete szinte észrevétlenül megy át az abszolút hatalom iránti hajbókolásba, de ugyanez észrevétlenül megy át az áldozatok iránt érzett részvétbe. Aki ismeri az oroszokat, tudja, hogy ezt a csomót a mai napig sem voltak képesek kibogozni.
Nem kivánom Lednicki érveit összefoglalni, csupán saját észrevételeimet közlöm a margón. Rendkívül érdekes, amit Puskinnak Nagy Péter cár iránti személyes ellenszenvéről mond. Ez az ellenszenv a saját családi hagyományához való erős kötődésből fakad. Puskinék ahhoz a régi nemességhez tartoztak, amelyik Péter reformjainak következtében lehanyatlott: végül is az 1917-es forradalom nem
az első volt Oroszország történetében, amely bevezette a kiváltságok új hierarchiáját.
A bojár családok vigasztalódhattak ugyan a múlttal, de az első helyet már a parvenűk foglalták el, olyanok, akik állásukat és címeiket kizárólag az uralkodó akaratának köszönhették. A 18–19. századi Oroszországot látogató utazók mind fölhívják a figyelmet a társadalmi rangok bizonytalanságára ebben az országban. Az itteni rendszer nem nagyon hasonlított pédául a francia ancien régime-hez, ahol kötelező tisztelet járt ki a „kék vérnek”. Itt alacsony sorból emelkedtek magasra, illetve magasról zuhantak le emberek, minderről kizárólag a cári kegy határozott. És Puskin gyűlölte az udvari kamarillát, ami ilyen „új emberekből” rekrutálódott, s akik szemében ő maga, bár egy régi család sarja, csupán megtűrt tollforgatónak számított.
Lednicki professzor tanulmánya sokkal emberibb és megértőbb az orosz költőhöz, mint a cukormázzal bevont ügyek, amelyek Lengyelországban történtek. Minthogy a tények visszaállítják a boldogtalanság valódi mértékét. Bármit is mondjunk az emigráns Mickiewicz kínjairól és őrjöngéseiről, bár Puskin a saját földjén lakott, boldogtalanabb volt nála: keskeny ösvényen kellett járnia a lealjasodás és az önpusztítás között. Úgy, mint Majakovszkij. Hogy fel tudjuk mérni boldogtalanságát, emlékeznünk kell arra, hogy a költő nem lehet csak cinikus, és hinnie kell abban, amit ír.
Másokat, meglehet, jobban sújtott az ég, –
Ki a cár kegyéért szabad lelkét eladta,
Rangért és rendjelekért térdel az elvakult had,
És a cár küszöbén vár most zsíros falatra.
Ki megvásárolt nyelvvel a győzelmet dicséri
És örvend barátai vértanúságának.
(Gömöri György fordítása)
De vajon Mickiewicz igazságos volt, amikor így fordult régi barátjához? (Nincs jelentősége annak, hogy őrá gondolt-e, ha egyszer Puskin azt magára értette). A vádló soha sem tud behatolni az összefonódott motívumokba, az életnek ebbe a bozótjába, ahol a döntések érlelődnek.
Vajon Puskin lengyelellenes versei aljasok, mint minden olyan írásmű, ami az erősebbekkel tart a gyöngébbekkel szemben, vajon valóban „megvásárolt nyelvvel” voltak írva? Feltételezhetjük, hogy nem. Mivel elképzelhetjük, hogy felháborodása a Nyugat „parlamenti csahosai” ellen, akik nem a saját ügyeikbe, hanem a lázadozó lengyelek ügyeibe avatkoznak, őszinte volt. Az orosz „nemzeti” költő megadta magát a közhangulatnak, mélyen átérezte a nagyorosz hatalom erejét. Vajon ez azt jelenti, hogy hazudott, amikor arra a korra vágyott, amikor a világ népei egyetlen családdá egyesülnek? Ez sem igaz. Az a berlini taxisofőr, aki egy újságírónak kommentálta a magyarországi eseményeket,[6] röviden így foglalta össze a bonyolult igazságot: „A ruszki jó ember. Mindenkivel barátságban akar élni. Előveszi revolverét, azzal, hogy: »szeress engem, mert ha nem, agyonlőlek«”. Meglehet, Puskin lengyel- és nyugatellenes verseiben – hasonlóan Aleksander Blok Szittyák című verséhez – csupán azt a fájdalmas ámulatot fejezi ki, hogy lehetséges az oroszokat nem csodálni és nem szeretni. E mögött az a perspektívahiány van, hogy a saját népünk nem úgy jelenik meg, mint egy a sok közül. Van ebben valami az infantilis csodálatból, amit saját magunk fölött érzünk. Más nyelvekben az ennyire törzsi költészet rendkívül ritka. Ehhez képest Kipling ódái a Brit Birodalomhoz a távolság csúcspontját jelentik.
