Áfra Jánossal Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Több versesköteted végén is szerepel egy lista, amelyben összegyűjtöd azokat a társ- vagy képzőművészeti alkotásokat, amelyek inspiráltak. Gyakran nyitsz meg kiállításokat, és műkritikus is vagy. Számodra mit jelent az, hogy inspirál egy képzőművészeti alkotás? Egy képben archivált ihlet – ha lehetséges a rögzítés – hogyan helyezhető át a nyelv médiumába?
Áfra János: Egyfajta izgalmi állapotot, termékeny nyugtalanságot érzek egyes képzőművészeti alkotásokat szemlélve: ez lenne az inspiráltság állapota vagy csupán az előszobája? Persze az ilyesmi akkor is megtörténhet – például egy installáció előtt állva –, ha nincs előre kijelölt feladatom vele, sőt, nagyobb eséllyel történik meg így, mert egy intellektuális reflexió előtti szinten, érzékileg közelíthetem meg. Amit ihletettségnek nevezünk, alighanem kapcsolatba hozható ezzel az energiával, amely érezhetővé válik, ahogy elkezdi a mű átformálni a szemlélőt. Az esztétikai preferenciák mellett biztosan hatással van az élethelyzetünk, mentális állapotunk is arra, miképp szólít meg, hagy hidegen, kavar fel, lendít a magasba vagy von be a mélységeibe, esetleg vet ki magából egy mű.
Az irodalmi közegbe a képzőművészet bűvköréből léptem át. A vizuális érzékelés problémája már az első kötetemben, a Glaukómában is központi szerepet játszott, később aztán születtek ekphrasziszként – vizuális műalkotások leírásaként – olvasható verseim. A Móricz-ösztöndíj elnyerését szolgáló pályázat apropóján programszerűen is elkezdtem ezzel dolgozni, egy narratív szálra szerettem volna felfűzni a kortárs műtárgyak inspirációjára írt verseimet, végül aztán mégis inkább személyes, párkapcsolati kérdések váltak dominánssá, ebből lett a Két akarat című kötetem. A vizuális művészeti inspirációjú munkák – amelyekből így kevesebb készült, mint eredetileg terveztem – a szerelmi költészeti tematikának rendelődtek alá. Később is születtek ekphrasziszok, felkérésre vagy épp kéretlenül, és ezeknek is meglett a helye a könyvekben.
Érdekes egyébként, hogy nem szükségszerűen a művek minősége, sokszor inkább az idézi elő a megszólítottság érzését nálam, ha ideális pillanatban történik meg a találkozás. A versek ezeknek a helyzeteknek válhatnak valamiképp töredékes lenyomataivá. Maguk a felidézett művek nem feltétlen rekonstruálhatók a szövegekből, de újabb találkozásokat és viszonyulásmódokat előlegezhetnek meg, például képek felkutatására késztetve az olvasót. Mindig foglalkoztattak ezek az átjárások – és izgalmas látni a fordított helyzetet is, amikor például a verseim hatására készül el egy dal vagy egy vizuális művészeti alkotás. Az átjárás, az átalakulás lehetősége, mi több, elkerülhetetlensége mutatkozik meg ezekben a helyzetekben.
Ágoston Enikő Anna: Izgalmas, ahogy a Termékeny félreértés / Productive Misreadings című közös kötetben Szegedi-Varga Zsuzsannával kijátsszátok a vizuális és nyelvi művészet jelentésbeli rögzíthetetlenségét. Nagyon tetszik a cím is, amelyben ez a fajta „félreértés” a termékenységgel, valamiféle alkotó jelleggel kapcsolódik össze. Az ihlet mennyire feltételezi a félreértést a befogadásban?
Áfra János: Az „ihlet” forrása talán lehet az előzetesen bejáratott értelmezésektől való „eltérülési lehetőség” felismerése is – ha egy mű új gondolati folyamatokat katalizál, kimozdítva a megszokottból. Ilyesféle tapasztalatok sorában részesített engem a Zsuzsával való közös munka. A nyomok kiegészítése, felülírása, a határok felsértése; és voltak kényelmetlen helyzetek is, igen, de ezekből is lehetett lendületet venni. Kétfelől haladtunk középirányba, oda-vissza küldözgettük a digitálisan szerkeszthető fájlt, és a kiegészítés, továbbalakítás során mindig belépési pontot cseréltünk. Sok szembetűnő és rejtett átjárás van itt, kapuk nyílnak oldalak-oldalpárok, képrészek és szöveghelyek között. A könyv nem akarja az alkotási folyamatot elbeszélni, inkább csak tanúsítja azt, energiát biztosítva egy szabálytalanabb, kreatív befogadási folyamathoz.
