Leopold Bloom-nap, 2024
Langyos eső szitál már reggel óta.
Hibbant derűvel fújtatok az Eccles Street sarkán.
Az volt a terv, hogy ma atmoszférában utazom,
beszívom a mítosz ózondús levegőjét,
és átadom magam a dublini hangulatnak.
No stressz, no para, Joyce házhoz jön.
Sirályok totyognak felém az O’Connell hídról.
A Davy Byrnes előtt megállok, rendelek egy
Bloom-menüt, de burgundit nem kérek hozzá.
A gorgonzolás szendvics így is piszok drága,
és csorog rá a víz, hiába zsonglőrködöm.
Délig az eső kocsmazsongássá szelídül.
Rá kéne gyújtani egy szivarkára. Kint még esik,
bent nem lehet. Cuppogó léptek; laisztrügónok
helyett pár istenből kihagyott arc hív, hogy igyak
velük. Nem firtatják, honnan jövök, mi hozott ide.
Az agyam zsúfolt, mint a sörfőzde. Fuck the English!,
kiabálják kórusban, nagy korsó „fekete szoknyás
szőke lányt” vedelve, és rendre a vállamat veregetik.
Az egyetlen jó hír, hogy a negyedik kört sem én fizetem.
Feladom; ennél több ma már aligha várható.
Egy napfényes koranyári délután visszajövök ide,
és sorban betérek szétáztatott álmaimba.
Főzőtojás
T. S. Eliot után,
még véletlenül
se szabadon
Egyenes háttal áll Pitkin
a jókora konyha közepén.
Soknevű érzések között
reggeli készül, nem regény.
A régivágású hentes,
Mr. Grinsdale segédjeként,
fürgén vagdos húsokat,
tepsiben süti a lepényt.
Ki mondja, hogy boszorkányság?
A konyhaisten valaki más.
Tán Sandwich grófjára gondol,
az asztalon hat főzőtojás.
A szűk kemencepárkányon
megkopott családi képek.
Soha nem kérdeztem róluk:
ködbe fúlt, gomolygó emlékek.
Ritkán szól, csak kétbalkeze jár.
Maga az éber alázat.
Bántja őt Lindy némasága
Betölti az egész házat.
A hely amúgy régtől kopár,
mint a festetlen kínai váza.
Ki gondolná, hogy ez lesz a
Mennyei Műveletek Háza.
Egyenes háttal áll Pitkin,
tudja: még mindig itt vagyok.
Elárulnak az agyába vésett
rések, ívek és hajlatok –
amit az idő meghagyott.
Kamarazene
Napnyugta kelyhében
nyarat sirat
a fák közt összeült
madárzsinat.
Ahogy most felnézek,
át a tű fokán,
felhők lágy selyme száll
fák ágbogán.
Ismerős hangok, régi
partitúra.
Az idő csiszolta magány-
alakúra.
Árnyékod villan, túl az
ajtórésen,
jöttödre áthajol az
én az énen.
(Megjelent az Alföld 2024/12-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Ulrich Gábor grafikája.)
Hozzászólások