És amikor Mickiewicz külföldről vádaskodott, mit is tehetett Puskin udvari tanácsos, aki poklot hordott a szívében? Még a feleségének írt leveleit is kinyitották. Az, hogy éppen ezt a rendszert, ezt a szolgaságot védte a „nyugati szelektől”, a sors különös paradoxonja volt. De a lázadás perceiben nem engedte meg magának, hogy tudata tisztán maradjon. Legföljebb ezt a képet a Bronzlovasból: Péter cár szobra kergeti Pétervár üres utcáin át a szegény Jevgenyijt,[7] és a ló patkóinak dobogása visszhangzik a kövezeten. Az a szobor, ami előtt egykor „kéz a kézben, egy köpeny alatt” állt a két barát.
Lednicki professzor szerint a kétértelmű Bronzlovas áttörés az orosz költészetben, amennyiben Nagy Péternek a saját városához való viszonyáról van szó. Mostanáig kritikátlan imádat övezte a cárt, ezzel kezdődik a tagadás. A következő állomás már Gogol Pétervára lesz.
Az egész 19. században Oroszország a lengyel „járvány” rögeszméjével küszködik. Puskin ügye csak egy szelete ennek a rögeszmének. A cári kormányzat szívesen tulajdonított minden lázadást vagy zavargást idegen ügynökök tevékenységének. Custine márki például azt írja 1839-ben,[8] hogy a Volga-menti parasztlázadást a „lengyel szocialista ügynökök tevékenységének” tulajdonították – ez a gondolat, meg kell hagyni, a hivatalnokok különös képzelőtehetségét bizonyítja. Ehhez hasonló ügynökök munkájának tekintették, Apollo Korzeniowski szerint[9] az 1855. évi ukrajnai parasztlázadást, és biztos vagyok benne, hogy még számos hasonló példát lehetne összegyűjteni.
Lednicki professzor munkájának nincsenek politikai felhangjai, de az olvasónak szabad analógiát találnia. Minden olyan külföldinek ajánljuk, aki meg szeretné érteni a lengyel–orosz viszonyok történelmi hátterét. Tartalmazza továbbá angol fordításban Puskin Bronzlovasát és „lengyel trilógiáját”, Mickiewicz teljes Függelékét és Valerij Brjuszov Variációk a Bronzlovasra című versét. Utóbbi, amit a legtöbb lengyel nem ismer, röviden összefoglalja az egész fönti problémát. […] Puskin a Brjuszov-versben, még egyszer megállva Péter szobra előtt, a következő fenyegető szavakat hallja magában: „Rettegj tőlem, Építész-Varázsló!”, és emiatt a szentségtörés miatt az
a büntetése, hogy attól fél, megkergeti a Bronzlovas. Nehéz nem élni a gyanúval, hogy Puskin, amikor tiltakozik, olyan valakire emlékeztet, aki jelentkezik a rendőrségen, hogy tartóztassák le, mert államellenes gondolatai vannak: a tiltakozás és a félelem a nemzeti tabu megszegésétől nála egyforma erővel jelentkezik.
Kultura, (Maisons-Lafitte), 1957 decemberében
GÖMÖRI GYÖRGY FORDÍTÁSA
[1] Wacław Lednicki, Pushkin’s Bronze Horseman, the Story of a Masterpiece, University of California
Press, Berkeley and Los Angeles, 1955.
[2] Adam Mickiewicz oroszországi száműzetése idején.
[3] Szuvorov orosz tábornok 1794-ben elfoglalta Varsót, lemészárolva a főváros „Praga” nevű
kerületének lakóit.
[4] Bohdan Hmelnyickij 1648–1654 között fellázadt a lengyel korona ellen, majd a kozák területeket
(lényegében Kelet-Ukrajnát) Moszkva oltalmába ajánlotta.
[5] Így utal Puskin Mickiewicz Moszkvai barátaimnak című versének egyik sorára.
[6] Más szóval az 1956-os magyar forradalmat és az utána következő szovjet megtorlást.
[7] Lehet, hogy „Jevgenyij” Puskin alteregója, a dekabristákkal rokonszenvező Anyegin.
[8] Alphonse de Custine márki híres, a cári rendszert elítélő műve, La Russie en 1839 számos kiadást
ért meg a huszadik században, de oroszra csak 1996-ban fordították.
[9] Joseph Conrad lengyel születésű angol író (1857–1924) apja.
(Megjelent az Alföld 2024/8-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin grafikája.)
Hozzászólások