Ágoston Enikő Anna: Egy interjúban arról beszélsz, hogy írás közben nem számít, te mit gondolsz a szövegedről, mert amikor szerkeszted, akkor az újratalálkozás során hagyod, hogy vigyen a szöveg, irányítsa a keletkezést. Ez az ihlet egyik mechanizmusa, hogy visszaszorul az alkotói szándék, így a nyelv lendül át a lehatárolhatatlan mozgástérbe. Azt is említed, hogy a költészetben fontos számodra, hogy az olvasó előtt egy összefüggésrendszer táruljon fel, amely a szavak jelentésköréből kimozdítja a befogadót. Alkotás közben nem tudod, majd milyen jelentések aktivizálódnak. „Mágikus összefüggésrendszerként is gondolhatunk a nyelvre.” Teremtődik a rendszer. Ezt a képességet hogy fejlesztetted ki, hogy így működtesd a nyelvet az alkotói folyamatodban?
Áfra János: Ez elég ösztönösen alakult így, rájöttem, hogy a megfelelő tudatállapot és az ennek fenntartását szolgáló körülmények sokat segítenek. A ritmusra, váratlan együttállásokra, feltáruló lehetőségekre történő ráhagyatkozás fontos örömforrássá tud válni írás közben, de ehhez koncentrált figyelem kell, nyugalom és szabad áramlás.
A nyelvet akaratlanul is mágikus erőként használjuk, a megnevezés által válnak ugyanis megragadhatóvá számunkra a dolgok, és változnak át, alakulnak kézreállóvá a használat során, vagy épp csúsznak ki az irányítás alól. A nyelv implicite kapcsolatot feltételez a tárgyak és a hozzájuk kapcsolt kifejezések között, máskülönben nem is lenne használható, de persze egy-egy fogalom jelentéskörének alakulása mégiscsak egyfajta nyitottságot jelez.
Amennyiben a világ megnevezhető, hozzánk szelídülhet, gondoljuk mi emberek, mióta csak emberek vagyunk. Ha a költészeti hagyomány felfogható egy szakadatlan szelídítési folyamatként, a költő az a suttogó, aki kommunikál a világ dolgaival. A sámánok örököse, akik a természet erőit igyekeztek szóra bírni, és szükség esetén hajlandók voltak perlekedni is.
Ágoston Enikő Anna: Az Omlás egyik kötetbemutatóján említetted, hogy a köteteidre rendezett egészként szeretnél tekinteni. Az anyag magától bővül teljességgé, és szeretnéd, hogy az olvasó is így tekintsen rá. Általában az ihlet érzése is egy ilyen teljességhez kötődik az alkotói vallomásokban. Mi váltja ki a teljesség tapasztalatát?
Áfra János: A rend helyreállításának élménye. Legyen szó bármilyen nehéz témáról is, a szöveg – legyen az akár egyetlen, akár egy egész kötetnyi vers – a maga megformáltságával átminősíti, segítheti feloldani a súlyokat. Kissé rendmániás vagyok, de ritkán tudom tartós állapottá tenni az egyensúlyi helyzetet az életben, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a legtöbben így vagyunk ezzel. A káosztól bepánikolok. A versek írásakor viszont gyakran sikerül megélni egyfajta páratlan teljességélményt. Ez újra és újra visszahozható az olvasáskor is – és azt remélem, megosztható másokkal. Egy vers, egy képzőművészeti alkotás, de egy dal is képes lehet nyugvópontra juttatni.
Ágoston Enikő Anna: Szerinted a rítus fogalmán keresztül közelebb juthatunk az ihlet megértéséhez? A műalkotások mennyire hasonlítanak az ősi rítusokhoz?
Áfra János: Ha az „ihlet” kifejezés antik jelentéskörét vesszük alapul, és egy külső, magasabb – isteni vagy a múzsáktól eredő – erő megnyilvánulásaként értjük, amelyben a művész médiummá változik át, akkor lehet értelme az összekapcsolásnak. Ismétlődő, szabályozott cselekvésként a rítus is egy ilyen megváltozott tudatállapotot feltételez, amely a transzcendens erőkkel történő kapcsolatba lépésre ad alkalmat. Anakronisztikus és félrevezető volna azonban a rítusok összetett hatásmechanizmusát egyfajta összművészeti aktusnak látni, félreértés az is, amikor a rítusok során létesült ábrákat ősművészetként kezeljük – hiszen ezek egy művészetek előtti állapot lenyomatai.
