zuhanás közben
keskeny vonallá szűkül a szem
már nem vár itt senkisem
színeket hazudsz és könnyeket
egy kitalált időben őgyelegsz
magányos titkok közt ahol kevés a rés
s minden összegyűrt mondat tévedés
nincs híd nincs másik ladik
a remény jobb híján a semmibe kapaszkodik
a múlt végtelenített filmtekercs
diófád árnyékában heversz
pásztázod a mészfehér arcokat
a semmi falán vagy néma karcolat
vitorlázni kezd az est
minden álmot újra fest
csukott szárnyakkal állsz
megtölt a gyász
minden messze van
csak a suttogás üt rést a szíveden
„halálra táncoltam magam
már a síneken”
konszenzus
más évszak a miénk
a tiéd az özönvízszerű tavasz
az orgonaillat a madárcsicsergés
az enyém az eszelős nyár
a hegygerincen koslató vándorlás
a végtelenített ámulat
a kiszáradásveszély
a barna sörbe áztatott szeszély
de konszenzust kötünk amikor utolér
a koraőszi sárgulat
a vízen ringatózó nyugvó napkorong
s a parti köveken csobbanó
hullámverés fölötti vad
sirályvijjogás
egyre sötétebb
kimódolt megváltás ez
– ócska feketemunka –
hiányzik a rend
a látvány megkopott
elfogytak a kérdőjelek
múzeumi tárgy lettünk
amatőr gyűjtők
lelnek ránk könyvek
lapjai közé simulva
alkonyodik
vitrinbe zárt képekkel
bajmolsz
cserélve időrendet
szótagszámot írásjeleket
albumot készítesz
s észre sem veszed
hogy nem vagyunk
s már nincs kinek
(Megjelent az Alföld 2024/11-es számában.)
Hozzászólások