A műalkotás mai fogalma egy domesztikáció eredménye. A művészetközi együttműködések persze kísérletet tehetnek a rítusok megidézésére, de egészen más a társadalmi funkciójuk, hatóerejük. Nem könnyű visszalépni egy olyan állapotba, amelyből a civilizációnk megfosztott bennünket. Egy mű befogadásakor a közös múltba történő visszatérés már csak eljátszott lehetőség, míg a rítusban ez színről színre történt meg – jelenlévővé vált a közösség számára a mitikus múlt. A Rítus című könyvem szertartásos helyzetei, álomszerű-vizionárius képsorai ezért sem próbálnak egy konkrét hagyományhoz kapcsolódni, inkább az eltérő kultúrkörből megismert képzeteket, szimbólumokat, cselekvési gyakorlatokat szintetizálják, gondolják tovább, részben éppen az ezek közti átjárást hangsúlyozva. Igazából minden hagyományon keresztül több másikra nyílnak ablakok.
Ágoston Enikő Anna: Az egyik beszélgetésben mesélsz arról, hogy számodra a spiritualitással való foglalkozás hozta közelebb a szépirodalom élvezetét. A szépirodalomban hol van a transzcendencia? Az ihletfelfogásodra hogyan hat a spirituális gondolkodás?
Áfra János: A spirituális útkeresés, az önismeret igénye késztetett olvasásra tinédzserként, és most irodalomterapeutaként vallom, hogy a versek, novellák mintákat szolgáltatnak az élethez, megoldási stratégiákat nehéz helyzetekhez – ezt kellene először is átérezhetővé tenni az irodalomórákon minden gyerekkel. De úgy gondolom – spirituális értelemben – az elvesztett teljességet nem lehet visszanyerni szépirodalmi műveken keresztül. A transzcendencia kifejezés, ha a latin etimológiát nézzük, a felülemelkedés, a meghaladás lehetőségére utal, tág értelemben véve az irodalom az anyagi világon túli megtapasztalását is lehetőséggé teheti persze, de vonatkozási tartománya mindig az életvilágon belül marad. A költészet tudja leginkább provokálni ennek a határát, például akkor, ha a dolgokon áthatoló zenévé változik, vagy retorikai felépítményével lehetőséget teremt, hogy a dolgok és az azokat jelölő kifejezések mögül előszivárogjon a fény. Az ihlet állapotában az ember könnyen elhiszi, hogy a fény már mindig is ott lesz és újra meg újra elősejlik majd, amikor valaki kézbe veszi a szöveget, de ez csak ábrándozás. Jó eséllyel puszta tükröződés volt a fény is.
Ágoston Enikő Anna: A legújabb verseskötetedben, a Kitakart anyámban mondhatni teremtő szerepet kap a megszólítás, amely ki is alakít egy egymást feltételező rendszert, tehát örök megalkotottságban tartja az én-t és a „te”-t. Ahogy az én a megszólítással, a hangjával körvonalazza az anyát, és közben önmagát darabokból építi fel. De mintha ezek a darabok igazán sosem ragadnák meg rögzíthetően a megszólítottat, hanem hagynak egy üres részt. Nagyon érdekesen lépnek ezzel párbeszédbe a rajzok, amelyek ugyan fényképeknek a „másolatai”, mégis a ceruzavonások (akárcsak a költői eszközök) körüljárják a képen szereplőket. Mindig jelen van valami, amit formai eszközökkel nem tudunk megragadni, csak körülírni, hogy így váljon láthatóvá. A huszadik századi költészetben előfordul, hogy az ihletet az életerőhöz hasonlítják, amely a dinamikájával folyamatosan ellenáll az anyag statikájának, hogy azt mozgásban tartsa. (Érdekes módon például Babits Mihály és Pilinszky János is Bergson „életlendülete” nyomán így közelíti meg az ihletet.) Nálad is mindig jelen van a megközelíthetetlennel való küzdelem: hogy valahogy láthatóvá váljon. Az ihletnek esetleg lehet ebben szerepe, hogy a formát rendezve kialakítson a saját vagy valami más megfoghatatlanságának valamiféle „körülírást”?
Áfra János: A misztikus tapasztalatok megragadására törekvő szövegek testesítik meg a szememben a legtisztábban a költészet paradox természetét. Ez a megfoghatatlan teljesség körülírására tett kísérlet. A misztikus az, ami valamiképp befelé indult el, de végül eljutott az abszolúthoz, az egység tapasztalatához. Az ihletettség állapota mintha hordozná ennek az ígéretét: a versírásban az az önátadási lehetőség mutatkozik meg az ihlet által, amelyben feloldódva rá lehet hagyatkozni a nyelvre. Ilyenkor sem az érzelmi, sem az intellektuális reflexek, korlátozó mechanizmusok, sem pedig a hallás vagy a belső látás nem tudnak felülkerekedni. Közös játéktérbe kerülve terelnek eltérő irányokba, hogy aztán – a fókuszáltság állapotában – berántsanak valaminek a közepébe.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel, a hetedikben Szabó T. Annával, a nyolcadikban Papp-Sebők Attilával, a kilencedikben Terék Annával, a tizedikben Kellerwessel Klausszal, a tizenegyedikben Lackfi Jánossal beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
Hozzászólások